Anglikán lelkészből katolikus bíboros és szent: John Henry Newman

Newman 1801-ben született a londoni City-ben, vallásos anglikán családban, vagyonos bankár apa és hugenotta felmenőkkel bíró anya gyermekeként. A hitét kamaszkorától mély élményként élte meg, 1816-tól bölcseletet és teológiát tanult az oxfordi egyetemen. Bár apja eredetileg jogi pályára szánta, ő maga a lelkészi hivatást választotta. 1825-ben avatták lelkésszé, 1828-tól pedig az Oriel College tanáraként és népszerű egyházi szónokként az anglikán egyház szellemi és spirituális megújításán fáradozott.

Egyike lett a fiatal lelkészekből álló Oxford-mozgalom szellemi vezetőinek, amelynek tagjai az anglikán egyház katolikus szellemű megreformálásán és az anglikán–katolikus kiengesztelődés ügyének előmozdításán fáradoztak, és felléptek az államegyház bürokratizmusa, liberalizmusa, a mindennapok vallási életének kiüresedése ellen.

Ebből az időből származó beszédeiben és értekezéseiben a szentségtan, az egyháztan és az apostoli folytonosság kérdéseit vizsgálta. A kiváló hitszónok és publicista Newman szenvedélyesen tanulmányozta az ókeresztény irodalmat, a nagy zsinatok vitáit, az egyháztörténelmet. A hit válságából kivezető utat az egyház ősi hitéhez, a hagyomány tiszta forrásaihoz való visszatérésben vélte megtalálni. Mindez a katolikus egyházhoz közeledést is jelentette számára, amelyet a hagyomány és tekintély forrásának tekintett, és ezt csak megerősítette 1832 végétől Rómában tett látogatása.

Kép

Archív fotó: John Henry Newman

Konferenciabeszédei és vitairatai híres sorozatában, az 1830-as években, már eljutott a szakításig az angol köz- és egyházi élettel, védelmezve a hagyomány tekintélyét és a tekintély hagyományát.

1843-ban lemondott egyházában betöltött hivatalairól, vidékre vonult vissza, majd pedig két év múlva, az anglikán egyház és a közvélemény felháborodását is vállalva, átlépett a katolikus egyházba. Felekezetváltásával, amely részéről hitvallás volt, mintát adott fiatal egyházi és laikus értelmiségiek egy csoportjának.

Rómába ment, ahol két évvel később – a neves jezsuita teológussal, Giovanni Perronével folytatott tisztázó beszélgetések után – pappá szentelték. A Néri Szent Fülöp által még a 16. században alapított papi közösség tagjaként, oratoriánus szerzetesként tért haza, majd rövidesen Londonban és Birminghamben rendházakat alapított. Ő maga a birminghami rendházban élt 1890-ben bekövetkezett haláláig, közben azonban egy időre elvállalta Dublinban az Ír Katolikus Egyetem rektori tisztségét. Mindez akkor történt, amikor üldözése és elnyomatása után megindult az angol katolikus egyház ujjászervezése, létrejött az egyházi hierarchia, növekedésnek indult a hívek száma. Ám Newman személye ekkor és később is viták, támadások kereszttüzében állt.

Anglikán oldalról árulónak tartották, újhitűként azonban katolikus részről is tartózkodás, gyanakvás vette körül.

Az ellenséges véleményekre válaszul írta meg Apológiáját, magával ragadó lelki-szellemi önéletrajzát, amely nem más, mint a hitélmény felfedezésének és megértésének elbeszélése, a modern vallásos ember számára készült útmutató. Newman sokat írt, mint az újjáéledő angol katolicizmus szellemi irányítója sorra jelentette meg teológiai és vallásbölcseleti írásait. Foglalkozott a keresztény tanítás történeti fejlődésének kérdéseivel, írt az egyház és a kultúra viszonyának témájáról. Az I. Vatikáni Zsinat idején a pápai tévedhetetlenség dogmatizálása ellen foglalt állást: igaznak, de kimondását időszerűtlennek ítélte. Az őt különösen kedvelő XIII. Leó pápa azonban bíborossá nevezte ki 1879-ben, és ez a fenntartásokkal kezelt személye és korábban Róma által is gyanakvással szemlélt munkája teljes rehabilitációjának volt tekinthető.

Newman teológiai, katolikus meggyőződésének alapját annak belátása adta, hogy a keresztény tanfejlődésben és a Biblia értelmezésében a döntő szerepe a tanító egyház közösségének van.

Ennek szellemében a dogmák történetisége, a hívő értelem fejlődése mellett foglalt állást. Olyan elméleti szintézist alkotott, amely alkalmas a fokozatos értelmi belátás, a beleélés érzelmei, a tekintély és a személyes érintettség harmóniájában látni a keresztény tanítás egyéni elfogadását. Az ember sajátos adottságaihoz kapcsolta a hitfolyamat egészét. Mindezekről legfontosabb vallásbölcseleti munkájában, az „Esszé a hitbeli elfogadás nyelvtanáról” című, 1870-ben megjelent írásában fejtette ki a véleményét, amely máig alapműnek számít a katolikus vallásfilozófiában. Newman távol tartotta magát a korabeli szigorú racionalizmustól (amelyet a katolikus egyházon belül a neotomizmus irányvonala képviselt). Úgy vélte, hogy a hit elfogadása – noha értelemmel körüljárható – lényegét tekintve irracionális, személyes érzelmi és akarati aktus. Ezt fejezi ki bíborosi jelmondata is: „Szív szól a szívhez”. Ez a megközelítés az oka, hogy teológiája a 20. században talált igazán visszhangra, és a modern perszonális vallásosság egyik előképének az ő életművét tekintik.

Kép

Archív fotók: John Henry Newman​​​​​​​

Newman kora számos aktuális, közéleti kérdésében is kifejtette véleményét: elvetette kora liberalizmusának túlzó gondolkodásmódját és a radikális szocialista eszméket, egyházától azonban a korábbinál nagyobb szociális érzékenységet, a tudományos haladás iránti nagyobb fogékonyságot, a világgal szembeni nyitottságot követelt.

Ő a modern spirituális irodalom klasszikusa, akire mint lelki vezetőjére Szent II. János Pál is többször hivatkozott, majd az őt 2010-ben a boldogok sorába emelő XVI. Benedek is nagy elismeréssel tekintett alakjára és életművére. Elmélkedései, lelkiségi írásai, naplói, levelezése egy modern módon gondolkodó, mélyen hívő, a hit és a mindennapok világában biztosan eligazodó ember személyiségébe adnak betekintést. Korunk lélekben nyitott, vagy csak kereső embere számára is érvényes és hiteles Szent John Henry Newman üzenete, aki szerint „valláson azt értem, hogy Istent és az ő akaratát, valamint vele szembeni kötelességeinket elismerjük”, a hitben élő ember pedig ma is, mint mindig a történelemben az, „aki igyekszik Isten országát a saját szívében felépíteni, és a világban is előmozdítani azt”. Ma is fájdalmasan igaz az a másfél évszázaddal ezelőtti megállapítása, hogy „éppen a mi korunkban vált általános intellektuális betegséggé az értelemre való hivatkozás, amikor erkölcsi és szellemi természetünk már-már meghalt”.

(Az eredetileg a Magyar Katolikus Rádióban 2019. október 14-én elhangzott jegyzet szövegének kibővített, átdolgozott változata.)