Milyen a szerelem hajlék nélkül?

Bea és Zoltán

Bea hosszú vörös hajának nemrég mondott búcsút. Most rövid, szinte tüsi. Beesett arcával és kis termetével nemhogy ötvennek nem tűnik, de a Práter utcai Pál utcai fiúk (szoborcsoport) közé is beállhatna Nemecseknek. Meg is tette, egy nemzetközi fotópályázaton is indult a képpel, azóta ő Twist Olivér. „A külföldiek miatt, merthogy Molnár Ferenc regényét kint nem nagyon ismerik” – magyarázza Zoltán, a párja, aki készítette a képet. Bea a rövid hajat azért vállalta be, mert egy holokauszt témájú filmben az egyik szereplő halott feleségét alakította volna. Levágták a haját, de a forgatás előtt kórházba került. „Majd teszek rá kis súlyokat, hátha akkor gyorsabban megnő” – mondja nevetve.

Gyakran szoktak statisztálni, filmekben, nemzetközi sorozatokban. Zoltán mutatja is a telefonján, hogy fest középkori lovagként a „Robin Hood” forgatásán. Továbbpörgeti a fotókat, és a következőn már egy üveg pezsgővel koccintanak Valentin-napot ünnepelve az ideiglenes lakásukban, amelyből sajnos azóta kilakoltatták őket. Még az ősszel egy vállalkozó felajánlott nekik egy lakást és egy árufeltöltői állást a kisboltjában. Nagyon boldogok voltak, de a hirtelen jött biztonság nem tartott sokáig. Zoli napi tizenhat órát dolgozott, közben pedig Bea kórházba került, válságos volt az állapota. Törökbálinton volt a munka és a lakás, Bea viszont a Margit Kórházban feküdt.

„Mindennap jött, látogatott, hozott valamit, hiába mondtam, hogy ne hozzon semmit. Csak jött és jött” – meséli Bea. Zoltán nem bírta elviselni a tudatot, hogy magára hagyja Beát, ez viszont az állásába és az otthonukba került, ismét az utcán kellett laknia. Napközben a „Fedél Nélkül” újságot árulta, meglátogatta Beát, esténként pedig egy kartonpapírokból készített bunkerben aludt az aluljáróban.

Nem ez volt az első eset, hogy a pár egymást választotta a meleg otthon kényelme helyett.

„A lakásom elvesztése után lett volna lehetőségem lakni valahol, Bea pedig visszamehetett volna az édesanyjához, de nem akartunk. Hát nézd, ez a része megvan: jóban, rosszban” – állapítja meg Zoltán. Persze ettől ez még egy végtelenül nehéz pillanat volt az életükben. Bea folytatja: „Én sírógörcsöt kaptam, amikor kiderült. Napokig mást nem csináltam, mint sírtam. Zoli bátorított, hogy majd lesz valahogy. Nyugi. De én el sem tudtam képzelni, hogy most már hova. Annyi mindent hoztam hozzá is. Másfél szobás berendezett lakást ott hagytunk. Dehát hova vigyük a mindenünket?” Megjárták az utcát, több munkásszállást, hajléktalanszállót.

Szerettem volna megtudni valamit a megismerkedésükről is. Bea lelkesen veti bele magát a történetük mesélésébe. „Engem Beának hívnak, és Zoli első feleségét is Beának hívták, csak szegénykém még a nászútjuk előtt meghalt. Nagyon régen volt. Lett még egy felesége, tőle viszont elvált. Aztán lett egy harmadik felesége, akit meg elütött a HÉV, és most én vagyok a negyedik bátor próbálkozó. Nálam meg: az első férjemet szintén Zoltánnak hívták, ő meghalt, a második is, ő pedig a harmadik bátor próbálkozó. Mi meg úgy ismerkedtünk meg, hogy ő ismerte az én férjemet, én meg az ő feleségét. Mindkettő nagyon gyorsan egymás után ment el, és elkezdtük vigasztalni egymást, addig, míg ez lett belőle. Ez hét éve volt, és most lesz a harmadik házassági évfordulónk.” Éppen Szent Iván‑éjkor. És ezt tisztességes módon meg is szeretnék ünnepelni.

Zoltán beavat, hogy mennyire egyszerű egy jó bulit összehozni: nem kell más, csak egy jó hely a Duna-parton, sátor és bogrács. Természetesen az ajándék sem maradhat majd el. Bea könnyekkel a szemében idézi fel az eddigi legkedvesebb szülinapi meglepetését: „Nem volt pénzünk. Hazamentünk. Volt két cigink, az elég is lesz. Reggel majd felkelünk és veszünk. Ónos eső szakadt kint, mondom Zolinak, hogy örüljünk, hogy hazaértünk. De nem, ő elmegy még cigiért. Én addig megpancsiztam, be is bújtam az ágyba, félálomban voltam, amikor hallottam a kulcscsörgést. Nem volt nálunk divat bejönni a hálószobába cipővel meg kabáttal, de ő abban volt, és olyan hangsúllyal kiabálta, hogy azonnal kelj fel, hogy azt hittem ég a ház. Jézus, Mária! És nem. Szétnyitotta a kabátját, és ott csillogott két zöld szem. Lerakta az ágyamra, egy kismacska volt. Egy csatornánál találta. Nyapinak neveztük el.” Zoltán is élénken emlékszik arra napra. „Nem is tiltakozott. Olyan kicsi volt, hogy belefért a belső zsebembe. Esténként mindig odabújt kettőnk közé, nappal meg pórázon sétáltattuk az utcán. De aztán sajnos kénytelenek voltunk odaadni egy ismerősnek, amikor elvesztettük a lakást. Azt gondoltuk, legalább neki legyen jó. Melegben.”

Akármilyen nehézséggel is kell szembenézniük, tudják, hogy egymásra mindig számíthatnak. Ez pedig több, mint amit a legtöbb sorstársuk remélhet, hiszen ahogy Zoltán mondja: „Minden nap végén bele kell önteni a fröccsöt a másikba a következő naphoz.” Ráadásul a napi rutinban is megkerülhetetlen a megbízható társ egy olyan világban, ahol nem érvényesek a szabályok, mindenki lop a túléléshez, és bármikor megvernek akár egy korty borért is.

„Gondolj bele, ott van egy központi mosoda. Elmész, beteszed a cuccaidat mosni, te pedig elmész fürdeni, akkor is marad egy táskád. Kire bízod? Ha mi ketten elmegyünk, az egyik fürdik, a másik addig vigyázz a cuccokra.” Mindennap előre megbeszélik, mit csinálnak, mit esznek, hova mennek, és tudják, hogy ha legalább az egyiküknek sikerül eladni néhány újságot, már mindkettőjüknek megvan az aznapi betevője.

József és Aranka

József a fal mellett ül, a kezében egy könnyektől elázott papírdarab. A telefonját tölti, mielőtt elindulna a Lövőház utca felé, ahol a Fedél Nélkült árulja mindennap. A szeme vörös. Újra és újra megtörli a papírral. A beszélgetés közben többször is megáll, mert elcsuklik a hangja, de mesélni szeretne. „Erről nagyon nehéz beszélni, de beszéljünk. Van egy párom. Megtámadták. Megverték, agyvérzést kapott, leszakadt a szívbillentyűje. Lebénult.” Ennek már öt éve, de József a mai napig nem tudja feldolgozni a tragédiát, hogy élete szerelmét, Arankát elvették tőle, és ezzel együtt elvették tőlük a közös boldog élet lehetőségét is. Hiszen amíg József a Hűvösvölgyben talált egy elhagyott házat, ahol meghúzhatja magát, Arankának tőle messze, egy belvárosi gondozóközpontban tudott helyet biztosítani abból a kis pénzből, amit összegyűjtött. József nem hagyja magára, ahogy Black Jacket sem, a németjuhászt, aki hét éve hű társa. Még akkor sem, ha ez százszorosan megnehezíti az életét.

Kép

Soós József - Kép: Páczai Tamás

A valamikori fűtés-, víz- és gázszerelőként dolgozó József bármikor találna magának munkát, de nem a beteg párjával, akit minden héten többször látogat, és nem a kutyával, aki nem marad meg nélküle sehol.

Arankával tíz évvel ezelőtt ismerkedtek meg, József akkor már – egy rosszul sikerült házasság miatt hátrahagyva salgótarjáni életét – a fővárosban árulta a „Fedél Nélkül” újságot. „Az utcán megláttam őt, és odaléptem hozzá azzal, hogy: kérsz egy lapot? Nagyon megtetszett, és ő hagyta, hogy hazakísérjem” – meséli halovány mosollyal az arcán. Akkoriban Aranka a volt férjével közös lakásban élt. József udvarolt neki, elhívta vacsorázni, pizzáztak és kólát ittak. Egy darabig még a kis megtakarításaiból József ki tudta fizetni Aranka számláit is, de hamarosan mindketten az utcára kerültek. Volt öt békés, boldog évük együtt, aztán megtörtént a tragédia. „Két hétig ott ültem mellette, amikor megműtötték; olyan fáradt voltam, hogy szinte leestem a székről” – mondja József. Maga tornáztatta párját szinte mindennap, és a hosszú ideje félretett pénzéből egy lengőhintát is vásárolt, hogy javítson az állapotán. Sajnos, azóta bebizonyosodott, hogy Aranka sosem lesz képes kerekesszék nélkül közlekedni és magáról gondoskodni. Amikor kimegy az utcára dolgozni, Józsefnek csak az jár a fejében, hogy vajon tud e aznap félretenni valamennyit a közös jövőjük megalapozására: „Mindennap elteszek legalább 200 Ft-ot, mint egy hangya.” Ez ad értelmet az életének és reményt a mindennap ismétlődő nehézségek leküzdésében.

Minden este úgy hajtja le a fejét, hogy tudja, bármikor meglophatják. A házban, ahol lakik, befogadott néhány másik utcán élőt, akik azzal hálálják ezt meg, hogy mindent, ami mozdítható, elvisznek. „Ehhez nem lehet hozzászokni. A múltkor kaptam három alvózsákot, másnapra eltűnt mindegyik. A Fedél Nélkül szerkesztőséggel minden nyáron elmegyünk valahová nyaralni. Már télen elkezdtem gyűjtögetni a cuccokat. Hátizsák, fürdőnadrág. Lába kélt azoknak is.” Józsefet azonban nem olyan fából faragták, hogy feladja. Rengeteg álma van. Még idén szeretne találni egy olyan akadálymentesített önkormányzati lakást, ahová mindhárman beköltözhetnek, és aztán jöhet a lánykérés. „Ez meglepetés lesz nekik. Karácsonyra tervezem az esküvőt, mert a kutyusnak is akkor van a születésnapja. Van egy nagyon jó pap barátom, ő fog minket összeadni Arankával. Már mindent elterveztem, de ők nem tudnak még semmit az egészről.”

A cikk a Képmás magazin 2019. augusztusi számában jelent meg. A Képmás magazinra előfizethet itt>>