Nevetve nevel nevettetőket – OKJ-s bohócképzés drámával, testtudat-formálással

„Szakállas” humor és galibakeresés

– Bohócszínházat nyitnék öt éven belül, és önismereti tréningeket is tartanék az itt megszerzett tudással – vág tervei közepébe Turóczi Levente, az Odesszában díjazott bohóccsapat egyik tagja, aki szerint a legendás Slava Polunin hazájában díjat kapni nagy elismerés, jó indulás lehet ezen a pályán. A fesztiválon előadott jelenetsort a bohócosztály tanárai és diákjai együtt találták ki, csiszolták készre. – Most, hogy az alapfelkészültségünk megvan, elkezdhetünk azon is dolgozni, amitől egy-egy karakter igazán „leventés”, „dávidos”, „artúros” lesz – utal a többiekre is. – Az öregember-szerepet például már egész jól működtetem, mégsem biztos, hogy ez lesz hosszú távon „Levente bohóc”. Gyereket játszani nekem amúgy is nagyobb kihívás – teszi hozzá a civilben egy ideje már deres szakállat viselő fiatalember. Megkérdezném, hogy a deres szakáll vajon már Polunin hatása-e, de ezen a ponton Csaba is bekapcsolódik a beszélgetésbe: – A szakáll sok mindent meghatároz a színpadon! A Pisztráng ötös című darabomban például egy lökött muzsikust alakítok, akit sokkal nehezebb volt megformálni, amikor átmenetileg szakállt növesztettem. Az ugyanis sokat letakar, kivesz az arcból, a mimikából. Egyébként akkor lesz jó egy szám, ha a bohócok személyiségére épül. Tanítunk hozzá technikákat, de kész darabot nem adunk a diákoknak, mert a jeleneteket nekik közösen kell megtölteni ötletekkel. 

A bohócokról elsőre a cirkusz, a festett arc és a piros orr (vagy újabban egy-egy horrorfilm) jut eszünkbe, ám Csabáék inkább a színház oldaláról közelítik meg a mesterséget.

Ebből adódik a kérdés: a bohócnak mennyire kell drámainak is lennie? – A humor és a drámaiság között vékony a határvonal, hiszen ugyanaz a helyzet kontextustól függően lehet igen drámai és nagyon vicces is – gondolkodtat el mindjárt egy érdekes felvetéssel Margilius Dávid, egy másik frissen végzett bohóc. – Ahhoz, hogy az egész megelevenedjen, kell egy konfliktus, amit a szereplő hoz, vagy a helyzet ad – teszi hozzá Levente, majd kiegészíti őt Csaba: – A jó bohócelőadáshoz kell egy mély gondolati alap, nem elegendők a tréfák. Ha nincs mögötte mondanivaló, akkor nem köti le a nézőt. Szerintem nincs is olyan, hogy gyerekelőadás, mert ha a szülőt, a felnőttet nem ragadja magával a cselekmény, és nem figyel oda, az a gyereknek se jó. A gyerek sem tudatlan lény, akit szórakoztatni kell, mert épp ráérünk, hanem neki is értékeket kell átadni – mondja. Ehhez Kőhalmi Natasa – természetesen ő is „tadamos” – nyomban hozzáfűzi a saját tapasztalatát:

– Szerintem a gyerekeket lekötni még bohócként is nagyobb kihívás, mint a felnőtteket. De nem baj, én már az életben is úgy közlekedem, hogy figyelem, mikor keveredhetek galibába, ahol valamit elronthatok. A múltkor például egy ajtón kellett kimennem, s azon agyaltam, hogyan tudnám rosszul megoldani, hogy humoros jelenet kerekedhessen ki belőle…    

Nem sötétben tapogatóznak

A képzés célja természetesen az is, hogy a lehető legtöbb, még oly szélsőséges helyzetre is felkészítsen. Színészmesterség, vizuális komédia, pantomimes technikák, zene, mozgásművészet: csak néhány az érintett tárgyak, irányok közül.

Kép

Kép: Dr. Szász Adrián

– Minden bohócnak más az erőssége – véli Csaba. – Persze nem árt egy derűs, játékos személyiség, empátia és kapcsolatteremtő készség annak, aki erre a pályára készül. Fontos, hogy befogadja a környezetéből érkező impulzusokat, ugyanakkor tisztában legyen a saját testével: mintha kívülről látná magát, a mozdulatait. Ennek elsajátításában mi is segítünk. Nem árt a mozgékonyság, de láttam már nagydarab bohócot is, akinek a mozgása helyett az agya meg az arca volt jó. Sőt, még a prózai bohóc is lehet szuper, igaz, nemzetközi karrier nem építhető rá. (Dávid közbeveti, hogy a stand up comedy műfajával szemben a bohócoknál inkább a helyzet szüli a komikumot, így egy-egy szófordulat inkább csak az adott helyzet részeként humoros.) Nagyon sokat tanulhatunk például a bohócdoktoroktól, akik egyrészt igen komoly képzést kapnak, másrészt nem a porondon, hanem kórházi keretek között kell viccesnek lenniük!

Akik már kevésbé példaértékűek: az utcára fehérre festett arccal, fekete-fehér csíkos ruhában kitelepülő „marcel marceau-k”. Ők – kisbetűvel – az egykori nagybetűs komikus utánzói, akik jellemzően csak a falat tapogatják, ami pár percig látványos lehet ugyan, de üres mutatvány, mert hiányzik az üzenete. Csaba szerint talán ez is oka volt, hogy Magyarországon a pantomim műfaja kiüresedett, átcsapott külsőségekbe. Most ők dolgoznak rajta, hogy életben tartsák. – Mert a pantomim mint testi kifejezésforma is csak egy eszköz, ahogy sok minden más: az ecset, a toll, a tánc...

Ha nincs benne tartalom, kiveti magából az élet. Az üres dolgok egy idő után szétpukkadnak.

A nevetés gyógyító ereje

Szóba kerül, hogy tőlünk „nyugatra” (Olaszországban, Németországban) és keletre (Ukrajnában, Oroszországban) mekkora igény van ma is a műfajra: nemcsak a pantomimre, hanem a bohócelőadásokra is. Van, ahol a cirkusz is a színház felé közelít, egy-egy előadás komplett történetet mesél el. Ahol pedig „állak hullanak a földre”, az a Polunin-féle szentpétervári iskola bármelyik előadása – például a Slava’s Snowshow – vagy a Familie Flöz nevű német „maszkos színház”.

– Amióta idejárok, nagyon kevés műsor akad, amit nem szakmai szemmel nézek, de a Flöz kábé öt perc alatt úgy behúzott a történetbe, hogy szinte el is felejtettem, mit viszek majd belőle tanulságként magammal, csak a háttérben működött a megfigyelőm – meséli Levente.

Kép

Kép: Dr. Szász Adrián

Persze, lehet a múltból, a klasszikusoktól is meríteni, hiszen Chaplin, Buster Keaton, Mr. Bean is gyakran ugyanazokból az ellentétpárokból – gazdag–szegény, sovány–kövér, civil–rendőr, komoly–bolond – dolgoztak. Piros orral a fején Mr. Beant is nevezhetnénk bohócnak, vagy angolosan clownnak. A szerepekben is vannak tehát alaptípusok, amelyek mintegy tananyagként elsajátíthatók, csak nem szabad bennük ragadni.

A Méhes Csaba – Greifenstein János duó által vitt OKJ-s képzés tehát nem tolja félre a hagyományokat, mégis kreativitásra ösztönöz.

Van, hogy a mozgáskoordinációs órán a hallgatók csak egy-egy botot használnak eszközként a saját testükön kívül, ám még ilyen minimális eszközzel is igen mulatságos szituációk alakíthatók ki. Erről személyesen is meggyőződöm. Még nem tudni, kiből lesz cirkuszi-, kiből lufihajtogatós születésnapi-, s kiből színpadi bohóc, de hogy a növendékek itt minden értelemben magukba szívják ennek az előadóművészeti ágnak a levegőjét, az bizonyos. Még a rossz vicceket is gyűjtik – hátha majd jó lesz valamire –, és strigulát húznak egy táblán annak neve mellé, aki kínos poént süt el. Ha például elhangzik, hogy „na jó, megyek és írok”, az illető tudja, hogy felkerül a „dicsőségtablóra”.

Az új évfolyam még nem feltétlenül tudja, mi vár rájuk, de őket is megkérdem a motivációjukról. Mimi gyermekkori álmát váltaná valóra, miután mindig is cirkuszban szeretett volna dolgozni – ha mást nem, a cirkusz zenekarában gitározni. Érettségi után jegypénztárosként helyezkedett el, ám most mégcélozza a „másik oldalt”: bohóc akar lenni, mert hisz a nevetés gyógyító erejében. Akik meghallják szándékát, előbb kinevetik (máris hat a „terápia”), majd pozitívan állnak hozzá. Gergely tinédzserként sportolt, aztán abbahagyta, most szeretné „újra megtalálni a testét”. Ez meg is történt: már az első négy-öt erőfelmérő akrobatika foglalkozás után masszív izomláza lett. Edwárd egy közszolgáltató ügyfélszolgálatán dolgozott jó ideig, most új kihívást keres. Neki is régi vágya, hogy – ha már kölyökként olyan jól ment neki a haverok megnevettetése – felnőttként is mosolyt csaljon az arcokra. László a tánc világából érkezett, szakmai továbbképzésnek tekinti a bohócoktatást. Amiben benne rejlik a horrorfilmek által felturbózott bohócfóbia ellenszere is:

Az itt végzők küldetésüknek tekintik, hogy a bohócoktól tartó gyerekekkel is elfogadtassák magukat. Azt mondják, a fóbiákkal szembe kell néznünk, hogy elmúljanak.

– Persze nem úgy, hogy „ugye, te vagy az a kislány, aki fél a bohócoktól? Jönnek a bohóóócok!” – kántálja Csaba félelmetesre változtatott bohóchangon. Erre mindenkiből kibuggyan a nevetés. Én pedig megyek és írok. Na, nem strigulát, hanem cikket. Róluk.