Negyvenhárom évesen milyen az ember? - Egy érettségi találkozó margójára

Különös érzés fogott el. Most nem mulatni mennek? Mindent épp úgy tesznek, mégis, valahogy más ez az egész… Az arckifejezésük tér el. Nem vidám, nem az a bulizás előtti izgatott; anyámé inkább melankolikus, apámé meg ideges. Nem kérdeztem semmit, veszélyes lett volna szikrát csiholni egy lőporos hordó közelében. „Eltelt az élet, kislányom”– válaszolt a ki nem mondott töprengésemre anyám.

Egy serdülő minden nárcizmusával szánni kezdtem őket. Tényleg, olyan öregesek, energiátlanok. Hát, negyvenhárom évesen milyen legyen az ember?

Mennyivel jobb tizenhétnek lenni, normális bulikba járni, rendes zenét hallgatni, fiatal arcokat látni. De most két napig nem lesznek itthon. Gyorsan szervezni kéne valamit. Szabadság!

Egy serdülő minden naivitásával köszöntem el tőlük: Jó szórakozást! Mintha az ember azért menne a huszonötödik érettségi találkozójára, hogy jól érezze magát.

Néhány hete Jucus hívott. Pont, mint öt évvel ezelőtt. Ja, mert csak most vett rá a fiatalság a Facebook használatára, és a szervezőnek még nem volt meg az elérhetőségem.

Egy pillanatra időhurokba kerültem: Huszonöt?! Nem húsz? Tényleg? Óh, te jó ég! Persze, ott leszek!

Öt éve haza kellett jönnöm a vacsora után, mert még szoptattam a legkisebb gyerekem. Most akármeddig maradhatok, juhé! Öt éve elégedett voltam az életemmel, és nem nagyon bántam, hogy sietnem kell. Most viszont kihasználhatok minden pillanatot, és talán több emberrel is beszélhetek.

Kriszta kérte, küldjünk egy fotót, és írjunk pár sort arról, mivel foglalkoztunk az elmúlt 25 évben, mert összerakna belőle egy elektronikus emlékkönyvet. Mi legyen benne?

Mindenekelőtt a család és a gyerekek. Rájuk annyira büszke vagyok! Építkeztünk is, meg most vettünk családi autót. Ilyesmiket szokás megmutatni, nem? Természetesen nem maradhat ki a szakmai életút sem, hiszen ez egy elit gimi elit osztálya volt. Engem persze pont nem ez érdekelne a régi osztálytársaimmal kapcsolatban. Vajon ők is átélik ezt a kettősséget?

Békét érzek, mert a döntéseimet jól hoztam meg, mert kitartottam a nehézségekben, mert számíthattak rám azok, akik fontosak számomra.

Közben pedig gyászolom a meg nem élt életeimet.

***

Élmény volt 20–25 év után újra beszélgetni és találkozni veletek, régi osztálytársakkal! Egy korty alkoholt sem ittam, mert a tömény, kilenc órányi információáradat önmagában is részegítően hatott rám: egy hét elteltével sem tudtam teljesen kiheverni ezt a macskajajt.

A kép illusztráció. – Forrás: pixabay.com

Nem lepődtem meg, hogy többségetek nemcsak magasan képzett, de jó állással és társadalmi helyzettel is rendelkezik. Örültem, amikor szerényen, gyermekeitek szavait idézve meséltetek szakmai életetekről, nem soroltátok fel követhetetlenül a sok iskolát vagy pozíciót.

Valaki megjegyezte: „Mi vagyunk a nemzet tartóoszlopai.” Egyetértettem vele. Viszont elszomorodtam, amikor összeszámláltuk: tízen családostul külföldön éltek huzamosabb ideje, és nem is tervezitek a hazatérést.

Megértem, hiszen nem azért tanultatok például az orvosin egy évtizedet, hogy méltatlan körülmények között dolgozzatok, és ne tudjátok biztosítani az elfogadható életszínvonalat a családotoknak. Keserűen mosolyogtam, amikor a nyugat-európai oktatáspolitikáról beszéltetek: néhol már nincs is orvosképzés. Minek fizessenek érte, ha Közép-Kelet-Európa legjobb szakembereiből válogathatnak?

Szívmelengető gesztusként ketten is hazarepültetek a találkozóra, és személyesen meséltetek mindarról, amit külföldön tapasztaltatok. Szíven ütött azonban egyikőtök levele: „Németül beszélek, németül gondolkodom, néha nem is tudom, magyar vagyok-e vagy német.” A mi generációnk még őrzi-keresi a nemzeti identitását idegenben, a kint születő-felnövő gyerekeik vélhetően már nem fogják keresni...

Sokan jó anyagi helyzettel rendelkeztek, többen építkeztetek, saját otthont teremtettetek. Páran rajongtok a lovakért, nemes fajtákat tartotok, szaporítotok.

De amiért igazán büszke vagyok rátok, az a családközpontúság és gyermekszeretet. Tizennégyen fejenként három vagy több gyermeknek adtunk életet, és csaknem ennyien két lurkót nevelnek!

„Mindig is jó volt az osztályátlag!” – tette hozzá a témához egyikőtök. Ebben valóban magasan verjük a magyar átlagot.

Ildivel még másnap összefutottunk egy kávéra, mert nem maradt egymásra időnk. „Milyen polgáriasak lettünk!” – nevettünk egymásra, és órákig beszélgettünk a gyerekeinkről. Azért végül elhangzottak be nem teljesült álmok, sőt tervek is.

És voltak meglepetések is, amelyek komoly tanulságot hordoztak számomra: Én serdülőként lázadtam, nem tűrtem, hogy kizárólag a témazáró dolgozatokban elért százalékos eredményeim alapján rangsoroljanak és ítéljenek meg.

Nem értettelek benneteket: én kerestem az utam, ti viszont elköteleződtetek egy életpálya mellett. Én megkérdőjeleztem és kritizáltam, ti végrehajtottátok a felnőttek döntéseit. Én nem tanultam, ti keményen dolgoztatok mások elismeréséért. Sokáig nem találtam a helyem, bár ti elfogadtatok így is.

A kilenc orvos és egy gyógyszerész, négy jogász, három-négy mérnök, hat-hét bölcsész, öt-hat gazdasági-kereskedelmi pályát választó osztálytárs mellett lett közülünk karmelita rendfőnökhelyettes, szállodaüzemeltető Rodoszon, fotóriporter Afrikában és – ki gondolná – még hercegnő titkárnője is Salzburgban.

Van, aki negyvenévesen újrakezdi az életét, és beáll rezidens orvosnak a régi osztálytárs praxisába. Van, aki kivonult ebből a társadalomból, és önellátásra rendezkedett be a világtól elrejtőzve. Többen terveznek változást az életükben: szeretnék megtalálni, ami a nagy sietségben, lázas tevékenykedésben elmaradt útközben.

Amiért pedig végül megbocsátottam a szüleimnek a rám kényszerített elitgimnáziumot, az az istenhit nyílt felvállalása, amelyet többen is megtettünk a magunk módján.

A lánykori nevem hátul szerepelt a naplóban, így mire az én történetemre került a sor, eltelt vagy két óra, s addig végighallgattam jó pár életútmesét. Nem kellett sokat gondolkodnom, mennyire lehetek őszinte. Kaptam példát derűből, hitelességből és mélységből, komolyságból egyaránt. Bátran vállalhattam önmagam.