Lelkes – a név kötelez

– A családi honlapon szerepel ez a mondat: „Csak konzekvens, okos és kemény nevelés tette méltóvá az utódokat a tisztes elődökhöz.” Milyen apa és nagyapa Lelkes Péter, akinek nem mellesleg három fiú- és egy lánytestvére után négy lánya és „csak” egy fia született?

Annamária: Édesapánk pont annyira volt kemény, amennyire laza. Magas elvárásai és következetessége mindig jelen volt az életünkben; édesanyám is hasonló módon nevelt. Mindketten szigorú, de szerető és jó szülők, akik tudtak határokat szabni. Én vagyok a legidősebb, Márk a második, aztán jött Virág. A harmadik után apánk nagyon szeretett volna még egy fiút. Édesanyánk próbálta egy poénnal elütni, így kiabált ki neki a szülészet ablakán: „Fia született! ZsóFIA!”.

– És aztán az ötödik is lány lett...

Annamária: Igen. Ezek után édesapánk minket is kicsit fiúsan nevelt. Nőiességem nyilván átjön a munkáimon, de azért sokszor megkaptam tőle: túl „finomkodó” vagyok, vegyem keményebbre, karakteresebbre.

Nemegyszer összecsaptunk, amikor még a szárnyai alatt voltam, de ezekből általában valami jó kerekedett ki.

Bernadett: Én már egy másik korosztály vagyok, Zsófi után 12 évvel érkeztem, meglepetésként. Én már nem annyira erőteljesen tapasztaltam édesapánk részéről a szigorúságot, mint a testvéreim. Meg is kaptam tőlük, hogy nekem mennyivel jobb volt. Ő ma már jóval finomabban mond kritikát: most már van pozitív ellenpólus is, ami régen kevésbé jellemezte. Nekem viszont mindig is nagyon kellett a pozitív megerősítés, így kiharcoltam magamnak.

Lelkes Bernadett: A fény lelke

Borbála: Velem még kevésbé volt szigorú. Én korai gyermek vagyok és első unoka, apámat nem ismerem, így számomra Papó volt a férfiminta. Együtt laktunk az Andrássy úton egy hatalmas, 160 négyzetméteres lakásban. Imádtam ott lakni. Gyerekként óriásinak tűntek a nagy belmagasságú, egymásból nyíló szobák és a hatalmas műterem, ahol körberohangásztam. Az embernek a gondolatai is magasabban szállnak egy ilyen helyen...

Gyerekkoromból egyébként az maradt meg bennem a legerősebben: ha vita volt, Mamó a gyerekek előtt soha nem mondott ellent Papónak, mindig kiállt a férje döntése mellett. Még akkor is, ha eltért a véleményük; olyankor inkább csöndben maradt, és később rendezték egymás között a véleménykülönbségeket. Szerintem ez tiszteletre méltó, nagyon hiányolom a mai világban magamból és más nőkből is.

– Ezek szerint nemcsak jó apa és nagyapa, hanem jó férj is?

Bernadett: Anyánk is nagyon erős egyéniség, és sokszor előfordult, hogy az ő szava döntött, olyankor apánk állt mellé. Nemrég volt az 50. házassági évfordulójuk. Anyánk egyébként eredetileg műszaki rajzoló-szerkesztő volt, de később mással is foglalkozott. Amikor kicsik voltunk, otthonról dolgozott, hazahozta a munkát, és sokat segített édesapámnak is, a műteremben lévő két hatalmas, dönthető műszaki rajzasztalon. Most számítógépen tervezünk, de akkoriban kőkemény meló volt mindent szabadkézzel megrajzolni. Anyánk ebben is apánk jobbkeze volt.

Emlékszem, apám egyszer besokallt a gyermekzsivajtól, és elment egy másik „műtermébe” dolgozni. Fél óra múlva hazajött, mert ott meg túl nagy volt a csend.

Annamária: Ami még nagyon fontos: apánk mindig kiállt mellettünk, ha bármelyikünket külső kritika érte, különösen, ha ő látta bennünk a fejlődést, a pozitívumot.

– Hogyan viszonyultak a szakmai útjaitokhoz?

Annamária: A művészet az életünk része volt, gyermekként szívtuk magunkba, de nyílván ettől még nem lettünk művészek. Anyánk szakmailag nem tudott beleszólni, ő a tanulást felügyelte. Apánk nagyon várta volna, hogy erre az útra lépjünk, terelgetett is, ahogy tudott, de nem erőltetette ránk. Mivel a Kisképzőbe – amit a Képzőművészeti Egyetem előszobájának tartanak – nem jutottam be, elvégeztem egy gimnáziumot, viszont érettségi után nem tudtam mit kezdeni magammal.

Lelkes Annamária munkái

Elmentem dolgozni egy divatáruboltba eladónak. Jelenlegi pályámra úgy kerültem, hogy egyszer, amikor apánk arra járt, kértem, hozzon ennivalót, mire ő igent mondott, de egyúttal kérte: cserébe ígérjek meg neki valamit. Bármit megígértem volna, olyan éhes voltam. Amikor visszajött, arra kért: felvételizzek a kirakatrendező iskolába. Egész jó művészeti oktatás volt ott akkor, két csodás évet töltöttem az iskolában. A végén született Bori. Még pici volt, amikor elvégeztem egy lakberendező iskolát is. Nincs felsőfokú végzettségem, de nem érzem hiányát: mindazt, amit az iskolákban és utána a munkahelyeimen „magamra szedtem”, elegendő a tervezői világban.

Bernadett: Édesapánk valószínűleg megérezte: ha túlságosan erőlteti, akkor abbahagyjuk, így inkább teret adott nekünk. Tizennyolc évesen én sem tudtam, mihez kezdjek. Mindannyian későn érő típusok vagyunk – talán a szobrász testvérünk, Márk az egyetlen kivétel, de az ő élete is érdekesen alakult. Sokáig az állatorvosi pálya foglalkoztatott, aztán rá kellett jönnöm: nem megy eléggé a kémia és nem vagyok elég elhivatott.

Akkoriban indult az ipari termék- és formatervező mérnöki képzés, amelynek keretében apánk is tanított; javaslatára felvételiztem és bejutottam Szombathelyre. Már akkor is szerettem fotózni, és a képzés keretein belül azt is lehetett gyakorolni. Utána elvégeztem egy alkalmazott fotográfus iskolát. Most főleg marketinggel, katalógusszerkesztéssel és termékfotózással foglalkozom, emellett esküvői fotózást vállalok, és persze fényképezek a magam kedvére. Az esküvőkből sokat tanulok – elsősorban kommunikációt az emberekkel, és azt is, hogyan lehet dokumentarista szemmel megörökíteni őket. Remélem, egyszer csak a fotózásból fogok megélni.

Borbála: Papó reménykedett, hogy folytatjuk a családi hagyományt, és biztatott: ne hagyjuk veszni a Lelkes-örökséget. Nekem jó kézügyességem volt; rajzpályázatot is nyertem, de elég késői döntés volt, hogy a Kisképzőbe felvételizem. Papó és Márk készített fel, éjjel-nappal rajzoltam. Könyvműves szakon végeztem, de ötödéven átjárogattam grafika szakra is. Aztán kétszer is felvételiztem, de nem jutottam be a Képzőművészeti Egyetemre, közben állapotos lettem, és a kisfiam születése óta képgrafikával foglalkozom, a Mama tervezői segítségével. Unokatesómmal, Márk egyik lányával is dolgozunk együtt, pólógrafikákat tervezünk. De érzem: még sokat kell tanulni, főleg marketinget.

Lelkes Borbála munkái

– És mi lesz a következő generációval? Ők vajon folytatni fogják a művészi hagyományokat?

Bernadett: Nekem még nincs gyermekem, de Márknak van négy, egyikük most újságírást tanul. Zsófinak is van két lánya, az egyik a színjátszásban, dráma tagozaton próbálgatja a szárnyait. Apánk testvérének, Gergőnek a fiát pedig most vették fel elsőre a Színművészeti Egyetemre.

Tehát a családon belül egyre jobban tágul a művészetek köre.

Annamária: A kicsiknél pedig még nagyon nehéz lenne megállapítani, mit hoz a jövő, de tény: ők is nyitottak a művészetekre, szívják magukba, ahogy gyermekkorunkban mi is. Belőlük még bármi lehet.