Vonal felett – Hogyan lehet nevelni a kiemelkedő képességű gyermeket?

– Filmjével azt a kérdést teszi fel: egy anya hogyan tudja a gyermekeit úgy szeretni, úgy terelni, támogatni, hogy közben ne telepedjen rájuk, és ami talán a legfontosabb: hogyan tud bennük és nem helyettük hinni. Megkapta a választ?
– Tulajdonképpen nem. Abban kaptam megerősítést, hogy nincs igazán jó recept. Az élsportig csak az juthat el, aki egy sportágra egészen kicsi korától, módszeresen ráfordul. Márpedig egy hét-nyolc éves gyerek nem tudja, hogy ezt ő akarja csinálni vagy sem.

Kezdetben biztosan a szülő dönt arról, hogy a versenysport útjára állítja-e a gyermeket. Hogy aztán ez az út hová vezet, az ott és akkor még nem derül ki.

– Az pedig, hogy mikor kell újratervezni vagy továbbmenni, egyénenként, esetenként változó. „A ti érdeketek” – mondja az edző, és az édesanya is mindent a lányok „jól felfogott érdekében” tesz.
– A lányok maguk sem veszik észre, hogy ez nekik nem mindig jó – én legalábbis ezt érzékeltem rajtuk. Amióta csak úsznak, abban élnek, hogy nekik ezt kell csinálni. Két ember kérdezi meg tőlük a film során, hogy ez nekik jó-e, fáj-e, akarják-e egyáltalán: a masszőr és a tetováló mester. Adél azt válaszolja: „nem tudom, hogy abba tudnám-e hagyni…”

– Kemény. Ugyanakkor a néző megérti a gyerekeit egyedül nevelő anyát is, aki az élsportban keresi a kapaszkodót, a megtartó kereteket, a boldogulás útját a lányai számára, hiszen „a sport mindenre megtanít”.
– Az édesanya, Kati fiatalkora bizonyos értelemben párhuzamba állítható a lányaiéval, ezért is tartottam fontosnak bemutatni.

Nagyon küzd azzal, hogy vajon hol van az a nagyon finom határ, ameddig elmehet: amikor ő még beleszólhat, irányíthatja a lányokat, megmondhatja, hogy mit kell tenniük.

Érdekes volt megfigyelni, hogy soha nem engedte a lányainak elgyászolni a kudarcot, annyira erősen akarta, hogy sikeresek legyenek, hogy pozitívan lássák a dolgokat. Valahogy mindig azt sugallta a lányoknak: bármi történjék is, menni kell tovább.

Kép

Vonal felett

– Egyrészt a saját életéből is azt hozza, hogy mindent túl kell élni, mindenen túl kell lépni. Másrészt az edző is ezt a hozzáállást képviseli, hiszen azt mondja: „ne zokogjál sokat, tűrd a fájdalmat, essél át rajta… nem kérek sokat, de azt csináld már meg…” A sportpszichológiától igencsak távol eső módszerekkel dolgozik.
– Attila abszolút önmagát adta a filmben, de minden ellenére az is kiderül, hogy nagyon szereti a lányokat, és a lányok is szeretik őt, és ragaszkodnak hozzá. Sem az édesanya, sem az edző nem akar rosszat, nem akarja bántani vagy túlterhelni a lányokat, csak éppen az élsport megköveteli ezt a szigort.

– Talán a drámai csúcspont – ha lehet ilyen egyáltalán egy dokumentumfilmben –, az ifjúsági Európa-bajnokság, amit nem közvetít a televízió. Az egész jelenet szürreális képe a magyar valóságnak. Kati szemét veszi a kamera, amikor lánya felhívja az edzőt, és arról beszél, hogy nem visel el több kudarcot. Az édesanya tekintetében olvasni lehet: hogyan tovább? Meddig csináljuk?
– Mindvégig az érdekelt, miért csinálja ezt Kati a lányokkal. Kudarc kudarc hátán – én már annyira sajnáltam őket, azt gondoltam, ezt már nem lehet kibírni. Aztán egy mélyinterjú során Kati elmesélte nekünk az életét, ellentmondásos viszonyát az édesanyjával, majd a kapcsolatát a férjével, a szüléseit, a gyerekek kiskorát. Akkor, ott értettem meg őt, és bízom benne, hogy az a beszélgetés talán elgondolkodtatta Katit: a múltjának esetleg hatása lehet az ő anyai minőségére is. Egészen addig egy nagyon erős Katit láttunk a versenyeken, aki haragudott, ha valami nem az előzetes elvárásoknak megfelelően sikerült, és ezt tudomására is hozta a lányoknak. Aztán jött az Európa-bajnokság, majd a legutolsó verseny, amit a záró képsorokon is látunk.

Tartottam a kamerát a kezemben és azt láttam, hogy Kati sír. Eljutott oda, hogy megsiratja azt, ami van, és megfogalmazódott benne: talán változtatni kell. Nem lehet a húrt a végtelenségig feszíteni.

Azóta már azt látom rajtuk, hogy más utakban, új lehetőségekben is tudnak gondolkodni. Janka most már dolgozik, tehát nem csak úszik, mást is csinál, Adél pedig edzőt váltott. Azt is megértettük, hogy nem lehet csak úgy abbahagyni, 13 évet nem lehet csak úgy kidobni az ablakon. Hiszen nagyon sok sikert is hozott! Ott az éremtartós jelenet: „két-háromszáz érem biztos ráfér” – mondja Kati. „Nem baj, hogy az már megvolt ötödikben?!” – vágja rá Adél.

– Látjuk, amint az édesanya a lányával együtt érettségizik. Ez mennyire volt a sors ajándéka?
– Abszolút ajándék volt! Amikor először fölhívtam őket március táján, akkor mondta Kati, hogy a legjobbkor jelentkeztem, hiszen ő is érettségizni fog a lányával – akkor azt hittem, kiejtem a kezemből a telefont. Úgy éreztem, ezt a történetet a Jóisten a kezünkbe adta. Aztán szinte már nem kellett mást csinálnunk, csak figyeltük, hogyan rakódnak egymásra a rétegek.

– Sok sportoló gyerek édesanyja kitanulja a sport összes szabályát, és úgy érzi, okosabb az edzőnél és a versenybírónál is. Kati nem bírál fölül senkit, viszont „kimaxolja” a lányok támogatását, motiválását azzal, hogy az edzői szakra is beiratkozik.
– Miután kiderült, hogy Katit felvették az egyetemre, az első két napon vele tartottunk. Egyáltalán nem tudtuk, hogy mi fog történni. Kis magyar abszurd, ahogy bolyong az egyetemen, és fogalma sincs, hová kell mennie. Aztán megtaláljuk a tornacsarnokot, ahol harminc fitt fiatal gyakorlatozik. Amikor a közel két méter magas Kati megállt az ajtóban, úgy éreztem, megszakad a szívem. Ő volt nyilvánvalóan a legidősebb és a legmagasabb.

Kép

Vonal felett

Olyan szívszorító volt: meddig megy el még? Meddig fontos ez, és meddig hozza magát ilyen helyzetbe?

– Mindenkire ez vár: életutat kell faragnia magának – mondja a filozófiatanár.
– Az első napon, az első órán Platón kapcsán az ideákról, a valóságról és a sikerességről esett szó. Valóban tűnhet úgy, mintha ezeket mi találtuk volna ki, de ilyet nem lehet kitalálni, mint ahogy a csoporttársak közötti beszélgetést sem, az aktív útkeresésről. Amikor a fejemen a füles, én is alig hiszem el, hogy ilyesmi megtörténhet. Csak ott voltunk, léteztünk és figyeltünk, és megtörténtek előttünk a dolgok. Nagyon sokszor éreztük viszont azt, hogy le kellene kapcsolni a kamerát, már nem szabadna rögzíteni, amit látunk. Például, amikor Janka kiszáll a medencéből, sírva fakad, és azt mondja: „nem akarom, hogy ezt lássák!”

– Ez a kamerának szól?
– Akkor mi azt hittük. Utólag kiderült, hogy nem nekünk szólt, hanem a vetélytársaknak. Láttam az alkotótársamon, Bartos Bencén, hogy elbizonytalanodik, folytassa-e tovább a felvételt, de végül nem állt le. Azt láttuk, hogy Jankát nem érdekli, hogy ott vagyunk, belenéz a kamerába, és úgy mondja, hogy ez neki roppantul fáj, ebbe éppen készül belehalni.

Nagyon nehéz volt jelen lenni filmesként: meddig mehetsz még beljebb és beljebb? Hol van, amikor ezt már nekem nem kell látnom, a közönségnek meg végképp nem? 

– A filmmel nem zárul le a Juhász család története, hiszen az édesanya 2022-ig egyetemre jár, a lányok pedig továbbra is versenyeznek.
– A forgatás során úgy éreztük, hogy ez a történet megrekedt. Amikor én felvettem a családdal a kapcsolatot, a lányok sikereik csúcsán voltak: Európa-bajnokok voltak, Adélt már behívták a válogatottba, és Janka is közel állt hozzá. Remélem, hogy nem mi hoztuk ezt a szerencsétlenséget az életükbe, de onnantól fogva, hogy mi beléptünk, szinte csak kudarc érte őket.

Úgy éreztem, abba kell hagynunk a forgatást, mert ennél több kudarc már nem elviselhető sem nekik, sem nekünk. Akkor lélekben még egyikük sem tartott ott, hogy a versenyzést el tudná engedni.

A Kati szemeiben megjelenő könnycsepp a záró képsorokon számomra az elengedésről szólt. Már a lányok dolga, hogy döntéseket hozzanak. Anyaként én is tapasztalom a 18 éves fiam mellett, hogy az elengedés, bármilyen természetes is, nagyon nehéz. Eljön az idő, amikor én már csak messziről figyelem a saját útjára lépő gyermekemet, és ezt meg lehet siratni, ahogy Kati tette.