„A közönségtől kapott szeretet évekre erőt ad” – Beszélgetés az „Akik maradtak” rendezőjével

– „Férfiidők lányregénye” a címe annak az erős irodalmi alapanyagnak, amelyből legújabb filmed, az „Akik maradtak” forgatókönyve készült. Hogyan találkoztál F. Várkonyi Zsuzsa regényével?
– A Momentán Társulat „Fröccs” címmel futó előadássorozatában mi jeleneteket rögtönzünk, és ott ül egy pszichológus, aki elemzi a történteket szakmai szemmel. Ő F. Várkonyi Zsuzsa, akitől megtudtam, hogy írt egy regényt. Elkértem, és nagyon megtetszett, éreztem, hogy jó filmet lehetne belőle készíteni. Mécs Mónika producerrel elkezdtünk pályázni vele egy nagyobb játékfilmre, és a televízióban éppen volt is egy pályázati kiírás, amelyre történelmi témájú filmeket vártak elsősorban. Muhi Klárával ketten írtuk a forgatókönyvet, ő tapasztalt dramaturg, és ezt a II. világháború utáni korszakot is jól ismeri. Olvasáskor nálam az az első szűrő, hogy megérint-e, nagyon jó-e az irodalmi mű. Ha igen, akkor a második szempont, hogy filmként megvalósítható-e. Van olyan mű, amely hiába nagyon jó, de filmen nem tudnám elképzelni. Ebben a regényben viszont konkrét helyzetek vannak, nagyrészt egy lakásban játszódik két ember főszereplésével, színes, változatos karakterekkel – szinte adta magát, hogy filmre lehet vinni.

– Játékfilmjeidre jellemző, hogy érzelmileg nagy hatásúak, szívet melengetők, még ha lelkileg nehéz vagy kegyetlen szituációt dolgoznak is fel. Sok kollégád nem meri felvállalni az érzelmességet, a nagy érzelmi hatást kiváltó emberi történeteket. Nem kapsz szakmai kritikát azért, mert nem vagy eléggé avantgárd, kísérletező?
– Sokáig éreztem, hogy nem vettek komolyan. De a közönség mindenért kárpótol: az a szeretethullám például, amelyet az „Újratervezés” váltott ki – másfél millióan nézték meg öt nap alatt! – nekem évekre erőt adott.

A filmkészítéshez rengeteg kitartás kell. És még csak nem is olyan, mint a sport, ahol a kemény munkának mérhető, objektív az eredménye – mert itt hiába dolgozol sokat, nem biztos, hogy a közönségnek és a szakmának tetszeni fog.

Ez a legköltségesebb művészeti ág, és a művész ebben van a legjobban ráutalva másokra. Rengeteg múlik egy jó és összeszokott stábon –az „Akik maradtak” sikerének is ez volt az egyik kulcsa.

– Az „Akik maradtak” kezdetben igényes kivitelezésű tévéfilmnek készült. Mégis mozifilm lett. Mi történt közben?
– Valóban egy tévés pályázaton nyertünk támogatást a filmhez, azonban mellénk állt egy amerikai filmforgalmazó, ráadásul beválogatták a filmet a világ egyik legrangosabb filmfesztiváljára, a Telluride-i Filmfesztiválra, és ott megjelentek az első, nagyon pozitív kritikák az amerikai filmes szaklapokban. Mécs Mónikával láttuk, hogy akár még Oscar-díjra is esélyesek lehetünk, ezért kérvényt nyújtottunk be, hogy előbb lehessen a mozibemutató, mert az Amerikai Filmakadémiának ez az előírása az Oscar-jelöléshez. Szerencsére megkaptuk az engedélyt.

– A forgatásról azt nyilatkoztad, hogy szappanoperai tempóban zajlott, csak egy kamerával vettétek fel, nem stúdióban, hanem egy kastélyban forgattátok a jelenetek zömét. Ezekre a kis költségvetés miatt kényszerültetek?
– A kevés pénzt a jó szakmai csapat tudja ellensúlyozni úgy, hogy a végén ne látszódjon a takarékosság. A gyártásvezetőket nem szokták kiemelni, pedig Bene Krisztina csodákra volt képes, Mónikával együtt ő osztotta be a pénzt. Rajk László díszlettervezőnek ez volt az utolsó munkája, ő is sokat segített a helyszínek megtalálásában, a forgatási terek gazdaságos berendezésében. Az éjszakai felriasztásos jelenethez is sok személyes, gyakorlati tanácsot adott, hiszen a nemzeti ünnepeken őt és a családtagjait három napra bebörtönözték. Az „Akik maradtak” hatásának az a titka, hogy egy intim kamaradráma, az emberi érzelmekre összpontosít. Ha sokkal több pénzből forgathatjuk, lehet, hogy megrészegültünk volna a lehetőségektől, és elterelődött volna a figyelmünk az arcokról.

Ez az arcok filmje: Hajduk Károlyé és Szőke Abigélé, akik a háború után árván maradt két, egymásba kapaszkodó főszereplőt alakítják.

– Különösen alakult a gyerekkorod: egészen kis gyerekként beszippantott a film, a színjátszás világa. Milyen családból származol, honnan kaptad ezt az indítást?
– Nem kaptam művészi indítást a családomból, viszont gyerekként szerettem szerepelni, viccekkel szórakoztattam a szomszédban lakó nagymamámat, és az ő barátnői mondták, hogy színészi vénám van. Hétévesen elvittek a Harlekin Gyermekszínházba – emlékszem, a felvételin is viccet meséltem –, és oda jártak rendezők, hogy megnézzék a gyerekeket, így kerültem a Mafilmbe.

Kép

Az „Akik maradtak” forgatásán

– Mintha felültél volna egy csúszdára, innentől megállíthatatlanul ívelt a pályád. Gyerekszínészként például az Eldorádóban Eperjes Károly unokáját játszottad, Szabó Ildikó filmjében pedig tizenhat évesen főszerepet kaptál.
– Voltak azért kanyarok a csúszdán: a Könyves Kálmán Gimnázium után a Külkereskedelmi Főiskolára mentem, mert apám ragaszkodott hozzá, hogy legyen diplomám, és az angol és francia nyelvet nagyon jól tudjam. Utána visszahúzott a film, és bár színész szakra nem vettek fel, elvégeztem a Színművészetin a producer és a rendező szakot. A színjátszás is folyamatosan jelen van az életemben: a Momentán Társulatban, amelynek alapító tagja vagyok, nagyon sokat játszom – improvizálok –, és hívtak már néhány produkcióba forgatni is, többnyire külföldi stábok. Örülök, ha megkeresnek, de én magam nem keresem a színészi lehetőségeket.

– Mi a különbség az improvizátor és a színész között? Azt tudom, hogy a színészek közül egyesek jól improvizálnak, mások egyáltalán nem.
– És fordítva is gyakori: nagyon sok remekül improvizáló játékos bajba kerül, ha megírt szöveget kell elmondania. Sőt, az improvizátor inkább író: a néző megmondja, mi legyen a jelenet, és ő eljátssza. A cselekmény kitalálásához, megkomponálásához inkább írói képesség kell.

Élőben írok a színpadon a játékommal, és ha működik, akkor nevetnek rajta, ha nem, akkor másfelé kell vinni a cselekményt.

– Nagyon szimpatikus jellemvonásod az, hogy egy anyától van három gyereked. Ez a családi felállás és elkötelezettség ma nagyon ritka, különösen a művészi pályán.
– Sőt, még együtt is vagyunk Lisztes Lindával, és házasok is vagyunk. Csupa rendkívüli dolog! (nevet)

– Mátyás kisfiad szerepelt is már több filmedben.
– Igen, ha tehetem, bevonom a filmezésbe őt is és Lujza lányomat is. Ők is élvezik, meg én is. Gellért még csak négyéves, ő még csak tartalék játékos a cserepadon.

– Döbbenetes volt számomra a „Van egy határ” című rövid játékfilmed. Én nem tudtam, hogy a hidegháború idején, a korai szocializmusban létezett nálunk „álhatár”, amivel csapdába csalták a disszidenseket.
– Gonoszan zseniális ötlet volt. Szerintem a jó történelmi filmek gyakran kevéssé ismert tényeket mutatnak be, és többnyire a kisemberek szemszögéből. Erre törekedtem én is. Nagyon érdekelnek például a boszorkányok egy lehetséges filmtémaként. Forgattam Kongóban a gyerekboszorkányokról dokumentumfilmet 2012-ben, onnan jött az ötlet. Ez nem középkor, ez a mai Afrika, ahol alantas vagy szomorú gazdasági okokból boszorkánysággal vádolnak meg kislányokat – például, ha egy sokadik gyerek már nem kell, vagy valamiért nem felel meg a családjának, a közösségének.

– Az „Elmenetel” című kisfilmed is kemény alaphelyzetet dolgoz fel líraisággal átszőve. Egy mai abortuszt és Jézus születését játszod egymásra. Lehet, hogy ma egy fiatal kamaszlány elvetetné a Megváltót, akit annak idején a kamasz Mária megszült?
– Én azt akartam bemutatni, hogy ha ma jönne el a Megváltó, már nem vennénk észre. Tele van ráutaló jelekkel a film: angyal jelenik meg, az abortusz közben ömlik a vér, feltűnnek a stigmák, de már nem vagyunk ezekre fogékonyak, az orvosok mindent kimagyaráznak tudományosan, mintha semmi jelentősége nem lenne.

A racionális agy győzelmet arat a lelki látásmód felett.

– Milyen témákat dolgoznál fel még szívesen filmben?
– Vannak például tévésorozat-ötleteim: az egyik adóellenőrökről szólna, egy szupercsapatról, akik álruhában végzik a munkájukat; a másik egy mai vidéki kórház sürgősségi osztályán játszódna, ahol az orvosok a nehéz körülmények között is próbálják korrektül végezni a munkájukat. A Susotázsban ábrázolt és sokak által megszeretett két szinkrontolmács történetéből is írtam egy nyolcrészes sorozatot. Sok filmtervem van, már be is adtam jó néhányat korábbi pályázatokra – talán az „Akik maradtak” sikere lehetővé teszi majd, hogy többet is megvalósítsak.