Két nem vagy száz? Mit takar a „gender” fogalma?

Egy feminista konferencián vettem részt, ott tette fel valaki azt az ártatlannak tűnő kérdést, hogy mit is takar a gender fogalma Az előadó rögtön tisztázta, hogy Magyarországon(!) a két nemre, azaz a férfira és a nőre utal, azok társadalmi megjelenéseit és szerepeit vizsgálja, míg Európa és a világ többi pontján a többi nemi érzetet, identitást, szexuális viselkedést is magába foglalja (lásd pl. LMBTQI = leszbikus, meleg, biszexuális, transznemű, queer, interszex).

Tehát az európai és nemzetközi feminista mozgalomhoz ezer szállal kötődő magyar tagok különbséget tennének a hazai és uniós viszonyok között, mintha ennek bármi realitása is lenne?

Egy, az angolszáz kultúrából importált kifejezés a mai, globalizált világban hogyan jelenthetne valami egészen mást itt, mint a Lajtán túl? Én nem dőltem be ennek az elterelő magyarázatnak, de szerintem mások sem. A gender kifejezés általános használatából az derül ki, hogy lefedi mindazokat a nemi identitásokat és orientációkat, amelyeket az emberek magukra vonatkoztatnak.

Arra a kérdésre, hogy a többségi heteroszexuálistól eltérő nemi identitások és szexuális orientációk betegségek-e vagy sem, egy rövidre zárt választ adtak az 1970-es években a nagy amerikai pszichológiai és pszichiátriai társaságok: politikai nyomásra a homoszexualitást levették a betegségek listájáról, pszichológiai kezelésénél is csak a támogató hozzáállást nevezték szakmailag elfogadhatónak.

Ezzel a döntéssel szélesre tárták az ajtót más, korábban betegség- vagy viselkedészavar-kategóriába sorolt szexuális orientációk és nemi önazonosságok társadalmi elfogadása és támogatása előtt.

Ez a folyamat ma is tart, egyre szélesítve az elfogadott szexuális viselkedések körét. Véleményem szerint bárhogyan is címkézzük például a homoszexualitást, el kell fogadnunk a jelenség létezését és azokat az embertársainkat, akik saját nemük képviselőihez vonzódnak. De az elfogadásuk nem jelenti azt, hogy az érzéseikkel is azonosulnunk kellene. Nem kell például férfinek látnunk a női testbe született embert, és nem gondolnám, hogy úgy kellene viselkednem vele, mintha férfi lenne. Nincsenek feléjük teljesíthetetlen elvárásaim, csupán annyi, hogy nekik se legyenek teljesíthetetlen elvárásaik felém. Teljesíthetetlen elvárás alatt értem a házasság és a család fogalmának átminősítését, szétcincálását és újratöltését is.

A házasság – a közel ezeréves európai hagyomány és a magyar alkotmány szerint is – egy férfi és egy nő életre szóló kapcsolata, amely magába foglalja az élet továbbadását.

Egyértelmű és a biológiai valóságból könnyen levezethető ez a házasság-struktúra. Nem két férfi, nem négy nő, nem baráti társaság és nem együttjárás. Házasság, egyszerű recepttel, amihez nem kell sem több, sem kevesebb, mint egy férfi, egy nő, elköteleződés és nyitottság az életre. Mindenkinek joga van hozzá, aki házasodni szeretne, hogy ezt a receptet megvalósítsa. Ha valakik a saját nemük képviselőjével vagy nem kettesben lépnek frigyre, az nem házasság, hanem valami más együttélési forma, ezért hívjuk inkább valami másnak! Mondjuk „élettársi kapcsolat”. Semmi sértő nincs az elnevezésben, és mindenki számára egyértelmű, hogy miről beszélünk.

Nem kell hozzá átminősíteni, szétcincálni és újratölteni eddigi működő fogalmainkat.

A politikai-gazdasági lobbinyomásnak engedő angolszász és nyugati országok egy része már beadta a derekát, és szétcincálta, majd újratöltötte a házasság fogalmát. A Lajtán túl már két férfi vagy két nő is házasodhat, a svédeknél olyan politikai törekvéssel is találkozhatunk, ami létszámfüggetlenné tenné a házasságot. És persze mindez kéz a kézben jár az örökbefogadások jogának kiterjesztésével. Angliában felfüggesztik a működését azoknak az örökbefogadásokat előkészítő ügynökségeknek, amelyek keresztény hitükhöz – és a gyermekpszichológiai tapasztalatokhoz – híven nem adnának örökbe gyermeket azonos nemű pároknak.

Ír barátunk, az egyébként homoszexuális Paddy mondta egyszer, hogy persze, ő is szeretne gyermeket. De nem teheti meg, hogy a törvény erejével elszakítja őt az anyjától. Márpedig esze ágában sincs egy nővel élni....

Itt nem a krízishelyzetbe került anyákra gondolt Paddy, akik kiutat keresnek válságos élethelyzetükből és örökbe adják a gyermeküket, hanem arra, hogy a jog szándékosan nem kreálhat olyan helyzetet, hogy a gyermek már eleve anya vagy apa nélkül nőjön fel. Megannyi szakirodalom és pszichológiai felmérés alátámasztja azt az egyszerű tényt, hogy a gyermeknek szüksége van az anyjára és az apjára. Előfordulnak olyan körülmények és helyzetek, hogy csak az egyik szülő van jelen az életében, de ezeket többnyire nem szándékosan idézik elő.

Amikor a gyereket azonos nemű „szülőknek” adják, akkor szándékosan, a jog erejénél fogva lesz ő „anyátlan” vagy „apátlan”.

Kiválóan tükrözi ezt az életérzést Heather Barwick vallomása, aki melegházasságért küzdő aktivistából vált gyermekjogvédővé. Részletek a vallomásából:
„Meleg közösség, a ti lányotok vagyok. Anyám a ’80-as és ’90-es években nevelt fel engem az azonos nemű partnerével. Apámmal rövid ideig voltak csak házasok. Már akkor tudta, hogy meleg, de akkoriban más idők voltak. Így kerültem én ide. Képzelhetitek, nem volt egyszerű az egész. Apámat két- vagy hároméves koromban hagyta el, hogy esélye legyen a boldogságra valakivel, akit igazán szeret: egy nővel. (…)
Azért írok most nektek, mert elétek állok a véleményemmel: nem támogatom a „melegházasságot”. De nem biztos, hogy amiatt, amire elsőre gondolnátok. Nem azért, mert melegek vagytok. Nagyon szeretlek benneteket. Hanem az azonos nemű kapcsolat természete miatt.
Felnőve, húszas éveimben pártoltam és támogattam a melegházasságot. Időben eltávolodva a gyermekkoromtól tudok csak elgondolkodni az élményeimen és azokon a hosszú távú következményeken, amelyeket az azonos nemű szüleim okoztak nekem. Csak most látom igazán, ahogyan a gyermekeimet figyelem nap mint nap, ahogyan az apjukat szeretik és ő viszontszereti őket, milyen szép és bölcs dolog a hagyományos házasság és szülői lét.
Az azonos nemű házasság és szülőség megtagadja vagy az anyát vagy az apát a gyermektől, miközben azt állítja neki, hogy ez nem számít. Hogy mindegy. Pedig nem az. Sokunknak, gyermekeitek nagy részének ez fájdalmas. Apám hiánya óriási űrt okozott bennem, és mindennap fájón vágytam egy apára. Szerettem anyám partnerét, de egy másik anya sosem pótolhatta az apát, akit elveszítettem. (…)
Tudjuk, hogy sokféle módon megtörhet a család egysége... De a legjobb és legsikeresebb családstruktúra az, amelyben a gyerekeket az apjuk és az anyjuk együtt neveli.”

Egymás elfogadásának ára nem lehet egy bevált társadalmi rend felrúgása.

Márpedig a fenntartható társadalom alapvető sejtje a család. Egy olyan család, amely házasságra épül, amelyben a férfi és a nő egymás mellett elköteleződik, és nyitott az új élet fogadására. Ezért kell a házasság és a család intézményét itthon és Európában is erősíteni, és nem engedni, hogy az elfogadás máza alatt kényszerítsenek minket zsákutcába torkolló társadalmi változtatásokra.