Milyen a „tisztes szegénység” ma Magyarországon?
Kamasz lehettem, amikor megpróbáltam besorolni magunkat, a családunkat a társadalomba: vidéki alsó középosztály. Szüleim mindketten második generációs értelmiségiek, őseim között van pedagógus, orvos, ács, földműves és kereskedő egyaránt. Még büszke is voltam, hogy ilyen csodálatos emberek leszármazottja vagyok. Ez a büszkeség a mai napig megvan, azonban elgondolkodtatott az élet, hogy én mit is gondolok magamról. És hogy az, amit gondolok, nem befolyásolja-e az életminőségünket. S hogy lehet-e ezen változtatni.
Nagyon nehéz időszakon mentünk keresztül nemrég, harmadik hónapja tengődtünk. Valahogy sosem sikerült zöldágra vergődni anyagilag, még akkor sem, ha időnként szerencsénk volt, mert úgy alakult, hogy nem volt rendes munkánk. Folyamatos mínuszban voltunk a férjemmel: én a kisfiammal otthon gyesen, ő pedig éppen kezdte volna a vállalkozását az építőiparban, amikor a szervezete egyik pillanatról a másikra határozottan kinyilvánította az ellenvéleményét arról a fajta munkáról, amit egész életében csinált.
Tartalékunk rég nem volt semmi, hónapról hónapra éltünk, ami mindig nagyon ijesztő volt, és most megmutatkozott, hogy miért: mert biztosítás és segély nélkül, kiesve a rendszerből egyszerre ott találtuk magunkat, hogy hamarosan nemcsak a számlákat nem tudjuk majd kifizetni, de ennivalóra sem lesz pénzünk, és minden egyes nappal csak nő a szakadék köztünk és a dolgozó társadalom tagjai között.
Egyszerre azon a pókhálóvékony kötélen találtuk magunkat, ami ma Magyarországon egy óriási, láthatatlan és átjárhatatlan társadalmi szakadék fölött van.
Aki lent van, annak szinte semmi esélye sincs. Aki fönt van, sokszor azt sem tudja, vagy nem veszi tudomásul, hogy élnek olyanok, nem is kevesen, akiknek a legalapvetőbb emberi szükségletei sincsenek kielégítve; tisztelet a kivételnek.
Láttam, hogy nem tudok egyik napról a másikra dolgozni menni, idő kell nekem a fiam miatt, a férjemnek pedig, hogy feldolgozza ezt az identitásváltozással járó váratlan helyzetet. És akkor, amikor elfogadtam, hogy most ez van, akkor elővettem a tűt, a cérnát, meg a varrógépet, és mert muszáj volt, elkezdtem varrni, ablakpárnát, anyagzacskót, lyukat be, mikor mit kellett, pedig sosem volt ehhez se tehetségem, se affinitásom, nyilván kényelmesebb volt kidobni a harisnyát és újat venni.
De eljött az a pont, hogy gyakorlatilag nem engedhettem meg magamnak, hogy bármit is vegyek, ami nem elemi szükséglet.
Elkezdtem komolyan megtervezni, hogy mit vásárolok és mit főzök. Előkerestem a régi recepteket, ahol abból főznek eleink, ami van. Tudom, hogy akár hús nélkül is ízletes és tápláló ételt lehet készíteni; persze, ha van valami, abból a bolond is tud. Ha nincs miből, na az a művészet! Amikor csak liszt van, krumpli, zsír, hagyma: készülhet a sterc, a dödölle, a kelt tészták és társaik.
Felidéztem, hogyan főzött a nagymamám igazi mesebeli kőlevest az üres hűtőből – talán tőle tanultam a legtöbbet a takarékosságról és az értelmes életről. Felfedeztem aztán a hulladékmentességnek azt az oldalát, amely komoly kiadásoktól menthet meg. Amúgy is közel áll hozzám ez a szemléletmód, de a szükség egy fokkal nagyobb tudatosságra kényszerít, mint az kényelmes volna. Diót szedtünk, pucoltunk és adtunk el, hogy a mindennapi betevőt abból fedezzük. Tanulságos volt látni azt is, hogy melyek az alapélelmiszereink – s hogyan redukálódnak szép fokozatosan.
Ősz volt, az erdőre jártunk gombát és bogyót gyűjteni, teát szárítottam az erdő-mező virágaiból, ezt amúgy is megtettük volna, és még élveztem is: hecsedli, galagonya, szárított tinóru, varázslatos gazdagságú vadnövények. Gyógyszernek ott a méz, az útszélen szedett lándzsás útifű, a fenyőrügy-szirup, és a savanyú káposzta. A zöldhulladékként kitett ágakat néha hazacipeltem, hogy legyen fánk tüzelni, s eszembe jutott a sok rőzsehordó mesehős, akik nap mint nap ezt csinálták. Most persze az erdőből nem szabad.
Amikor aztán elkezdtem magam megpróbálni leszoktatni bizonyos ételekről, rájöttem, hogy a dzsentrik miért haltak ki annak idején: mert őrült nehéz lejjebb adni az életszínvonalat, amit az ember gondolkodás nélkül megszokott.
Ha az ember ahhoz van szokva, hogy bármi kényelmetlenség vagy fáradtság esetén ott a kis komfort-kávé vagy süti, ami három kerek percig instant örömöt ad, akkor azt nehéz otthagyni, még akkor is, ha semmi egyéb értelme nincs, és hamar tovaszáll ez a fajta boldogság.
Mi meg fölveszünk még egy pulcsit, ha fázunk. És aztán, ha kell, leszokunk a kávéról, a tejről, a húsról – nem is olyan nagy ár, ha a magunk és a föld egészsége forog kockán. Biciklizünk esőben-fagyban, mert az marad, és előre gondoskodunk élelemről, ha elmegyünk valahova, hogy ne kelljen venni. Szegények vagyunk? Nos, lehet így is hívni. Tudatosabbak vagyunk? Egész biztosan.
Nem azért írtam le ezeket, hogy panaszkodjak. Inkább egy óriási felkiáltójel ez a pár sor: emlékezzek majd akkor is, amikor nem a mindennapi megélhetés lesz a fő gondom, ne feledjem, hogy mindig van, akiknek még igen. És segítsek, ahol tudok, ne csak fél kézzel, fél szívvel, hanem igaz szándékkal és tapintattal. Hogy lássam meg a másnak a szorultságát, ahelyett, hogy elfordulnék – vagy tovább gördítenék.
Ami miatt pedig ezt az egészet elkezdtem írni: a hála. Mert a lényege ennek az időszaknak azért kiviláglott: az emberi kapcsolataink. Ez is egy tűzpróba. Ki az, akinek tudok szólni, s ki az, aki mellettünk áll? Nem feltétlenül pénzbeli segítségre gondolok, sőt. Most ismét megtapasztalhattam a kapcsolataim gazdagságát, és mérhetetlenül hálás vagyok az életnek, amiért olyan csodálatos családot és barátokat adott, akik nem eltűntek a bajban, hanem megjelentek. Volt, aki fagyasztott tejterméket adott, volt, aki fagyasztott húst. Volt, aki zöldséget és almát ajánlott fel, s volt, aki a tb-járulékot vállalta, más honlapot készített vagy az elszámolásban segített, hogy elindulhassak a saját utamon. Volt, aki munkát keresett nekünk, s volt, aki munkát adott a magáéból. Vagy három gyors telefonnal bölcsődei helyet szerzett a gyermekemnek. Vagy csak jó szót adott, meghallgatást és megértést. Ingyenes tanácsadást, szakmai beszélgetést. Varrógépet kölcsön. Kiscipőt, téli holmit, gyerekjátékot, házi natúrkozmetikumot. Hulladék fát, biztosíték megszerelését. És megint csak: munkát. Ölelést, igaz barátságot, mi több: tapintatot.
Mi meg adunk cserébe, amit tudunk: házi ételízesítőt, birsalmasajtot, teakeveréket, miegymást. Amibe beleraktuk a munkánkat, és önmagunkból egy darabot.
Mert jól adni is nehéz, de elfogadni is nagyon nehéz tud lenni, ha az ember egyenes háttal akarja tovább járni az útját.
Szembe kell ilyenkor néznünk önmagunkkal: most itt tartok. Elfogadjam? Vagy maradjak büszke és nyomorult?
Vékony a mesgye egy sorsfordulóban az emberi méltóság megtartása és elvesztése között. De amíg a magam szemébe tisztán bele tudok nézni, amíg én minden tőlem telhetőt megteszek, hogy javuljon a helyzet, addig ez a helyzet nem ránt le, sőt: megerősít. Rádöbbent újra és újra, hogy a világon semmi sem rajtam múlik, s minden kegyelem; mert egyetlen pillanat leforgása alatt elveszthet az ember mindent, mint Jób: családot, otthont, barátokat. De az élet akkor is érték, ha látszólag minden eltűnt. S hol vagyunk mi még attól! Nézem magunkat, így, ahogy most vagyunk, és azt érzem, mérhetetlen gazdag az életünk. Van kit szeressünk: itt vagyunk egymásnak, s van egy egészséges és csodálatos gyermekünk. Van fedél a fejünk felett, van tiszta ivóvizünk, és ilyen vagy olyan, de mindennapi kenyerünk. Vannak igaz barátaink. Van két dolgos kezünk, lábunk, egészségünk is többé-kevésbé. És van, nagyon is van hitünk, hogy ez a világ, ha nem is a világok lehető legjobbika, de egy élhető világ, és érdemes benne élni és küzdeni magunkért, másokért, egymásért.
Hálás vagyok ezért az időszakért, mert olyan belső növekedést hozott, amire a jólét nem képes.
Mert amikor nem látjuk és nem érezzük Istent magunk körül, az nem azért van, mert nincsen, hanem mert annyira közel van, hogy a kezéből nézünk kifelé. Tudom, mert érzem a tenyere vonalait a talpammal.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>