Neked elmesélem – Képtelen voltam lemondani róla

Háromévesen döntöttem el, hogy táncosnő leszek ugyanis egyik éjszaka, amikor már rég az ágyban lett volna a helyem, nem bírtam elszakadni a tévétől. Éppen „A fából faragott királyfi” című táncjátékot vetítették – innentől kezdve menthetetlen voltam. Azt éreztem, hogy semmi mást nem akarok mostantól, csak táncolni. Otthon is kijelentettem, eljátszottam és hittem, hogy balerina leszek. Az utcában lakó gyerekeket már ekkor elkezdtem tanítgatni. A szüleim nem rajongtak az ötletért, de látták, hogy komolyan gondolom – viszont Jánoshalmán semmit sem tudtam kezdeni ezzel az álommal.

„Hamarosan felvételi lesz az Állami Balettintézetben, Budapesten!” – közölte velünk szüleim egyik jóbarátja. Remegve utaztam fel anyukámmal, tízéves voltam ekkor. Fel is vettek, de nem volt több hely a kollégiumban Budapesten, és kicsi voltam még ahhoz, hogy albérletbe költözzek. Azt mondták, várjak egy évet.

Egy évig otthon zokogtam, és igen látványosan szenvedtem. (nevet) Nagyon hosszúnak tűnt az az egy év. Folyton balerinákat rajzolgattam, és mindenhova felírtam, hogy balettos leszek.

Egy év múlva ráléphettem az útra, amire vágytam, de a kollégiumi évek iszonyú kemények voltak. Én voltam az egyik legkisebb, a nagyobbak sokszor kegyetlenül bántak velünk. Hazajutni is csak kéthetente lehetett, mert szombat délelőtt is óráink voltak. De tudtam, ha törik, ha szakad, én ezt akkor is végigcsinálom. A körülmények, a szigor és a bánásmód miatt már tizenegy évesen elkezdtem felnőni. Egyszerűen muszáj volt.

Minden nehézség ellenére imádtam csinálni, mert már akkor éreztem legbelül, hogy az egyik legfantasztikusabb dolog az életben, ha az ember képes legyőzni önmaga korlátait, félelmeit, és ha szenvedéseken keresztül is, de nap mint nap fejlődik.

Tánc közben a tükörben mindennap szembesültünk önmagunkkal, a hiányosságainkkal, a mestereink szidalmaival, ami általában sírásban végződött, de utólag hálás vagyok ezért a szigorért, mert egy életre megtanultam kitartóan dolgozni, lelkileg pedig nagyon megedződtem. Már tizenkét éves korunktól szerepeltünk az Operaházban és az Erkel Színházban a különböző balettekben és operabetétekben. (Diótörő, Hattyúk tava, Csipkerózsika, Aida, Háry János, Faust…) Csodálatos élmény volt kisgyermekként a hatalmas színpadi falak között belülről látni a kulisszákat, a színpadot, megtapintani a díszleteket, és az általunk csodált művészeket testközelből érezni, velük együtt szerepelni! Ha erre gondolok, és felidézem az emlékeket, ma is érzem azt a jellegzetes Operaház- és Erkel-színpadillatot! Imádtam a Diótörőben a kislányokat és kiskatonákat táncolni, de a legizgalmasabb az volt, amikor a nagy és kényelmetlen egérjelmezben kellett feljönni a süllyesztőből.

János és Kriszti

Amit nehéz volt megszokni, azok a színpadi reflektorok és az emelések. Könnyen elveszíti az ember az egyensúlyát a színpadon, ha a szemébe világítanak egy forgásnál, balansz-állásnál. Illetve én elég magas vagyok, már kiskoromban is magasabb voltam a társaimnál, ami igencsak frusztrált az emeléseknél, de szerencsére a partnereim megnyugtattak, hogy nem fognak „ledobni”. (mosolyog)

Hat éve táncoltam a Győri Balettben, amikor egy baleset véget vetett annak, ami az egész életet jelentette nekem. Egyetlen pillanat volt, mégis az egész életemre kihatott.

Egy spárgaugrásból rosszul érkeztem. Megrepedt a lábközépcsontom, majd még tovább erőltettem, és eltört. Ezt követte egy sikertelen műtét, amelynél elvágtak egy ideget. Huszonöt éves voltam ekkor. Azóta is rendszeresen fáj a jobb lábam. Mára hozzászoktam a fájdalomhoz és megtanultam együtt élni vele, de sokáig még visszagondolni is féltem erre a pillanatra.

A sérülés után mély depresszióba zuhantam. Úgy éreztem, mindennek vége. Nem láttam a lehetőségét annak, hogy ezt az egészet valaha is elfogadjam, feldolgozzam, azt hittem, hogy ehhez nincs bennem elég erő. Féltem az újabb naptól, a fájdalomtól.

Az egyetlen dolog, amit imádok és amihez értek, soha többet nem lehet az enyém. Mihez kezdjek ezután, mi lesz így velem? Ki leszek?

A tánc meghatározott engem és az életem. Hála Istennek, a családom és a férjem nem engedték el a kezem, akármilyen nehéz is volt velem. A sors pedig egy csodával segített át ezen a krízisen. Kiderült, hogy állapotos vagyok. A fókuszom teljesen a babavárásra terelődött, bár a lábam nem javult. Úgy jöttem ki a depresszióból, hogy elkezdtem másra figyelni, a bennem megfogant új életre! Ez volt az életem egyik legdurvább és legkeményebb időszaka. Minden erőmre szükségem volt, és ekkor jöttem csak rá, hogy van erőm, hogy sokkal több van, mint hiszem. Minden olyan hirtelen történt! Egy éve házasodtunk össze Péterrel, azt is „lóhalálában” tettük a rengeteg fellépés miatt, majd megtörtént a baleset – és rá egy évre meg is született az első lányunk, Zsófi. Sokáig éltünk távkapcsolatban a párommal, mert ingáztunk Budapest és Győr között. A házasságunknak szinte jót tett a balesetem, mert így visszagondolva nem is tudom, mi lett volna, ha továbbra is csak képeslapokat küldözgetek a férjemnek a külföldi fellépéseinkről, és hát egy balerinánál a gyermekvállalás sem egyszerű, hisz a karrier szempontjából sosincs ideális időpont. Amikor beletörődtem, hogy már nem fogok többé visszatérni a baletthez, elkezdtem élvezni a kismamaság időszakát.

A fájdalmam helyére a törődés, a gondoskodás, a kislányomra fordított figyelem került.

Zsófi négy hónapos volt, amikor elkezdtem újra a tánc felé fordulni, és mivel a győri évek alatt elvégeztem a táncpedagógus szakot, a tanítás lett a mentsváram. Férjem felújíttatott egy balett-termet, ott kezdtem el gyerekeknek balett foglalkozásokat tartani. A táncolás és a tanítás egyébként két különböző dolog. Attól, hogy valaki jó táncos, nem biztos, hogy tanítani is tud. De bennem szüleim révén ott volt a pedagógiai véna. Anyu és a férjem is segített, támogatott. Hol az egyikük, hol a másikuk vigyázott Zsófira, ha mennem kellett.

Én igényeltem, hogy mehessek, dolgozhassak. Muszáj volt kitalálnom, hogy mi az, amiben még jó lehetek, amiben az örömömet lelem. Szerintem egy család akkor működik jól, ha a nő, az anya is boldog otthon.

Nekem ehhez szükségem volt valamilyen formában a táncra is, nem tudtam lemondani róla. Alapvetően optimista ember vagyok, de elmondhatatlanul nehéz volt elfogadni, hogy a lábfejem már sosem lesz a régi. Mindennap megharcoltam ezzel az érzéssel, az elfogadással. Csak azért is táncolni akartam! A tanítás egyedül nem volt elég!

Nyáron volt egy kéthetes tánckurzus, ahol ismerkedni lehetett különböző egzotikus táncműfajokkal és azok mestereivel. Kipróbáltam mindent: indiai, afrikai, argentin táncokat. Így ismertem meg a flamencót. Itthon viszont nem volt lehetőség arra, hogy flamencót tanuljak. Na, sebaj, már annak is örültem, hogy van végre valami, ami tetszik, és meg is tudom csinálni.

János és Kriszti

Egy év múlva ismét volt egy ilyen kurzus, ahol egy bécsi táncmesternek, Gertraud Maarnak megtetszett, ahogyan táncolok. Ő volt a megmentőm, ő lett az első mesterem, szinte beforrtak általa a „sebeim”. Újra kinyitotta nekem azt a kaput, amin hosszú éveken keresztül csak dörömböltem, és ahova annyira vágytam, hogy újra bejuthassak. Tanított, segített, edzett, újraépített szavakkal és kemény fizikai munkával, majd meghívott, hogy menjek ki Ausztriába kurzusokra, és lépjek fel az ő együttesében. Nyolc éven keresztül sokat jártam ki hozzá fejlődni, előadni. 1998-ban pedig felkerekedtünk az egész családdal – hisz akkor már a második lányom, Panka is hároméves volt, Zsófi pedig nyolc –, és együtt nekiindultunk Spanyolországnak, ahol én két hónapig intenzív tanfolyamokon vettem részt Sevillában.

A flamenco egy nagyon komplex tánc: érzelmileg is összetett, lábtechnikája rendkívül virtuóz, ritmikája bonyolult, és mindehhez egy más ritmusú kar- és kézfejmozgás koordinációja kerül.

Igaz, hogy technikailag egyáltalán nem könnyű, de mivel minden érzelmet ki lehet vele fejezni, minden ember meg tudja találni benne saját magát, azt az érzést, amit szívesen kiadna magából. A flamenco egy önkifejezési mód, három fő eleme a gitár, az ének és a tánc. Élő zenére táncolni katartikus élmény. Sokan jönnek olyanok, akik önbizalomhiánnyal küzdenek. A mozdulatok, a zene, a ritmus által észrevétlenül eltűnnek hiányosságaink, és helyére új érzetek, magabiztosság, büszkeség kerül! A flamenco az egyik legjobb módszer arra, hogy kihúzd magad, hogy merd felemelni a tekinteted, tartást és erőt ad, ahogy nekem is annyi mindent visszaadott! (mosolyog)

Gyertek, megmutatok nektek három alaplépést itthon, ahol a koreográfiák is megszületnek!