Neked elmesélem – Nincs, nem volt és nem is lesz jobb nálad!

Enikő: Szerelmes voltam valaki másba. Egy olyan valakibe, aki miatt mindent magam mögött hagytam. 27 éves voltam, Kolozsváron tanultam, ő pedig Mosonmagyaróváron.

Dénes: Ez a valaki nem én voltam. (nevet) De sokat köszönhetek neki, mert miatta került a közelembe az a nő, akit megszerettem.

Enikő:

Elhagytam az otthonom, és vele együtt mindent, ami biztos, biztonságos és fontos. Nem bátor, hanem őrült és vakmerő döntéseket hoztam. Megismertem a szerelem elborult állapotát.

Az egyetem befejezése előtt úgy döntöttem, hogy közelebb jövök hozzá, komolyabbra, szorosabbra szövöm a szálakat. Sarudra költöztem, mert ott volt egy iskola, ahol szükség volt kémiatanárra. Aláírtam az egyéves szerződést. Nem is értem magam, hogyan mertem megtenni ezeket a lépéseket. Egyáltalán nem érdekeltek a következmények. Közelebb voltam a szerelemhez, ami ahogy közeledtem hozzá, egyre távolibbá vált. Magány és csend szakadt rám. A csíkszeredai világ után egy távolságtartó és zárkózott közegbe csöppentem. Otthon megszoktam, hogy beszélgetünk az utcán, szóba elegyedünk azzal, aki épp mellettünk áll, segítünk, csicsergünk. (mosolyog) Sarudon más volt. Hiába voltam jó viszonyban három-négy családdal a faluban, hiányzott a mélység, az otthon.

Csak néhány szó, és mindenki ment tovább a dolgára. Egyedül voltam a csöppnyi kis szolgálati lakásomban. Egy hang, egy kedves tekintet, egy kézfogás nélkül.

Nem akartam beletörődni abba, hogy a további egy évet ebben a magányban töltöm. Tavasz eleje volt, a fák kezdtek rügyezni. Tanítás után hazafelé tartottam, amikor megláttam, hogy az egyik kolléganőm épp ablakot pucol. „Segíthetek?” – kérdeztem hirtelen. – „Gyere segíts!” Annyira örültem a válaszának, mint más valami nagy sikernek. (nevet) Végre beszélgettek velem! Olyan jó volt! Na, ő lett a mi kerítőnk!

Dénes: Igen, Annuska! Az ő férje az én egyik jó barátom.

Enikő: Közben egyszerre készültem az idegenvezetői és az államvizsgára. Annak ellenére, hogy teljesen le voltam kötve, éreztem, hogy a lelkem nincs rendben. Megfordult a fejemben, hogy hazamegyek, de az egyéves munkaszerződésem idekötött. Amit megígérek, betartom. Emiatt a szüleim sem mondták, hogy gyere haza. Arra neveltek, ha valamit vállaltam, azt teljesítsem! 

Dénes: Nekem ez tudod, mit jelent? Azt, hogy a szüleid nagyon szerettek és bíztak benned. Hagyták, hogy elkövesd a saját hibáidat, hogy tanulj belőlük. Hitték, hogy jól döntesz, hogy tudsz mérlegelni, tudsz az alapján az értékrend szerint élni, amiben ők felneveltek. Az, hogy elengedtek mindenféle hibáztatás vagy visszatartás nélkül, a legnagyobb fokú bizonyítéka a bizalmuknak benned és a saját nevelésükben.

Enikő: Később azért elég sokszor megkérdőjeleztem ezt, mert néha kell az iránymutatás. (mosolyog) Ebben az időszakban minden reggelt futással indítottam. Nemcsak a testem, a lelkem is edzettem. Az utóbbi lassabban erősödött. Nem bírtam enni, ezért nagyon lefogytam. Hibáztattam magam a meggondolatlanságaimért. Sajnos sokszor kapkodok, vagy nem figyelek eléggé. Főleg magamra nem.

Az esküvőn például elfelejtettem levenni a hófehér selyemkesztyűm. Erre húzta fel Dénes a jegygyűrűt. Amire kiértünk a templomból, a gyűrű sehol sem volt. A nagymamám sírt, és megállás nélkül mondogatta, hogy ez rossz jel! Meglett a gyűrű, és mi is megvagyunk 22 éve! (mosolyog)

Dénes: „Van egy kolléganőm, meg kell ismerned!” – kezdte a „becserkészést” Anna. Nem kellett kétszer mondania. Emlékszem, hogy rengeteg krémest vittem az első találkozóra. (mosolyog)

Enikő: Az első pillanat? Dénes öreges volt. (nevet) Pedig csak nyolc év van köztünk.

Dénes: De csak mert öregesen öltözködtem! Úgy néztem ki, mint egy jól sikerült kis parasztlegény. Báránybőr sapka volt rajtam és lezser, bő ruhadarabok. Ráadásul az édesapámmal egyensapkát viseltünk, azt hiszem, ez sem volt túl imponáló. (nevet) Jó, hát akkoriban még nem igazán volt stílusom, de azóta Enikő kikupált. Amire pedig én emlékszem: természetes báj áradt belőle, és fekete göndör haj keretezte az arcát.

Kép

Enikő és Dénes

Enikő: Szelíd, gyengéd szerelem alakult ki a szívemben az évek során. Emlékszel Szolnokra és a Tisza-partra? Ez az egyik legkedvesebb randevú a számomra. Annyi figyelmet és szépet soha nem kaptam senkitől, mint ott tőle. Éreztem a jóságát, az érzékenységét, és ez a jóság vonzóvá tette őt.

A világban nehéz megmaradni jónak, kedvesnek, de mellette könnyű jónak érezni magam. Tanulom tőle a könnyedségben rejlő boldogságot.

Dénes: És voltak jó vicceim, amiken akkor még nagyokat nevettél! Most már ismered a humorom!

Enikő: Azért ne aggódj, most is meg tudsz lepni a beszólásaiddal! (mosolyog)

Dénes: Nekem Eger volt a kedvencem, ahol minden „fokkal” feljebb éreztem, hogy nem lesz ez így jó… (nevet)

Enikő: Kétfajta szerelmet ismertem. Az előző kapcsolatban mindent el tudtam nézni a másiknak, mert annyira nagy volt a rózsaszín köd. Dénesnél viszont azt éreztem, hogy szükségem van a jelenlétére, igénylem a közelségét. Teljesen más volt a két érzés. Amikor lejárt az egyéves szerződésem, válaszút elé érkeztem. Maradjak, vagy menjek haza? Nem voltam biztos a kapcsolatunkban – meg fogsz lepődni – még az esküvőnkön sem! Emlékszem a konkrét pillanatra, amikor menyasszonyi ruhában állok, és farkasszemet nézek önmagammal a tükörben. Biztos, hogy ez az én utam? Jól döntök? Azt olvastam, hogy sok menyasszonynak vannak az utolsó pillanatban hasonló kétségei. Érthető. Életünk egyik legfontosabb és legmeghatározóbb lépését készülünk megtenni.

Dénes:  

Engem az eljegyzéshez egy gondolat vezetett: nekem nincs, nem volt és nem is lesz jobb nála. Szeretem, a hibáival együtt.

Enikő: Büszke voltam, amikor megkérte a kezemet! Büszkeség töltött el, hogy kellek, fontos vagyok, hogy valaki engem választ. Egy hagyományos székely családban nőttem fel, ahol érzelmekről csak ritkán beszéltünk. Keménységet és szívósságot tanultunk.

Rájöttem, hogy valójában sokkal erősebb az, aki ki meri mondani, amit érez. Az a könnyebb út, ha magunkban tartjuk, elkerülve a veszélyét annak, hogy mit szól majd a másik. Könnyebb elfedni, mint felfedni. (mosolyog)

Dénessel más volt. Vele egyenlő vagyok. Ő mindig hagyta, sőt várta, hogy mondjam, kifejezzem, érezzem. Valóban ismerjük egymást.

Dénes: A másik megismerése sokat ad. Én például sokkal érzékenyebb, érzelmileg fejlettebb lettem általa. Enikő bevont mindenféle közösségi tevékenységbe, színjátszószakkörbe jártunk és együtt tanultunk színészkedni, táncolni is. A közösségekben rengeteg közös barátunk lett. A volt osztályfőnököm azt mondta, hogy Enikő azt hozta ki belőlem, amiről nem is tudták, hogy bennem van. (nevet)

Enikő: A közösség érzése, jelenléte létfontosságú a számomra. Hiszem, hogy nem magunkért, hanem egymásért vagyunk itt. Engem ez motivál. Ha azt érzem, hogy valahol megbomlik a közösségi lét, onnan menekülök. Dénes ebben teljes értékű partnerem. Szeretjük, ha sokan vannak körülöttünk, szeretjük az embereket.

Dénes: Melletted muszáj társasági embernek lennem. (mosolyog) Enikő megy, pörög, magas hőfokon ég, körülötte mindig történik valami. Eleinte nehéz volt megszoknom, de most már kifejezetten szeretem ezt a nyüzsgést.

Enikő: Közös életünk legnehezebb időszaka a félelmeim eredménye. Sok évet éltem le úgy, hogy a lelkemben volt egy alapfélelem. Sok olyan döntést hoztam meg, amelyekben nem voltam biztos, és sokáig éltem a megfelelési kényszer uralma alatt. Ezt a megfelelési kényszert óriási mennyiségű munkával próbáltam kiegyenlíteni. A testem nem bírta a kiképzést, azt a hajtást, amit magamnak diktáltam. A fiunk hároméves volt, amikor belevágtunk egy hatalmas házfelújításba. Sok volt. Súlyos gyomortüneteket produkáltam, és pánikérzet kerülgetett.

Így szólt a lelkem, hogy „állj, lassíts”! 33 éves voltam, kimerült és depressziós. Közben lelkiismeret-furdalás gyötört, hogy hogyan lehetek ilyen. Hiszen hálásnak kellene lennem!

Számomra ekkor kezdődött el az önismeret ideje. Ekkor váltam tudatossá. A férjem pedig ekkor szembesült a hit erejével. Azóta minden vasárnap együtt megyünk templomba. Gyermekünk után számomra ez a legnagyobb ajándék.

Dénes: Ebben az időszakban sok olyan kérdés merült fel a feleségemben, ami azzal a kérdéssel kezdődött, hogy „elég jó vagyok-e?” „Elég jó anya, elég jó feleség, elég jó tanár vagyok?” Nagyon kritikus és szigorú volt magához.

Enikő: Használhatatlan voltam. Nem tudtam helytállni se feleségként, se édesanyaként. De nem hagytak magamra. Jöttek a barátok, családtagok és külső segítségek. Sok jót kaptam vissza abból, amit korábban én adtam. Ekkor alakult ki bennem, hogy de jó érzés összetartozni, egy közösség részének lenni. A gyógyulásom után még több energiát és időt fektettem bele a közösségek létrehozásába, legyen az karitatív, iskolai, családi vagy bármilyen közeg. Dénessel közben ketten együtt megtanultuk kezelni az érzékenységem, a szélsőségeim. Figyeltem és élveztem az ő természetét, könnyedségét. Az ő szemüvegén keresztül kezdtem el hozzáállni a dolgokhoz. Meglepve tapasztaltam, hogy „jé ezt így is lehet?”

Dénes tanított lazítani, megbocsátani, elfogadni.

És ha már közeleg a karácsony… épp egy karácsonyi koncertre sietünk, de elmesélek egy kedves emléket. A gyermekünk 2000 szeptemberében született. Ebben az évben nem Csíkszeredában töltöttük a karácsonyt, ahol általában szoktuk, hanem Jászapátin. A szüleim jöttek el hozzánk. Ezen a karácsonyon volt a legkisebb a karácsonyfánk és a legnagyobb a boldogságunk, és ahogy ott álltam a karácsonyfa előtt, éreztem, összetartozunk. Minden karácsonykor megszületik az egység érzése bennem, és nekem szentestén ez a legnagyobb ajándék.