„Terítve az alja...” – Erdő-mező ajándékairól
Sokáig elképzelni sem tudtam, hogyan éltek akkor az emberek, mielőtt a növénytermesztés és az állattenyésztés elkezdődött volna nagyjából tizennégyezer évvel ezelőtt. Meg lehet élni pusztán abból, hogy az erdőt járja az ember? Azóta már több fogalmam van erről, mégpedig a saját tapasztalataimból.
Gyerekkoromban az állatok – talán érthetően – izgalmasabb lényeknek tűntek, mint a növények. Mostanra azonban átfordult bennem a dolog: egyre több növényt ismerek a környékünkön, és egyre magabiztosabban eszek meg vadnövényeket, vagyis egy vadvirágos mező vagy az erdő átláthatatlanul változatos flórája egyre inkább elemeire bomlik a szemem előtt, ahogy sorra megismerem őket.
A kisfiam születése után történt ez a változás – egyszerre lett időm és kapacitásom elmélyedni olyan dolgokban, amelyek mindig is érdekeltek, s a könyvtárnak és az internetnek hála, az információk most hozzáférhetőbbek, mint valaha.
Elképesztő módon feltölt energiával, hogy a város széli erdőben vagy mezőn kóborlok (kutyával, gyerekkel, biciklivel vagy ezek kombinációjával), ráadásul fokozatosan megnyílt előttem a természet bősége, amely számtalan ehető, finom és egészséges növényt kínál.
Micsoda élvezet, amikor találok egy kígyóhagyma-mezőt, egy tucat szép csokor lándzsás útifűt szirupnak, vagy egy fél mezőnyi rizikét! A hab a tortán, hogy ez gyakorlatilag minden évszakra vonatkozik, mert rengeteg kora-téli bogyós vadbokor van, s a csipkebogyó csak a legismertebb, ott van még a galagonya, a kökény, a sóskaborbolya.
Legelőször a zamatos turbolyát fedeztem fel a környékünkön, majd a kígyóhagymát, az ibolyát, s amikor utánaolvastam, hogy a pitypang levele és bimbója is ehető, onnantól nem volt megállás, jöttek a kerti gazok: a porcsin, a tyúkhúr, a komlóspárga, a csalán friss hajtása. Ez utóbbiból pesztó is készül, s mivel fenyőmag nincs kéznél, dióval is nagyon jó; ezt onnan tudom, hogy minden 'zöld'-sége ellenére a család férfitagjainak is ízlik – ha kellő mennyiségű fokhagymát teszek bele. Azóta minden tavasszal vadsalátát készítek; amint kibújnak a földből az első zöldek, lelkesen kutatok növények és receptek után.
Az egyik nyáron a játszótér mellett felfedeztem egy almafát, senkié nem volt, hevert hétszámra az érett, apró nyári alma a fűben. Vajon azzal mit lehet kezdeni? Befőttnek, lekvárnak íztelen, sok munka van vele. Almabor? Ugyan, a bor komplikált. De ecet?...
Így kezdődött az almaecet-gyártó karrierem, s azóta nem használok salátához bolti ecetet. Mert a varázslat kéznél van: alma, cukor vagy méz, víz és némi idő.
Négy-öt hónap végül is bőven elegendő, decemberre kész a friss és élő almaecet.
Nyáron a mentán és citromfüvön kívül a szederlevelet gyűjtöttem, s a „békebeli“ plantateát rekonstruáltam oly módon, hogy gőzben megaszaltam (befőttesüveg, sütő vagy tésztaszűrő segítségével), majd megszárítottam. Nagy kihívás volt, hogy filteres teákról nem egyszerűen a szálas teákra állok át, hanem magam szedem és szárítom az egy évre való teakészletet (ami, tegyük hozzá, nem kevés). Amióta a gyimesi havasokbam szedtem egy teakeverékre való kakukkfüvet és orbáncfüvet (ez utóbbit akkor ismertem meg), azóta határozottan érzem a különbséget, és nem is fanyalodok rá a filteres teákra.
A következő feladat a gyógynövények hatásainak alaposabb megismerése, de szerencsére ehhez is csak szorgos kutatás kell – no meg ismerni a saját határaimat, végül is füvesasszony még nem vagyok.
A szilvát és a sárgabarackot, ami termett a fánkon, nagyrészt üveg alatt aszaltam a napon, hogy az íze megmaradjon, de fölösleges cukor ne terhelje se a szervezetünket, se a pénztárcánkat. Milyen jók nagyanyáinknak ezek a régi módszerei, és mennyivel jobb az íze az így eltett gyümölcsnek, mint a műanyagba csomagolt boltinak!
Ami azt illeti, az ízlésem is egyre finomodott, ahogy egyre kevesebb tartósítószerrel eltett dolgot fogyasztunk, s mindeközben egyre több tévhit hullott le rólam – például hogy kizárólag a cukor vagy a nátrium-benzoát tartósít.
Ha pedig már a régi módszerekről esik szó: egyre ismertebb a fermentálás mint ősi tartósítási módszer, és egyúttal mint olyan eljárás, amely segít emészthetőbbé és finomabbá tenni a növényeket. Magyarországon ugyan nem így nevezzük, de ezt használjuk, amikor savanyú káposztát vagy kovászos uborkát készítünk, sőt, a bodzavirág-szörp is ezzel a módszerrel válik frissítően pezsgőssé. S ezeken kívül is annyi mindennel lehet kísérletezni, játszani!
Ősszel aztán jöttek a gombák. Magamtól nem mertem volna leszedni egyet sem, legfeljebb a nagy őzlábgombát, de mivel olyanokkal jártunk az erdőre, akik többet ismertek nálam, s csak azt szedték, amiben biztosak voltak, megnyílt ez a kapu is előttem.
A gomba sem olyan nagy ördöngös varázslat – és még gombaszakértő is van a városban. A kulcsszó pedig: csak amit holtbiztosan ismerünk, azt szedjük, és azt is úgy, hogy másnak is maradjon.
Egy kicsit máris jobban otthon érzem magam a természetben – és a világban.
Két fő forrásom van az itthoni gyógynövényes könyveken kívül: Dénes Andrea botanikus Erdőkóstoló blogja és Molnár Klára blogja az ötelemes főzésről, de a fermentálásról valószínűleg Király Ágnes tudja a legtöbbet a magyar online térben.
Így aztán eljutottam a birsalmasajttól a csipkebogyó-galagonyasajtig, a csalamádétól a fermentált retekig, a bodzaszörptől a fűszerecetekig. Már-már ott tartok, hogy magam találok ki új recepteket (amelyek aztán vagy sikerülnek, vagy nem), s amelyek ha mást nem, meglepően nagy magabiztosságot adnak.
Mert ha képes vagyok felismerni olyan növényeket, bogyókat, gyümölcsöket, gombákat, amelyek ehetőek, akkor már nemcsak túlélek bármilyen helyzetben, de ez azt is jelenti, hogy az eddiginél jobban kapcsolódom ahhoz a közeghez, amelyből teremtettem, s amelyben élek: a természethez.
Ráadásul mindig elő tudok venni a kamrából valami olyan finomságot, amellyel meglephetem a vendégeket: nahát, ez is ehető?
Végeredményben öt nagy öröm van a vadnövényekben:
1. a megismerésük és felismerésük pillanata;
2. a gyűjtés maga, amikor nincs semmi másra szemem, csak a következő medvehagymára, gombára vagy galagonyabokorra;
3. aztán a feldolgozás folyamata (egyfajta meditatív monotonitásban vagy tudatos jelenlétben);
4. a végeredmény íze s a tudat, hogy amit eszem, az jó;
5. és végül: amikor más is megkóstolja, és azt mondja: ejha, ez finom.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>