„Sokan nem merik odaadni magukat” – interjú Emmer Lászlóval és Somogyvári Dórival

Dóri: Egy gimibe jártunk, én egy osztállyal lejjebb, Laci kinézett magának, de én elküldtem, aztán a szalagavatóján mégis elkezdtünk ismerkedni.

Laci: Azért ez nem ment olyan gyorsan. Azt képzeld el, hogy hazafelé állunk a buszmegállóban, beszélgetünk, jön a busz, és Dóri annyit mond, hogy „szia”, és felszáll a buszra, faképnél hagy. Én meg állok ott, mint egy hülye. Így lépegetett le állandóan egy-egy mondat közepén…

Dóri: Én még annyira kislány voltam akkor, nem voltam kész ilyesmire, nem tudtam kezelni ezeket a helyzeteket.

– Ma mégis férj és feleség vagytok.

Laci: De csak tíz év múlva lettünk azok!

Dóri: Az osztálytársaival együtt atletizáltam, ezért gyakran bejártam hozzájuk.

Laci: Mi mást tehettem?

Elkezdtem sportolni, hogy közelebb keveredjek hozzá. Lementem a pályára, amúgy is kapacitáltak már, és közös edzőnk lett…

Dóri: Az alatt az idő alatt én is megértem egy szerelemre… (elgondolkodik és pontosítja) a szerelemre.

– Hogy kerültetek közös szakmába?

Laci: Én a jogi karra felvételiztem, de nem sikerült, Dóri egy évvel később sportvonalon akart továbbtanulni, de neki sem jött össze. Engem közben elvittek katonának is. Itt akartuk hagyni a kudarcélményeket és új életet kezdeni, együtt. Én „lépni akartam”, egy jó kis vetőmagboltot nyitni Tatán, de Dóri sokkal bátrabb volt, ő nem lépni, hanem ugrani akart: felköltöztünk Budapestre, ő Tatabányáról, én Tatáról. A szülők nem örültek az összeköltözésnek, de azzal, hogy ez egy harmadik helyszínen történt, kapott egy címkét a dolog, mondván, így praktikusabb, ketten új életet kezdeni egy másik városban.

Dóri: Én a Váci utcában, egy üzletben kezdtem dolgozni…

Laci: Én modellkedtem.

Elkábított egy divatiskola – tetszett, hogy felsőfokúnak hívták –, jelentkeztem Dórival együtt, nem is kellett tandíjat fizetnünk, mert marha jól néztünk ki fiatalon. Így ezen a vonalon indultunk el.

Dóri: Ez a világ engem mindig vonzott, de fogalmam nem volt, hogy kerülhetnék a közelébe. Később egy modellügynökségen kezdtem dolgozni, rá voltam kényszerítve, hogy sminkeljek, és meg is akartam tanulni.

Laci: Én meg vettem egy fényképezőgépet, és igyekeztem azok körül sündörögni, akik jó fotót csináltak rólam, akiket jó fotósnak tartottam. Lassan ellestem a fortélyokat.

Dóri: A 40 négyzetméteres Nagymező utcai lakásunk műteremmé vált…egy képet sem lehetett felrakni, mert a fotókon látszott volna…

– Munkahely volt ez, vagy otthon?

Laci: Nagyon erős volt a munka vonulat, de a sok albérlet után mégiscsak az első közös otthonunk volt.

Emmer László és Somogyvári Dóri - kép: Páczai Tamás

– Egy ilyen szakmában nem merült fel a féltékenység, hűtlenség?

Laci: Hát volt egy zavaros évünk, nem sokkal Budapestre kerülésünk után. Előfordult, hogy egy lakásból kétfelé indultunk randira.

Dóri: Túl sok ideig együtt toltuk a szekeret úgy, hogy inkább csak egymás mellett futottunk, nem együtt. Lacinak testközelbe kerültek azok az álomnak tűnő nők, akik Tatán nem fordultak meg.

Laci: Ha ma látom ezeket a nőtípusokat, akik láttán húsz évvel ezelőtt „szétcsúszott a lábam”, annyira csodálkozom, hogy ezt a pasik bekajálják, ahogy én is akkor…ilyenkor csak összenézünk Dórival.

– De akkor hogyan fogadtad mindezt, Dóri?

Dóri: Elmentem Ausztriába, ahol volt egy „ló nincs, jó a szamár is” szerelmem. Szegény fiú! Lacinak meg közben jöttek a koppanások.

Laci: Egyszer csak döntöttem, hogy befejezem ezt az „egerésző” életet. Dóri ezt elfogadta.

Lezártuk a kapcsolatainkat. Úgy éreztem, hogy csak egy radikális lépés ad új irányt. Akkor már tudtam, hogy őt akarom, vele szeretnék élni életem végéig, házasságban.

Dóri: De két évig csak beszéltünk róla, nem házasodtunk össze. Akkor egyszer csak azt mondtuk, most már muszáj valami határidőt megszabnunk. Lementünk a terézvárosi templomba azzal, hogy augusztus 31-ig össze kell házasodnunk. Gyorstalpaló jegyesoktatás után megvolt az esküvő. De ez még mindig nem jelentett igazán nagy változást. A kapcsolatok egy ideig elmennek ösztönből, de egy idő után már dolgozni kell értük. Laci kezdett keresgélni, lelki könyveket olvasni. Volt egy baráti pár, akik számunkra nagyon hiteles házasságban éltek. Őket Beöthy Tamás jezsuita atya terelgette. Mi meg kérdeztük, hogy csak úgy bemenjünk a templomba? Mondták, hogy persze.

Laci: Emlékszem, a miséken egy évig csak ültünk a hátsó padban, anélkül, hogy bárkihez szóltunk volna. De én éreztem, hogy ez az, amit kerestem.

Annak idején a Tilos az A-ban zenéltem, és amikor a Mária utcai templom mellett elmentem, mindig eszembe jutott, hogy ha egyszer valami dolgom akad a Jóistennel, akkor csak ide jövök majd, mert ez a templom nagyon tetszik. Mi csak az esküvő előtt lettünk elsőáldozók, és akkor bérmálkoztunk, amikor Simi, a fiunk másfél éves lett.

– Milyen együtt dolgozni a házastárssal?

Dóri: Tudom, hogy mindig ugyanarra gondol, amit én értek egy-egy szó alatt, ez nagyon megkönnyíti a munkát egy olyan helyzetben, mint egy fotózás, ahol tapintatos és hatékony kommunikációra van szükség. Nagyon jó együtt, de ha külön dolgozunk, annyiból nyugodtabb, hogy tudom, Simi logisztikája biztos kezekben van. Ha együtt vagyunk, akkor ez kicsit stresszesebb.

Laci: Nekem Dóri állandó tőkesúly, ha bizonytalan vagyok bármiben, őt kérdezem meg, és abba az irányba indulok, amit ő javasol.

Dóri: Általában nem tudják, hogy férj-feleség vagyunk. Ha nem kérdeznek rá, nem mondom el. Van, akin érzem is, hogy jobb így, mert ha tudná, hogy itt a feleség, feszengene és másképp viselkedne, talán kevésbé nyílna meg. Egyébként mi a fodrásszal és a stylisttal legtöbbször a túlsó sarokban még megkapjuk a magunkét, ám mire a fényképezőgép elé kerül az alany, már tündérbogár lesz belőle.

– Mindkettőtök munkája egyfajta intimitást feltételez az emberekkel. Dóri az arcukhoz ér, közelről látja a szépséghibákat, próbálja kiemelni azt, ami szép, s közben persze sokat beszélget fizikailag is szokatlanul közel a másikhoz. Laci megpróbálja a zavaró gátlásokat feloldani a fotóalanyban, a képen megmutatni az igazi egyéniségét. Nem okoz bennetek rossz érzést, ha látjátok, hogy a másik ilyen közel kerül valakihez?

Laci: Ez a közelkerülés csak arra az időre szól, amint nincs kamera a kezemben, már meg is szűnik.

Dóri: Én soha nem személyekre vagyok féltékeny, inkább szituációkra. Például Laci utazhatott Coloradóba, Miamiba, én meg nem; vagy elmehetett egy vacsorára egy étterembe, ahová már régen szerettem volna.

– Kicsit hasonlít a munkamegosztásotok a hagyományos családmodellhez. A családfő, a fotós a főhelyen, az ő nevét jegyzik, a nő, a sminkes a háttérben, kiszolgáló szerepben.

Dóri: Igen, hasonló, de azért sosem keverjük a kettőt, nem billentjük ki egymást a munkabeli szerepből. Én munka közben soha nem éreztetem a feleségszerepemet.

– Például nem kérdezed meg Lacit, mit szeretne vacsorára?

Dóri: Nem. Csak ha már mindenki elment.

Kokas Kati és Kelemen Barnabás szerint csupán a házaspárok három százaléka tud jól együtt dolgozni, mert a pároddal hamarabb engedsz meg olyasmit, amit mással nem. Én nagyon figyelek, hogy ne így legyen.

Laci: Leginkább az a nehézség ebben, hogy egy légtérben vagyunk egész nap, mégsem voltunk együtt a nap folyamán. Emiatt van bennünk otthon egy igény az egyedüllétre, miközben aktívan is szeretnénk egymással időt tölteni.

Emmer László és Somogyvári Dóri - kép: Páczai Tamás

– Jól tudod Dórit fotózni?

Laci: Nem.

Dóri: De nem is szeretem. Lelkileg nem vagyok erre alkalmas, ez a kezdetekkor is csak eszköz volt, hogy megismerjek embereket ebben a szakmában. Régebben Laci sokszor állította rajtam a fényt, és rossz volt, hogy nem engem néz, hanem azt, hogyan tükröződik rajtam a fény.

– Nem ismerni kell leginkább az alanyodat ahhoz, hogy jó képet csinálj?

Dóri: Inkább az kell, hogy érdekelje.

Laci: Ezért is nehéz újra fotózni azokat, akiket egyszer már fényképeztem.

– Megváltoztatta a házasságotokat a fiatok születése?

Laci: A kortársainknak már felnőtt gyerekeik vannak, hozzájuk képest azt látom, hogy intenzívebbé teszi a kapcsolatunkat az a rugalmasság, amit a gyerek megkíván.

Dóri: Én azért már várom, hogy önjáró legyen, és visszakaphassuk magunkat, járhassunk színházba, koncertre.

– Szerintetek miért nem találnak sokan párt?

Laci: A legtöbben túlszaladnak, túlkorossá válnak. Sok ember annyi időt töltött már saját magával, hogy nem képes kinyílni. Ezt az állapotot legtöbbször csak tudomásul venni lehet, megváltoztatni nagyon nehéz.

Belevetik magukat a munkába, nem hagynak időt a magánéletre. Volt már olyan, akire munka közben rászóltam: „Mit keresel még itt? Menj haza!”

Dóri: Sokan nem mernek lelkileg levetkőzni, odaadni magukat a másiknak. Nem tudják kinyitni az ajtókat, ezért nem működik a kommunikáció, és elbeszélnek egymás mellett.

– A szépségszakma sokszor magával hozza, hogy a vendég megosztja a magánéleti problémáit. Ilyenkor adsz neki tanácsot?

Dóri: Régebben tükörmutogató voltam, az igazság bajnoka, de rájöttem, hogy ehhez nincs jogom. Ha kérdeznek, válaszolok, de nem adok kéretlenül tanácsot.

– Szerintetek mi a közös bennetek, mi az, ami összetart?

Dóri: 17–18 éves korunktól együtt nőttünk föl, egymás mellett lettünk felnőttek. Nekem ő a barátom, a szeretőm, a férjem, a lelki társam. Vannak barátaim, de ha választanom kell kettőjük között, inkább vele megyek moziba.

Laci: Sok szeretet irányul felém, nem is akarom visszautasítani teljesen, de bevallom, idebent nincs hely. Hogy én a barátaimmal motorozzak vagy sörözzek, amikor Dórival is lehetek? Nem tudnám elképzelni. Jól ismerjük egymást, és nagyon sokat segített a kapcsolatunkon, hogy a hit dimenziójában megerősödhetett.

A cikk a Képmás magazin 2018. októberi számában jelent meg. A lapra előfizethetsz itt.