Tárcák a dzsungelből 15. – Hazaköltözünk?
Három napi megállás nélküli pakolás után már csak annyi dolgunk marad, hogy elérjük a reggel hét órás buszt, amely a fővárosba, San Joséba visz. Ott megaludni egy éjszakát, majd kimenni reggel ötre a repülőtérre és hazarepülni. Gyakorlott, pragmatikus utazóként pakoltam össze életünket; tárgyakhoz nem ragaszkodtam, amit csak lehetett, elengedtem. Elengedtem bizonyos emlékeket is, mert abban kell bízni, hogy mindig jobb dolgok várnak ránk.
Persze maradtak tárgyak, amiktől még nem tudtam megválni, ezeket továbbra is hurcolom magammal az Atlanti-óceánon át oda-vissza, mint egy nagyvonalú hordár. Maradtak még érzelmek is, amiktől szintén nem sikerül megválni; hiszen gyökeret eresztettem itt, minden tiltakozásom ellenére.
Az utolsó éjjelt töltöm a dzsungelben és nyelem a könnyeimet. Azt hittem, könnyebb lesz a búcsú.
A reggeli napfényben a pálmák és a páfrányok levelei úgy csillognak, mintha éjjel egyenként polírozták volna őket. Hozzám nőtt a természet, a dzsungel növényei tanúi voltak életünknek, egy zen szerzetes közönyével nézték végig boldog-szomorú napjainkat. Szótlanságuk is folyamatos tanítás volt: akárhányszor rájuk néztem, azt juttatták eszembe, hogy saját magunk állandó megkérdőjelezését abba kell hagyni, és csak menni kell előre, nőni, fejlődni kell. Minden nehézség – legyen az szárazság vagy monszun – csakis a fejlődést szolgálja. Úgy érzem, mintha kitépnének valamit a lelkemből. Repülőnk is nehezen száll fel, mintha a lelkem súlya tiltakozna a felszállás ellen. Fáj elmenni, pedig maradni nincs kedvem. Egyfajta tranzitban lenne jó időzni, még nem búcsúzni, de tudni, hogy az utazás már közeleg.
Az Atlanti-óceán fölött a képzeletem már a jövőt pedzegeti. Mit csináltál Costa Ricában? – kérdezik majd Pesten, mindenütt. Mit, mit… hát anya voltam, anya vagyok. Ez egy 24 órás elfoglaltság, akárhol vagy a világban. De tényleg, mit is csináltam ebben a nyolc hónapban, amióta utoljára otthon voltam? Nehéz megfogni, hiszen minden cselekvés az idő függvénye, idő pedig a dzsungelben nem létezik. Ami történik, az belül történik, s mint minden belső történés, nehezen megfogható, nem is biztos, hogy történés. Éppen úgy, mint az anyaság. Látszólag minden nap egyforma, látszólag nem történik semmi. Mégis, e nyolc hónap alatt a lányom olyan léptékű változáson ment keresztül, amelyhez fogható már nem fog történni vele az életében: megtanult járni, és elkezdett kommunikálni két nyelven.
Az anyaságban és a természetben a legnagyobb lelki kihívást az élet monotonitása jelenti. Ebben a monotonitásban irányjelző világítótoronyként emelkedett ki ez a tárcasorozat. Megírtam 15 dzsungel-tárcát, amely segített tájékozódni a dzsungel időtlen útvesztőjében.
Ezen kívül – ha még kellene egyéb magyarázat – megmásztam a Himaláját. Házunk a Kesu-hegy oldalában állt, amely naponta legalább 40 méter szintemelkedés megtételét jelentette számomra. Napi negyven méter nyolc hónap alatt bizony eléri a Himalája magasságát, sőt, meg is haladja. A nem mindennapi sportteljesítményt növeli, hogy mindezt nem gyalogosan, hanem biciklivel, egy tíz kilós gyermekkel és a bevásárlással együtt sikerült megtennem. Serpát és oxigénpalackot nyilván nem vettem igénybe.
Frankfurtban száll le a gépünk. Furcsa időtlenség uralkodik a reptéren, minden utazó a szubjektív időzónájában van. 17 órája vagyunk úton, még egy percet sem aludtam. Nem vagyok fáradt, kifejezetten energikus vagyok. Megkeressük a kedvenc német pékségemet, amíg sorban állunk, öltönyös üzletemberek boldogan nézik a Bambit kislányommal együtt a tabletemen. Már csak másfél óra Pestig.
Budapest a dzsungel éles színei után mindig kicsit kopottas formáját mutatja, mintha az ember egy régi, kifakult emlékbe térne vissza. Valóban. Hiszen három év nagy idő, sok víz lement a Dunán. Az a Pest, amit itt hagytam, már nem létezik, a városban új éttermek, kávézók nyíltak, a barátok családot alapítottak, feljebb kerültek a ranglétrán.
De az esszencia érintetlen, éppen olyan, ahogy álmaimban megőriztem. Szöszöl a nyárfa a parkban, a napfényben cigarettafüst száll, a májusi égszakadás jellegzetes betonillatot hagy maga után.
Naplementekor diákok ülnek a hidak láncain. A régi kávézókban még emlékeznek rám a pincérek. Az utcákon nemcsak ismerősökbe, hanem barátokba botlik az ember.
A lakásom évek óta nem tapasztalt luxussal kényeztet: a csapból nagy nyomással melegvíz folyik, a konnektorok nem ráznak, és gekkóürülékkel sem kell számolnom. Boldogság, hogy sem gázpalackkal, sem gázsütővel nem kell többet bajlódnom. Nem pereg le előttem életem filmje, akárhányszor erősebb szél fúj és suhognak a fák a fejem felett. (A dzsungelben a szél nemcsak azért veszélyes, mert kettétörnek tőle az elkorhadt fák, hanem azért is, mert állítólag lefújja a viperákat a fákról!)
Újra a saját ágyamban fekszem, körülöttem a jól ismert neszekkel. Villamos siet a távolban, galambok kurrognak a lichthofban, az öreg lift lassan vánszorog az emeletek között.
Érzem, hogy a testem elernyed, elengedi a folyton figyelő, éber, ugrásra kész üzemmódot, és hosszú idő után először minden sejtemet átjárja egy régen nem érzett érzés: biztonságban vagyunk. Itthon vagyunk.
Mi lesz a jövő? Hazaköltözünk? Csillagom most Budapest felett áll. Az idő majd megválaszolja, útra kel-e újra a bennem szunnyadó kalandor.
Köszönöm, hogy velem tartottak az elmúlt hónapokban, hálás vagyok minden olvasónak!
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>