A pap nem varázsló

Eredeti tartalmuk szerint ezek a szentelmények a hivőknek a lelki hatás kifejtésében segítenek, nem pedig tárgyaink és viszonyaink átalakításának vagy oltalmazásának technikái. Aki keresztet vet, harangot kongat, rózsafűzért perget vagy éppen szerzetesi fogadalmat tesz, nem a külső valóságot, hanem saját belső világát alakítja át rövidebb vagy hosszabb időre; hitét idézi fel, erősíti vagy vallja meg a hétköznapok múló pillanataiban.

De a tárgyait megszentelő ember, a szentelést végző pap akkor sem varázsol, amikor lakást, autót, ételt szentel, hiszen ezekben az aktusokban nem a jármű, az otthon vagy a táplálék, hanem az autós, az egy fedél alatt élő család vagy az ünnepi asztal öröme az, ami megváltozik.

Alapvetően téved az, aki azt hiszi, hogy a házszentelés nem más, mint valamilyen mágikus lakásbiztosítás; igazi értelme szerint nem a falaknak, hanem a közöttük élőknek, a családnak szól, nekik ad lelki feltöltődést, azt erősíti meg bennük, hogy ott nem csupán laknak, hanem valóban otthon vannak, a szentelés nem a tulajdont védő óvintézkedés, hanem lelki otthonteremtés.

Csúfot is lehet űzni belőle, hiszen ha január elejétől, amint az régi szokás, az ajtófélfán ott virítanak a szentelés szimbólumai – az évszám által közrefogott C, M és B betűk, alattuk azonban a perpatvar, a szeretetlenség az úr, babonáról és képmutatásról beszélhetünk, lelki hatásról azonban aligha. Modern időkben szokás szentelni autót is, de ennek sem valami lelki Casco megkötése, baleset vagy trafipax elleni bűbájos óvintézkedés a lényege, hanem az, hogy aki ezek után a volán mögé ül, nagyobb lelki nyugalommal, magabiztossággal és józan felelősséggel járja a maga útját. Ha ezek után csak őrült módjára száguld, akkor a középtükrön fityegő rózsafüzér lelki hatások híján csak díszlet.

Sokak fantáziáját, a média világát is élénken foglalkoztatja az ördögűzés, az exorcizmus rítusa, amely az őskereszténység idejétől maga is a szentelmények körébe tartozik. Jobb, ha beletörődnek a horror vagy az okkult titkok után sóvárgók is, hogy itt sem másról, mint lelki megerősítésről és kegyelmi adománykérésről van szó, ami a megszállottságot, a lelki-szellemi rendellenességet elhárítani segíthet, de nem helyettesítheti azt, amit az orvos vagy a pszichológus dolga hozzátenni a gyógyulás folyamatához.

 Az ismert katolikus hittudós, Herbert Vorgrimler írja: „A szentelmények értelmes és alapjában véve hiteles vallási cselekmények, amelyek felértékelik a tárgyi és a testi valóságot, ezért az egyház tanítása szerint nem elvetendők, használatukról azonban – amely nem kockázatmentes: babonás és mágikus elképzeléseken is alapulhat – az egyén és a személyes hit dönt.”

Ezek a példák is azt bizonyítják, hogy

a kereszténység a maga szentelményeivel, áldásaival és szenteléseivel nem valamiféle varázsvilágot kínál az embereknek, hanem olyan, meggyőződése szerint isteni eredetű vagy rá hagyatkozó lelki impulzusokat, amelyek a szentelményekkel élő ember belső világában, nem pedig a dolgok őt körülvevő külső rendjében fejtik ki a maguk hatását.

Ezek a hétköznapok népi vallásosságában különös bőséggel felbukkanó jelek, ha helyesen értjük őket, olyan eszközök, amelyeket nem arra kapunk, hogy a külvilágot rendezzék át helyettünk a mi kényünk-kedvünk szerint, hanem hogy hitet és erőt meríthessünk általuk életünk kis és nagy dolgainak szebb, jobb, boldogabb megéléséhez.

Az áldásaiban és szenteléseiben az ember arra képes, hogy kérjen és megköszönjön, miközben néha már-már úgy tűnik, hogy ez a két alapvető emberi tett szinte már kiveszett a világból.  

A cikk a Képmás magazin 2012. januári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt>>