Skandináv thriller, szovjet-ukrán spleennel – avagy kik alkották az utóbbi idők egyik legsikeresebb filmsorozatát, a „Csernobilt”?

Arisztotelész óta vita tárgya a hátborzongatás művészete – megszámlálhatatlan pszichológiai és esztétikai elemzés készült már a témában. Miért élvezik a nézők, olvasók, befogadók a saját félelmüket? Élvezik-e vagy csak függnek tőle? Mamutvadászatok izgalmának hiányától szenvedő ösztönlények lennénk, akik az adrenalinhinta után epedezve mesterségesen gerjesztik a stresszt?

A mai horror-thriller katarzis egyik kulcsa az az ellentét, amely a képernyőn látottakra adott szimpatikus idegrendszeri válaszreakció (a közelgő veszélyérzetre beinduló biokémiai változások: növekvő adrenalinszint, emelkedő pulzus, szapora lélegzet) és a nyugalmas tudat (valójában nem fenyeget semmilyen veszély, ez csak becsapás) között feszül.

A Csernobil-sorozat azonban nemcsak a klasszikus thriller-pszichológiával él, hanem további lélektani eszközöket is használ, a sajtóban sokat emlegetett „hiperrealisztikus dokumentaritással” kelt elképesztően valóságos hatást: a szereplők és a valós résztvevők közötti félelmetes hasonlóság, a forrásokban elbeszélt események óramű-pontosságú megjelenítése azt az illúziót kelti, hogy „ez nem becsapás, hanem a húsbavágó valóság”. Ugyancsak nem mai találmány a nyomasztó rettegés gerjesztése egy láthatatlan, megfoghatatlan, titokzatos ellenségtől (ez esetben a radioaktivitástól).

A recept adott, az összetevők garantálnak. A letaglózó végeredmény titka azonban abban a nem kevés „fűszerben” rejlik, amellyel és ahogyan a produkciót létrehozták.

A következő leírás spoilereket nem tartalmazhat, miután a történet és végkifejlete ismert.

Személyes történetek

Azokat a nézőket, akiket sem a pszichothriller, sem pedig a történelmi dokumentfilm műfaja nem vonz, a sorozat gerincét alkotó rendkívül személyes, drámai történetszálak fogják meg. Craig Mazin forgatókönyvíró többször is megerősítette, hogy őt a robbanás a legkevésbé sem érdekelte – ne várjunk tehát szikrázó-füstölgő akciófilmet. Nyilatkozatai alapján őt elsősorban a történet morális és aktuálpolitikai vetülete érdekelte. A Csernobil sokkal inkább oral historykon, azaz személyesen elbeszélt történeteken alapul, fő forrásaként Szvetlána Alekszijevics Nobel-díjas írónő „Csernobili ima” című interjúkönyvét jelölik meg. Az ötletadó Mazin portfóliójában amúgy kisebb egyenetlenséget okoz a Csernobil-film, miután a nevéhez fűződő korábbi alkotások (pl. a Másnaposok 2-3, Horrora akadva 3-4, Mars a Marsra) inkább a komédia és a horror-komédia műfajába sorolhatók, távol esnek a dokumentarista pszichodrámától.

Ludmilla Ignatyenko (Jessie Buckley), a lángoló reaktorhoz elsőként kiérkező tűzoltócsapat vezetőjének felesége. Az ő története a sorozat egyik legmegrázóbb történetszála.

Skandináv mágikus realizmus

A svéd származású rendező, Johan Renck mögött dominánsan skandináv képalkotó gárda sorakozott fel. A Csernobil látványvilágát életre hívó csapat – a kimeríthetetlen ziccerként működő kommunista tárgyi retró romantikán túllépve – rendkívül hatásos és egyedi vizuális univerzumot alkotott. Az énekesként és reklámvideók készítőjeként induló Johan „Stakka Bo” Rencknek ugyan az egyik legnevesebb teljesítménye egy ’90-es évek elején toplistás slágerdal volt, az elmúlt időszakban azonban több hasonló tárgyú és hatásmechanizmusú mű alkotójaként tűnt fel. Az amúgy békés, négygyermekes családapaként Brooklynban élő rendezőről (feleségének blogja itt olvasható) nem feltételeznénk, hogy David Bowie utolsó, baljós videoklipjeit rendezte (Lazarus, Black Star), és hogy többek között ő jegyzi a brutális-misztikusnak titulált Vikingeket és a The Walking Dead című zombi-sorozatot is.

Az atomhasadás színpalettája

Johan Renck elmondása szerint szerzőtársaival a skandináv minimalizmus hatása alatt alkotta meg a Csernobil képi világát. Valóságos iskolaként hirdeti ki a film mágikus realizmusát (igaz, ő nem pont így nevezi).

Renck régi barátja és alkotótársa, Jakob Ihre operatőr sem először dolgozik a Csernobil-filmre jellemző palakék árnyalatokkal – korábbi filmjeinek is (Thelma, Hétköznapi titkaink) visszatérő motívuma. Ez a paletta – kombinálva a kültéri reaktorjeleneteket jellemző opálosan vibráló izzással (pl. az ominózus tetőjelenetben) – rendkívül hatásosan érzékelteti a levegőben zizegő atomhasadást. 

A záró per helyszínén megjelenő Mickey egér ma a rendező kertjét díszíti.

A Csernobilban a kommmunista retró romantika sem a jól ismert, elkoptatott formájában vonul fel: a későszovjet „kulőr lokál” díszletei, a rombuszmintákkal kitapétázott terek szinte David Lynch-i geometrikus labirintussá burjánzanak – kripli orosz mikiegerekkel megszakítva. Ikonikus színtér a Kreml gigászi kommunista barokk fogadóterme, hatalmas festményével, amely kivételesen nem a dokumentarizmus jegyében került a falra, hanem Luke Hull látványtervező allegorikus utalásaként (Repin Rettenetes Ivánt ábrázoló festménye egy uralkodódinasztia kihalását idézi, ebben a minőségében pedig – egyes nézetek szerint – a Szovjetunió felbomlását okozó Csernobilt jelképezi).  

Reaktorfúga és Geiger-metronóm

A sorozat fiatal zeneszerzőnője, Hildur Guðnadóttir egy poadcastban mesélt arról, hogy heteket töltöttek hangmérnökkollégájával a csernobili reaktor testvérintézményében, a litvániai Ignalinában (ahol egyébként a film javát is forgatták), tengernyi mintát véve az atomreaktor zörejeiről és hangjairól. A sorozat „főcímzenéjeként” állandósuló sugárzásmérő-recsegés metronómszerű alapritmust ad a filmnek. A zenévé komponált hanghatások, vegyítve az ortodox egyházi kórusművekkel, egyedi szimfonikus költeményt alkotnak – a méltán népszerű Csernobil-sorozat tömör és hatásos kivonataként.