Ez az élet rendje
Amikor egy évvel ezelőtt az udvarlód megkérte a kezed, és elmondtátok, hogy egy év múlva tervezitek az esküvőt, csak a nyári alkonyat reményteli melegségét éreztem és annak a békességét, hogy ez az élet rendje.
A legkisebb húgod a plafonig ugrott örömében, „végre lesz külön szobám”, rikkantotta boldogan. Legalább próbálj egy kis sajnálkozás mutatni amiatt, hogy elköltözik a nővéred! – mondtuk némi szemrehányással, falra hányt borsó, karácsonyra már égősort kért a leendő szobájába, pedig fél évet kell várnia még, hogy a jól eltervezett helyére akaszthassa. Nincs miért szemrehányást tenni, hisz ez az élet rendje.
Nem gondoltam, hogy ez a tizenkét hónap milyen gyorsan elröpül, s most itt állok, az esküvő kapujában, markomba szorítanám az időt, ujjaim közül mint homokszemek peregnek ki az emlékek: éppen csak járni tudtál, amikor hol a bevásárlókosárba kuporodtál, hol az ikeás, duplós dobozba fészkelted be magad; vagy tündérszoknyában porszívóztál buzgón, a fejeden egy kis függönyből fabrikált fátyoldarabbal, mert közben menyasszony voltál mindig. Még az álmenyasszony is te voltál a kedves komám régi szokás szerint megtartott esküvőjén, és legalább úgy ragyogtál a boldogságtól, mint az igazi. Most persze már nem akarsz fátylat viselni a nagy napon, micsoda hülyeség, nem egyeztethető össze a minimalizmusoddal: egyszerű levéldíszt teszel majd a hajadba, érdekes, én is hasonlót viseltem egykoron. Ez az élet rendje?
Minden gyerek másért a legkedvesebb az anyai szívnek, te vagy az elsőszülött, utánozhatatlan pozíció, ráadásul te hasonlítasz rám a legjobban.
Gimnazistaként te is felpróbáltad azokat a különleges, filmsztároknak való amerikai ruhákat, amiket még a nagymama hordott fiatalon, egy IKKA-segélycsomagból túrta ki őket az ötvenes évek elején. Neked épp olyan jól álltak, mint nekem, állapítottuk meg, mielőtt kidobtuk volna őket, mert akkor ért utol bennünket az egyszerűsítés hulláma: nem tartogatunk kacatokat. Meg kell válni a felesleges tárgyaktól, mert lehúznak, ez az élet rendje.
A te hajad éppolyan különleges, vörösen csillanó majdnem-fekete, mint az enyém: elegáns jégcsokoládé, dugtuk össze nevetve a fejünket, amikor megláttuk a hajszínező-óriásplakát-reklámot egy bérház oldalán. Persze, most már tudom, hogy nincs az a fodrász, aki ezt a színt újra ki tudná keverni, unalmas-barnát viselek helyette egy ideje. A te érdeklődési köröd hasonló, mint az enyém: ha elmész, kivel fogok kultúráról, politikáról beszélgetni ezentúl? Ne csináld már, csak a szomszéd kerületbe költözöm, nem a világ vége, nem halok meg, feltalálták már az e-mailt, van Messenger-chat, telefon, nem bírom az elérzékenyülést, nem vagyok hozzászokva, csapódik a szobaajtó, rezeg az üveg, hiányozni fog ez is.
Elönt a pánik, 24 év nem volt elég semmire, össze kellene írni a dolgokat, valami olyasmit kellene összedobni gyorsan, mint Szent István Intelmei. Használati útmutató az élethez – de mi álljon benne?
Hogy a barackot meghámozva tesszük el, azt jól tudod, mert álltál mellettem párszor, és együtt nyúztuk meg, kapkodva, fújtatva a leforrázott gyümölcsöket. Azt is tudod, hogy a takarítást a portörléssel kezdjük, meg hogy ágyat húzunk hetente, mi álljon hát abban a kötetben? Talán egy levél is elég lenne, a legfontosabb élettapasztalatokkal. Ugyan, ki kíváncsi mások tapasztalataira, úgyis okosabb vagy nálam, de tényleg, nagyon büszke vagyok rád, büszke lehetsz magadra, amit elértél, magadnak köszönheted. Mintha a repülő árnyát követném szememmel a földön. És nagyon remélem, hogy neked nem kell átélned mindazt, amit én átéltem; egyébként meg mindenkinek át kell mennie mindenen, mert ez az élet rendje. Azt pedig, hogy a szeretet az, ami megmarad, leírták már réges-régen.
Úgyhogy nem írok le semmit, nem kötöm meg a kezed az én világlátásommal, a japánok úgyis azt mondják, hogy az anya a hátával is nevel, na, éppen ettől félek leginkább.
Vajon nem láttad-e a hátamat túl sokat, hiszen mindig csináltam valamit, jutott-e elég idő arra, hogy a nagycsalád hullámvasútjának menetei között megpihenjünk, igazán egymásra figyeljünk? A sok hétköznapi locsogás-fecsegés közepette el tudtuk-e mondani, meg tudtuk-e hallani, ami igazán fontos?
Ha van az életnek valamilyen rendje, két év múlva neked is gyermeked születik, egy kislány, így volt ez anyámnál és nálam is. És nagyon megköszönöm, ha majd vigyázhatok rá, pláne, ha olyan okos barna szeme lesz, mint neked. És habár tényleg minden gyerekcuccot továbbadtam vagy kidobtam, egy két ruhácskát azért csak megtartottam, visszatérnek az emlékek, ha majd az unokámra adhatom őket.
De addig is bele kellene férnem egy normális ruhába, nem nézhetek ki úgy az esküvődön, mint egy lestrapált takarítónő, „nézd meg az anyját, vedd el a lányát”. És abban a pillanatban, amikor te kimondod a boldogító igent, én végérvényesen és visszavonhatatlanul anyós leszek. Hiszen ez az élet rendje!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>