Tanári szoba 3. – Amikor a diák úgy tanul, hogy nem is tud róla

Manapság újra divatosakká válnak a szakkörszerű foglalkozások, csak most úgy hívják: nonformális és informális nevelés. Borzasztó idegen szavak, még a tanároknak is ijesztők. Pedig a lényegük az, hogy a diák ne feltétlenül a tanteremben és főleg ne kilencedik órában tanulja azt, ami érdekli. Azaz ne lombozzák le azzal, hogy tantárggyá züllesztik az ő áhított hobbiját.

Jómagam három éve vezetek egy diákújságíró csoportot, ahol a cikkek 90 százalékának a diákok a szerzői. Bár a kezdet nehéz volt, de jelenleg 15 fővel működik a szerkesztőség, köztük van az a három öregdiák is, akik egyetemistaként is a lap szerzői maradtak. A szerkesztőségi üléseket múlt szeptembertől kezdve két-három hetente szombatonként tartjuk, hol kávézókban, hol az iskola szabadidős termében.

A létszám mindig tíz fölötti, ami azt mutatja, hogy a diákok inkább tanulnak önszántukból hétvégén, mint kilencedik órában. Ők döntöttek így, amikor egyszer viccből feltettem nekik a kérdést: mi lenne, ha szombaton lenne a szerkesztőségi ülés? Persze ehhez kellett az is, hogy szerkesztőségi ülést mondjak, és ne órát vagy szakkört. Jobb, ha nem tudják, hogy tanulni fogunk. Én is tőlük, ők is egymástól, és talán tőlem is egy kicsit.

De mi veszi rá őket arra, hogy szombati napon önként felkerekedjenek, kimozduljanak és iskolai programon vegyenek részt? Elsősorban a saját érdeklődésük.

Kép: a diákújság borítója, tervezte: Mészáros Ferenc

Azt kínálja nekik az iskola, ami eleve érdekli őket. Mert a nagypapa szerkesztő volt, vagy mert szeretnének a szavaikkal hatni a világra (influencerek lenni vagy mifenék, és az már majdnem olyan, mint az újságíró). Aztán ott van a helyszín, a kávézó, ahol ugyanolyan vendégek, mint én, a tanáruk. Együtt dolgozunk a legújabb lapszámon. Tudják, hogy majd megjelenik, és az egész iskola azt fogja olvasni: a tanáruk, az osztálytársuk, az igazgatójuk.

Rizikós a dolog. Néhány menzakritika, és lázadás tör ki. Egy-két tanárparódia, és megszaporodnak az újságírói feleletek. Minden betűnek a helyén kell lennie – mondja az egyikük, míg a másikuk már azon agyal, hogyan pörgessük meg az online profiljainkat (a Facebookot és az Instát). Egyiküknek a helyszíni tudósításhoz van nagyobb kedve, a másikuk inkább interjúzik. A harmadik új műfajokkal kísérletezik, mert tudja ő a nyelvtanórán tanultakat, de a padtársa nem ismeri sem a riportot, sem a helyszínit. Neki csak az kell, hogy ütős legyen.

És mi vett rá engem arra, hogy szombaton is dolgozzak? Elsősorban az, hogy ők is képesek akkor tanulni. De lehetne ez péntek délután, szerda este vagy bármilyen más időpontban. Én magammal megbeszélem ezt a néhány órát, és arra jutok, hogy a nyolc szabadon felhasználható órám terhére teszem mindezt (egy tanárnak 32 órát kell a munkahelyén töltenie, nyolccal szabadon bánhat).

Kép: a diákújság borítója, tervezte: Mészáros Ferenc

Megbeszélem a feleségemmel, aki néha ráncolja a szemöldökét, de látja bennem a lelkesedést. Kilenc évig voltam szerkesztő egy irodalmi lapnál, és jólesik megosztani azt, amit tapasztaltam. De igaz lehet ez más területre is, hiszen a pedagógus akkor is tanít, amikor nem veszi észre. Az egyik osztálykiránduláson például főzni tanítottam a diákokat, és két este alatt megvalósítottam a „paprikás krumpli” nevű rejtett tantervet. Szakkört tartottam, informálisan vagy nonformálisan oktattam? Magam sem tudom. Megosztottam azt, amiben gyakorlatom van – azokkal, akiket ez érdekelt.

Talán ezt jelenti a hivatás, nem tudom. Egyes barátaim szerint balekség.

Szerintem meg ilyen munka a tanáré: nem fejeződik be a tanteremben, és nem zárul le az érettségivel vagy a szakmával.