„Az időt nem a naptárak, hódítók, politikusok mérik, hanem kisunokánk keze a kezünkben!”

– A nemzet fogalma a „nemzeni” igéből ered, nem véletlenül. De mi történik egy nemzettel, ha kezdi elfelejteni az élet továbbadásának ősi imperatívuszát?
– A kérdésben benne feszül a logikus válasz is, de szerintem csak azért se térjünk vissza a nemzethalál víziójához. Nagyon sokáig szinte meghatározta a magyar közérzetet, közgondolkodást ez a negatív érzés. Eltemettek minket külföldről is, belföldről is, de nem lett igazuk. Töretlen volt a nemzet életképessége, annak ellenére, hogy a jövőkép az elmúlt két évszázadban többször is megbicsaklott. Néha úgy érzem, hogy szükségünk is van ilyen megrázó, tragikus élményekre, mert akkor térünk észre; persze mégse gondolom, hogy nekünk Mohács, Világos, Trianon vagy újabb és újabb megszállás kellene. Talán e nélkül is észhez térünk, és ebben kulcsszerepe lehet a személyes példamutatásnak.

– A történelemkönyvek minden esetben utalnak a demográfiai krízisre is hanyatló történelmi korszakokban, a birodalmak bukása kapcsán. Mennyire ok vagy következmény egy válságkorszakban a népességfogyás?

– A népességfogyás minden civilizáció bukásában döntő szerepet játszott, amennyire tudom, az egyiptomi, maja és görög-római civilizáció esetében is így volt. De legalább ilyen fontos volt az egyes civilizációk belső meghasonlása, belterjes degenerálódása.

Sokan ennek konkrét jeleit látják ma Nyugat-Európában, Észak-Amerikában. És bizony kár lenne azt hinni, hogy ez a mai körülmények közepette határokkal megállítható. Ez csak a nemzetek mentális erejével állítható meg, annak alapja pedig az egészséges önismeret, önérzet, önbizalom.

– A magyar nemzet történelme során miképp alakult a gyermekvállalási kedv? Milyen tényezőknek köszönhető, hogy annyi hányattatás után is itt él ez a rokontalan nemzet a Kárpát-medencében?
– A magyar nemzet több demográfiai krízist is átélt. A tatárjárás és a törökdúlás kiemelkedett ezek közül. Nem kizárólag „szaporodással”, biológiai eszközökkel próbáltuk pótolni a veszteséget – az nem lett volna elegendő –, hanem a nemzet küldetésének, nagyságának, jövőjének átélésével. Ennek fundamentuma a magyar kultúra volt, amely az európai magas kultúra nívóján fogalmazta meg a táncokban, énekekben, mesékben a jövő, a szerelem és a gyermek szépségét – a kis falvakban, a palotákban, polgárházakban, kúriákban is. A nagy baj akkor következik be, amikor ezt a kultúrát, ezt a jövőképet veszítjük el. Nagy erők dolgoznak ezen, de mégse sikerülhet.

– Fekete Gyula már évtizedek óta kongatta a vészharangot a legújabbkori magyar demográfiai tendenciákat vizsgálva. Mikortól indult a lejtmenet, és milyen történelmi, politikai okok befolyásolták ezt a folyamatot?
– A Kárpát-medencében még mindig a magyarság a legnagyobb nemzet, de a 20. század kétségkívül tragikus negatív folyamatokkal is járt. Ennek alapja, kiindulópontja Trianon. Azóta mintha állandó defenzívába szorultunk volna, és újra előkerült a megsemmisülés veszélye. Sokféle választ keresett erre a nemzet és a megmaradt állam is. Több-kevesebb sikerrel. A szétszakítottság feloldására azonban csak ideiglenes megoldást találtunk, s a mai állapotok sem igazán bíztatóak. A legmegdöbbentőbb, hogy a magyarság drasztikus fogyása a kommunista diktatúrák bukása után gyorsult fel.

És az önfeladás, menekülés, dezertálás koránt sem csak az elcsatolt területek magyarságára jellemző. Az utóbbi harminc évben a határon túl rekedt nemzetrészből épp úgy kb. egymillió ember hiányzik, mint a zsugorított országból.

– Ön szerint milyen közösségi és egyéni tényezők hatnak leginkább a gyermekvállalásra, a családalapítási kedvre?
– A gyermek a legnagyszerűbb, folyamatos isteni teremtés, a jövő, maga az élet, a létezés értelme. Azok az édesanyák és édesapák tudják ezt, akik szülői a jövő ígéretének. Azok vállalkoznak tudatosan ilyen kalandra, akik érzik és akarják a jövőt. Hiszen ez egy egész életre szól. Nem félnek a jövőtől, bíznak magukban, bíznak a gyermekben, majd gyermekeik gyermekeiben, és bíznak a nemzetben, végső soron hisznek Istenben. Egyébként meg semmi, de semmi a világon nem ér fel a felelősséggel, szeretetben megélt anyasággal és apasággal, se vagyon, se hatalom, se hírnév, se az élvezetek hajszolása. Mint ahogy semmi, de semmi nem pótolhatja a magyar nemzetet.

– Ma az eddig biztosnak hitt struktúrák recsegnek-ropognak: itt az újkori népvándorlás, és jólétben növekszik, ám lélekben (és lélekszámban) fogyatkozik a keresztény világ. Milyen Európát lát maga előtt ötven, száz év múlva?
– Benne élünk abban a folyamatban, amikor megkérdőjeleződik egy kétezer éves civilizáció fundamentuma. És ahogy a korábbiak bukásakor, most is itt a külső kihívás, a külső hatás, a kapuk előtt a hódítók. És a kapukat most is kitárták, kitárnák. A korábbi, eltűnt kultúrák istenei, jelképes alakjai: Kecalkoatl, a tollaskígyó az aztékoktól, Icamná a majáktól, Ré és Amon Egyiptomból, Zeusz és Apollón az Olümposzról, s mind a többiek fáradtan tűrték a megaláztatást.

De Jézus más, őt nem lehet legyőzni, nem lehet megalázni, nem lehet megölni, mert nem harcol és nem uralkodik. Jézus szeret, és már vállalta értünk a szenvedést. Szóval optimista vagyok, talán kicsit változik, de Európa megmarad.

Ezt éppen mi, magyarok bizonyítottuk, ahol a földdel tették egyenlővé városainkat, templomainkat, dúlták fel királyaink sírjait: mégis itt vagyunk.

– Magyarország mai vezetése határozottan elutasítja az önfeladást, és nekifogott a negatív demográfiai tendencia megfékezésének. Hogy látja, mennyire fogékonyak a mai magyarok minderre? Képesek lehetünk-e a világ fejlett részét jellemző trend megfordítására?
– Minden negatív folyamat megfordulhat, minden gondolat igazsággá nemesülhet, minden aljasság, önzés, hazugság lelepleződhet. A szabadság erkölcs nélkül, az élet, a kultúra, a nemzet védelme nélkül a pusztulás szabadságává válhat. Látjuk a társadalmi, nemi, szellemi degenerálódás jeleit körülöttünk. A világ túl kicsi lett, hogy a homokba dugjuk a fejünket. Válasszuk a fátylas, a szemérmes jövőt. A szerelem mámor, a gyermek a megtisztulás. Ránk fér most már egy kis megtisztulás, s ilyenkor minden idegszálunkkal a gyermek felé kell fordulnunk, azaz a jövő felé. A szerelem felé. A nihilisták csak a delíriumot ismerik, ezért nem győzhetnek.

– Milyen lelki kapaszkodók segíthetnek abban, hogy merjünk igent mondani a jövőre?
– Mindenki tudja, akinek gyermekei vannak, miféle tulajdonságait vitték tovább az utódai. S kutatja, ha elég idős már, unokái melyik mozdulatában, pillantásában, gesztusában leli meg szerelmét vagy egykori önmagát. S bizony eljön az idő, amikor meglátja saját tekintetében, mozdulataiban, félelmeiben, rossz alvásában édesanyját vagy édesapját.

Csak egyetlen ilyen pillanat, mégis felölelhet egy évszázadot. Ez maga a történelem.

S akkor még nem is beszéltem nagyapáimról, akiknek dacos és szomorú tekintetére, járására, fájdalmaira és nevetésére is emlékszem. Örökké akarnak élni? Az időt nem a naptárak, hódítók, politikusok mérik, sokkal inkább a kisunokánk keze a kezünkben.