Van egy óránk egymásra este? – Beszélgetés Vrábel Krisztával

– Mi a jó a főzésben? Fontosnak tartja, hogy egy nő megtalálja az örömét a táplálásban, a körülötte lévő emberek gondozásában?
– A főzés azon túl, hogy kreatív elfoglaltság és aktív kikapcsolódást nyújthat, egyfajta – ma divatos szóhasználattal élve – szeretetnyelv. Egy ösztönös, non verbális kommunikációs eszköz. A terített asztal pedig fontos színhelye (lehetne) életünknek, ahol napi egy órára megállhatunk, egymásra figyelhetünk. Ez szépen hangzik, de rengeteg háziasszony számára a főzés, a család napi táplálása sokkal inkább nyűgös rutinfeladat, amelyet a lehető leggyorsabban, legkényelmesebben, kész és félkész termékekkel szeretne letudni – hozzáteszem, sokszor teljesen érthetően. Még akkor is, ha ennek következményei egyre világosabbak.

– Milyen következményekre gondol?
– A feje tetejére állt világra. A nagy rohanásban hajlamosak vagyunk a legfontosabbról, családunk és a magunk egészségéről megfeledkezni. Ostoba reklámok elhitetik velünk, hogy a mosógépünk „egészsége” fontos, vigyázzunk rá. De arra már nincs se időnk, se képességünk, hogy megnézzük, a gyerekeinket mennyi feldolgozott cukorral, módosított szénhidráttal, élelmiszer-ipari adalékkal tömjük.

A késztermékek rendszeres fogyasztásával nem tudjuk kontrollálni, mit eszünk meg.

Az eredményt pedig jól lehet érzékelni szemmel is az utcán, iskolákban, strandokon, másrészt az egészségügyi adatokban, például a cukorbetegség terjedésének számaiban. Így fordulhat elő, hogy vannak jómódú családban felnőtt gyerekek, akik nem tudnak késsel, villával enni, mert otthon nem esznek főtt ételt, hanem leginkább házhoz rendelt pizzát, azt pedig lehet kézzel is fogyasztani. A napi szintű egyszerűbb otthoni főzésnek nem kellene plusz tehernek lennie, ezen felül fontosak az ünnepek is. Legyen az évnek több olyan periódusa, amire a konyhában is máshogy készülünk! Akár sok-sok órás főzéssel, ami örömet ad.

– Mivel etessem akkor a családom?
– Ha a családom a legfontosabb számomra, gondoskodom arról, hogy minőségileg jól tápláljam.

Mielőtt bárki szociális érzéketlenséggel vádolna: nem arra gondolok, hogy csak akkor lehetek jó anya, ha a legdrágább élelmiszert veszem meg. Pont az ellenkezőjét állítom: a legolcsóbbat kell megvenni, az alapanyagot. A szezonális alapanyag és az otthoni elkészítés kombinációjánál nem létezik olcsóbb és jobb táplálék.

– Ma már nincs élő tápanyag a boltokban a zöldséges pulton túl. Reális az, hogy olyan ételt főzzünk, amely minden hozzávalójában háztáji és vegyszermentes?
– Azt gondolom, ez napi szinten kivitelezhetetlen. A háziasszonyoknak nem az a feladata, hogy mindennap, minden hétvégén menjenek ki a biopiacra és csak ott vásároljanak (persze törekedjenek rá minél többször). A feladat az, hogy amikor bemegy a számára legközelebb eső boltba, az alapanyagokra koncentráljon, amelyekből saját maga készíthet ételt.

– Gasztronómiai szenvedélye a Dolce Vita blogban is testet öltött, amely kifejezetten olaszos blogként indult 13 évvel ezelőtt, amikor kisgyermekes anya volt.
– Igen, nagyobbik fiam születésekor kezdtem el írni a Dolce Vita blogot. Olasz szakon végeztem, korábban is sokat utaztunk Olaszországba, a szerelem adott volt. Akkoriban a valódi olasz gasztronómiát még nem ismerték Magyarországon. Mára kitágult a látókörünk, egyre többet tudunk a világ étkezési kultúrájáról.

Tizenöt éve azonban csak a kecsöpös pizzát, a milánói makarónit és a párizsis-tejszínes carbonarát ismerte az átlagos fogyasztó.

Hosszú évek alatt az utazások során megismertem a hagyományait nem feledő, helyi értékekre fókuszáló, rendkívül változatos olasz konyhát, amely ráadásul gyors és praktikus. Ennek a hagyománynak a népszerűsítésére, az eredeti olasz fogások bemutatására indítottam a Dolce Vita blogot, amely a recepteken túl kultúrtörténeti érdekességeket, útibeszámolókat is tartalmaz. Mivel a bölcsészkaron a nyelvészet és azon belül az etimológia volt a szívem csücske, utánajártam, hogy például egy olasz étel vagy alapanyag neve mely régió dialektusa alapján, ebből következtethetően milyen közvetítéssel kerülhetett a magyar nyelvbe.  

Kép

– Emellett hogyan talált rá a képi ábrázolás örömére? Ezeket a recepteket úgy fotózta, mintha az ember belépne egy kis olasz étterembe, leülne az asztalhoz, és éppen ott lenne tálalva, terítve.

– Egy ételtől elválaszthatatlan a kinézete. A recept pedig olyan műfaj, amit vonzóvá tenni csak úgy tudsz, ha megmutatod. Betűk alapján nehéz elképzelni.

Édesapám grafikusként dolgozott, a férjem pedig festőművész és grafikus. Nekem nincs tehetségem a rajzoláshoz, a fotó jóval könnyebb, az ételfotózás pedig az egyszerű téma ellenére kreatív ága az alkalmazott fotográfiának. Amikor egy új ételt találok ki, akkor egyrészt érzem az ízeket, vele párhuzamosan pedig megjelenik bennem a fogás vizuálisan is. Óriási elismerés számomra, hogy „Főzd magad!” könyvem Szép Magyar Könyv-díjat kapott!

– Ma már nem csak olaszul főz. Önhöz köthető a 160 grammos szénhidrátdiéta népszerűsítése.
– A rohanó élet rajtam is kifogott: nőként ma sokkal több feladatnak kell eleget tennünk, mint évtizedekkel korábban. Nehéz ennek megfelelni, és semmi elítélendő nincs benne, ha valaki kudarcot vall. Én magam sem tudtam azzal a szituációval mit kezdeni, hogy kisgyerekeim vannak, mellette dolgozok, folyamatosan rohanok, nincs időm a párkapcsolatomra, a családomra, olykor magamra. Ezt a folyamatos frusztrációt gyakran stresszevéssel próbáltam enyhíteni. A nagy rohanásban pedig soha sincs rendszer, csak összevisszaság.

– Ahhoz, hogy a túlzott vagy összevissza evést meg lehessen állítani, előbb fel is kell ismerni a problémát… Sokszor ez nem könnyű.
– Pedig ez az alapja az egész diétámnak: a saját motiváció. Probléma, hogy ma az étkezésünk egész más funkciót tölt be, mint amit kellene. Más módon műveljük, például a kocsiban egy szendvicset gyorsan elmajszolva, munka közben, otthon tévé előtt ülve. Az étel azonban így nem táplál, főleg azzal együtt, hogy milyenek is ezek az ételek.

A 160 grammos étrend azt ajánlja, hogy egyél rendszeresen, háromóránként keveset.

Azzal, hogy reggel megiszunk egy kávét rohanva, pörgünk egész délelőtt, majd délutánra majdnem éhen halunk, ezért eszünk valami óriási nagyot, teljesen felborítjuk az anyagcserénket, és ez kihat a hormonrendszerre is. Bukik, borul minden. Az étkezésnek újra meg kellene találni a szerepét és megadni a módját legalább arra a 30 percre – este, ha tehetjük, még hosszabb időre.

A vacsora különösen fontos. Ez az új könyvem témája is. Napi szintű probléma: este van, fáradtan jöttem haza, tanultam a gyerekkel, és kellene valamit ennünk is. A vacsora a hétköznapoknak az egyetlenegy olyan pontja, amikor egy család találkozhat és egy órára leülhet közösen az asztalhoz. Lehet, hogy luxusnak tűnik, de ez az az idő, amikor meg tudom a gyerektől kérdezni, hogy mi volt a legjobb a suliban, mi történt a többiekkel aznap. A „Villámvacsorák” gyűjteménybe igyekeztem olyan recepteket összeállítani, amelyek gyorsan elkészíthetők úgy, ha van otthon megfelelő alapanyag (a könyvben ehhez is van segítség, egy bevásárlólista).

A legrövidebb idő alatt elkészíthető vacsorarecept ötperces, ennyi idő alatt nem keresem ki a pizzafutár telefonszámát sem. Öt perc férjen bele, mert amíg a többiek megterítenek, én gyorsan összedobom a vacsorát a konyhában.

Az olvasóktól hálás visszajelzéseket kapok, mert sok olyan ötlet van a könyvben, amelyet be tudnak illeszteni ők is a családi mindennapokba.