Tárcák a dzsungelből 11. – Nagy Facebook-leszámolás
Szinte automatikusan, különösebb érdeklődés nélkül pörgetem ujjammal az okostelefonom képernyőjét. Azt látom, hogy valaki éppen Jordániában, Petrában nyaral. Valaki más – ma is – lefutott nem ’tom hány kilométert. Ezután szembejön velem egy influencer hirdetése, miszerint tudja a tuti receptet a kockás hashoz és az egészséges táplálkozáshoz. Fényképek fiúkról és lányokról I love my job vagy I love my life hashtagekkel. Egy hosszú, tényfeltáró cikk a Fenyő-gyilkosság ügyében, amit szeretnék elolvasni, de soha nem lesz rá időm.
Vajon mikor jön el az a pillanat az életemben, amikor végre én is posztolni tudnám ilyen túláradó magabiztossággal, hogy I love my job, vagy I love my life? Pedig szeretem mind a kettőt. Még nyolc óra sincs, de már frusztrált vagyok. Úgy érzem, hogy többet kellene kihozni az életemből. Sokkal többet kellene hogy tegyek. Sokkal több kellene hogy legyek. Pedig eleget teszek. Elég vagyok. A lányomnak én vagyok a teljesség maga. Mégis úgy érzem, nem vagyok elég.
Sokáig rejtve marad előttem az okozati összefüggés, majd eljön a nagy aha-pillanat, amikor arról olvasok, hogy két amerikai egyetem tanulmányt készített arról, hogy milyen hatással van egy hónapnyi közösségi médiaszünet/diéta a Facebook-felhasználókra.
A kutatás arra a megállapításra jutott, hogy már egy hónapnyi közösségi médiamentesség is jelentősen befolyásolja az ember közérzetét.
A kísérletben részt vett alanyok a Facebook-szünet alatt több időt töltöttek a valós térben barátokkal, családdal, többet néztek TV-t. Kevesebb közéleti impulzus érte őket, ezért kevésbé voltak felháborodottak, frusztráltak. Ezen kívül pedig – és ez a legfontosabb – boldogabbnak érezték magukat.
Ennek tudatában már tudatosan figyelem a kapcsolatomat a Facebookkal. Egyébként is, a Facebook nyomon követi, hogy mennyi időt töltök hetente a felületen. Ez nálam napi egy óra átlagosan! (Mégis, az a tévhit él bennem, hogy nincs időm egy hosszabb cikket elolvasni!)
A Facebook addiktív. A szoftvertervező cégek tudatosan használják pszichológiai gyengeségeinket, annak érdekében, hogy minél addiktívabb szoftvereket tervezhessenek. Úgy tekintenek a Facebook közösségére, mint Pavlov a kutyájára.
Amikor posztolunk, azonnal visszacsatolást kapunk lájkok és kommentek formájában. Ilyenkor az agyunk dopamint választ ki, a dopamin pedig az a vegyület, amelynek szerepe van a motivációban, a jutalmazásban, az eufória kialakulásában. Ebből az ember akaratlanul is többet akar, így egyre több és több időt tölt a felületen és a jutalmakért egyre többet posztol.
Az ember alaptermészete a vágyakozás. Mindig többre és többre vágyunk. A vágynak végeláthatatlan távlatai vannak. Mindent szeretnénk, soha semmi nem elég. A Facebook pedig felerősíti ezt a vágy-tengert. Az örök nyárban lakom, de nézem a Facebookot, és nosztalgikus érzés fog el a kopár ágak és a hideg után. De jó lenne a Széchenyi fürdő termál medencéjéből kiszagolni a budapesti télbe! Ugyanakkor szeretnék Jordániában vagy Jeruzsálemben lenni. Most akkor mi van? Megannyi frusztráltság. Mit is szeretnék igazán? Nincs idő rá, hogy kiderítsem, mert jön a következő inger.
Amikor elkezdtem utazni távoli vidékekre, az egyik legsokkolóbb élményem az volt, hogy hiába megyek távol Magyarországtól, a dolgok lényegükben nem változnak. A világ szépen lassan egyforma lesz, Magyarországtól Mexikón át Malajziáig.
Ott a McDonald’s, a Starbucks. Kinyitod az ajtót, és nemcsak ugyanaz a menü fogad, de ugyanaz az illat is. Mára azonban nemcsak az étkezési szokások globalizálódtak, hanem a vágyak is. A sztenderdizációban nagy szerepe van a közösségi médiának. Ugyanarra vágyik egy fiatal Costa Ricában, a dzsungelben, mint Budapesten, a világvárosban. Csak az elérési út a változó. Nagyobb esélye van egy európai fiatalnak megszerezni az újabb iPhone-t, mint egy indiánnak a dzsungelben.
Vissza kell térni a saját életünkbe, a saját vágyainkhoz. A saját mércéinkhez. Most már tudom, hogy a bennem lévő elégedetlenség, bizonyítási vágy, frusztráltság, időhiány nagyon is kapcsolatba hozható a közösségi médiával.
A Facebookról ömlő információáradat előtt be kell csukni az ajtót. Elég volt.
Nem kell tudnom, hogy ki hova utazik, ki mennyit futott, s közben milyen dalt hallgatott. Milyen ételt ebédelt, milyen szerelésben megy el szombat este otthonról. Nem fontos. Nem másokhoz fogom magam mérni, hanem csak saját magamhoz. Meg fogom szüntetni a frusztráltság okát. Nem hangosan, nem zajosan. Nem is kihívásjelleggel. Ráadásul hashteg nélkül. Csak letörlöm a Facebook-applikációt a telefonomról. Mit érdekel engem, hogy ki mit csinál?
Ahol a figyelem, ott az energia.
Aki jelentéktelen dolgokkal tölti az életét, az nem ér rá gondolkodni. Aki nem ér rá gondolkodni, amellett észrevétlenül elszalad az élet.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>