Különbségek: alkalmazkodunk vagy küzdünk a másik megváltoztatásáért?

A különbségek miatti felesleges harc túl sokszor keseríti Bori és Laci életét. Például a múlt vasárnapi, ebéd utáni pihenő alatt. A gyerekek játszanak a szobában, Bori elkészült a mosogatással, Laci belép a konyhába egy pohár vízért. Pár semleges mondat után Bori vesz egy nagyobb levegőt, és ezt mondja:

– Mit szólnál, ha elmennénk kirándulni? Olyan szép idő van!
– Menjetek a gyerekekkel, dolgoznom kell.
– Mindig sok a munkád. Pár óra kikapcsolódás mindenkinek kell. Vasárnap van!
– Te ezt nem érted! Ez nem olyan, mint megfőzni az ebédet vagy kivasalni az ágyneműt.

Mennyire tipikus, mennyire jól ismert helyzet lehet ez Borinak, Lacinak. Nyűglődnek azzal, hogy újra meg újra belebotlanak a különbségeikbe: másfajta vágyak és gondok foglalkoztatják kettőjüket. Bori közös programra vágyik, családi együttlétre, Lacit nyomasztja a munka terhe, de az is lehet, hogy magával Borival van baja, emiatt húzódik vissza. Egy biztos: jelenleg máshogyan szeretnék elölteni a vasárnap délutánt. Ha jól tudnának bánni ezzel a különbséggel, akkor valami ilyesmit mondanának maguknak, egymásnak: „Nocsak, mást szeretnénk! Lássuk, hogy is van ez?” És kezdhetnének valamit azzal, ami valóban ott feszül kettőjük között, vagyis az eltérő igényeikkel, eltérő érzéseikkel. Ehelyett mindketten a különbségek kezelésének egy-egy kevésbé hatékony módját választják (és lám, ebben is különböznek).

Bori összesimítaná, kiiktatná a különbségeket: arra hivatkozik, hogy „mindenkinek kell” a kikapcsolódás. Ez egy olyan állítás, amivel itt és most nehéz mit kezdeni – lehet, hogy annak a megfoghatatlan „mindenkinek” kell a kikapcsolódás, de Laci nem „mindenki”. Bori úgy tesz, mintha saját igényei (melyekhez természetesen joga van) általános érvényűek lennének. Ahelyett, hogy elismerné az igényeik különbözőségét és ebből próbálna kiindulni (Én ezt szeretném, te mást, tudunk-e egyezséget kötni, ami mindkettőnknek jó?), megpróbálja Lacit meggyőzni arról, hogy ő tudja jobban, mire van igazából szüksége. Laci is veszélyes taktikát választ – eltúlozza a különbség jelentőségét. Azt jelzi Bori számára, hogy esély sincsen a közös megértésre, az eltérő igények áthidalhatatlanok. Ráadásul – ha már lúd, legyen kövér – a különbséget úgy hangsúlyozza, hogy kifejezetten ő kerüljön fölénybe. Amit Laci végez, az komoly munka, ellentétben Bori tevékenységeivel. Ez a bántás felesleges – elég lenne, ha Laci kitartana amellett, hogy ő most másképp képzelte el a délutánt, és megpróbálhatná elmondani azt is, hogy mi nyomasztja. Ehhez persze szükség lenne arra is, hogy Bori is nyitottabbá váljon Laci szempontjaira.

Bori rövid, sértett hallgatás után megszólal:

– Tényleg nem értem. Nekem úgy tűnik, hogy reggel óta nem csinálsz semmit, csak ülsz a gép előtt. Ahogy tegnap is. Egy percet sem játszottál a gyerekekkel.
– Azzal nem segítesz, hogy még rossz apa is vagyok, mert nem megyek veletek kirándulni, és nem ugrálok örömömben, hogy szép idő van…
– Nem én mondtam… Miért van az, hogy te az egészet nyűgnek fogod fel? Örülhetnél, hogy vasárnap háromfogásos ebédet eszel, és van kivel elmenned kirándulni, amikor szép az idő.
– Te meg örülhetsz, hogy a legfőbb gondod, hogy mehetsz-e kirándulni.

 Most Bori vág vissza azzal, hogy amit Laci tesz, az „semmi”, ráadásul apaként sem jeleskedik. Ha Bori alig leplezett vádként hozza elő, amit Laciban különbözőnek lát (mindenki más örülne – te miért nem?), akkor Laci is felhatalmazva érzi magát arra, hogy a maga rejtett neheztelését „becsomagolja” és Bori elé rakja (lefordítva: én gürizek azért, hogy könnyű életed legyen – ez a hála?). Ebben most kivételesen nincs különbség: folyik az adok-kapok, szép egyenlően. Ilyenkor azonban még mindig van egy esély arra, hogy egy pár egymásra nézzen és „észrevegye” magát, hogy bizony együtt pörgetik bele magukat a különbségek kölcsönös felhánytorgatásába és leszólásába… de nehéz megállni, hogy az örvény ne vigyen tovább.

– Nem erről van szó. Nekem sem könnyű, de nem vagyok ilyen negatív, mint te. Állandóan rosszkedvű vagy, és ez engem is nyomaszt. De sohasem beszélsz arról, hogy mi is valójában a bajod.
– Nem érted? Mindössze annyi, hogy sok a munkám, és nem fogok vele végezni!
– A szabadságod alatt is ezt csináltad. Mindig volt valami, ami miatt morogtál. Miért pancsolják szét a gyerekek a vizet, miért nyír füvet a szomszéd, miért harangoznak hajnali hatkor…így nem lehet öröm élni. Neked sem… és veled sem.
– Muszáj ezt most? Amikor nagyon jól tudod, hogy holnap határidőm van. Ha befejezted, akkor bemennék dolgozni.
– Menj csak, ne is lássalak egy ideig!

Egy esély ismét elúszott. Válaszul Bori elkeseredett, és sajnos túlságosan általánosító megjegyzéseire Laci kimondja a saját baját anélkül, hogy közben Borihoz mérné magát – ezt nagyon jól teszi. Bori itt még meghallhatná, hogy Laci elkeseredetten küzd a határidővel. Másképp látja a helyzetet, mint Bori, nyilván nem is ez az egyetlen módja annak, ahogy a munkájához, a vasárnaphoz, a családjához viszonyulhat, de a tapasztalata valóságos és aktuális. Bori azonban ezt már nem hallja – korábbi különbségek korábbi sérelmei törnek elő belőle, úgy tűnik, megállíthatatlanul. Ő elvileg a kapcsolatukért küzd elkeseredetten, de hiányzik belőle annak a belátása, hogy a valódi kapcsolat egyik „ára” a különbözőségek elismerése, befogadása. Aztán (de csak aztán) akár át is hidalhatók ezek a különbségek. Vagy akár meg is maradhatnak, hiszen különbségek mindig lesznek.