Eltévedni tudni kell! – Egy budapesti idegenvezető kalandjai

Az útvonal, amit javasolni fogok, már összeállt a fejemben. Parlament, Szent István-bazilika, Hősök tere, végül a Budai Vár. Végül is általában mindenki ezeket akarja látni, nincs mese. Persze a változatosság kedvéért mindig előfordulnak ettől eltérő kívánságok is, ami igazi felüdülés, de azért alapvető, hogy a főbb látványosságok legyenek „kipipálva” a „kötelező budapesti látnivalók” listáján.

Közben negyedóra eltelik, de a vendégemnek se híre, se hamva. Ezért aztán megérte úgy futni, mint egy őrült! Majd egy újabb negyedóra elteltével kezd bennem kissé felmenni a pumpa, hát azért ez mégiscsak kicsit arcátlan dolog, ennyi ideig megvárakoztatni! Végül feltelefonáltatok a recepcióssal a szobába. Ekkor derül ki, hogy a vendég elaludt, de hamarosan jön le, csak még lezuhanyozik. Na, ez aztán végképp a pofátlanság csúcsa, hogy valaki így pazarolja a drága időmet! Különben is, nem szeretném összecsapni a túrát!

Már éppen készülök csendben felrobbanni az idegességtől, amikor egyszer csak felbukkan vendégem.

Zilált fej, karikás szemek, kifordított pulóver és hosszas magyarázkodás az elveszett bőröndjéről és benne az altatóiról, ami miatt nem tudott elaludni, és aztán mire elaludt, már reggel lett, de aztán meg már az ébresztőt nem hallotta… Miközben türelmesen hallgatom és kifelé természetesen az elmaradhatatlan mosolyt olvasztom az arcomra, magamban azon gondolkodom, hogyan fogom túlélni a maradék időt ezzel az emberrel.

Aztán legnagyobb megdöbbenésemre az illető megkér, reggelizzek vele, de közben nyugodtan kezdjek el neki mesélni. Szokatlan kérés, de végül belekezdek, és a rántottája felett próbálom neki képekkel illusztrálva bemutatni a török megszállást vagy éppen Trianon hatását.

Vendégem közben a koffein hatására egyre élénkebb érdeklődést mutat, és egy idő után alig győzök elég gyorsan válaszolni a rengeteg kérdésére, amelyet feltesz.

Majd közli, hogy őt igazából nem a főbb látványosságok érdeklik, hanem minden, ami azok árnyékában megbújik. Na, ez már számomra is izgalmasan hangzik!

Újratervezés. Magamban gyorsan módosítok a terven, végül is egy igazi idegenvezető tudjon improvizálni, ha kell!

Kilépve a szállodából, eleinte alig győzöm tartani a tempót, majd végül megállunk a Váci utca 11/a számú Thonet-házzal szemközt. Ahogy felemeljük a tekintetünket, mindkettőnk lélegzete eláll. Lechner Ödön szecessziós csodája újra meg újra elkápráztat. A búzavirágkék Zsolnay-majolikaburkolatú homlokzatot csodálva megállapítjuk mindketten, hogy kicsit olyan, mint a portugál „azulejo” mázas csempés házak. Közben fentről a házat építtető pár szobrai tekintenek le ránk, és teszik ezt 1890 óta… Belegondolunk egy percre, vajon mi mindent láttak ők már a nyüzsgő pesti forgatagban? Itt aztán valóban igaz a mondás, miszerint „az ördög a részletekben rejlik”, hiszen az utcaszint feletti fekete kovácsoltvas korlátban valóban fel is fedezzük a kicsi ördögfejeket.

Thonet ház - Az ördög a részletekben rejlik: A Zsolnay kerámiaburkolatban megbújó "T" betűk a hajdani Thonet bútorgyárra utalnak  – Kép forrása: Kővágó Veronika

Vendégem lelkesedése az apró részletek felkutatása iránt rám is átragad, így aztán a Szervita tér 3. szám alatt megmutatom neki a hajdani Török Bankház épületét. Tetején Budapest legnagyobb méretű köztéri mozaikjával, amelyen a Magyarok Nagyasszonya és számos híres magyar történelmi személy ismerhető fel. A homlokzat teteje pedig egy régi reklámot is magában rejt, mivel a szecessziós stílusú, vese alakú ablakok köré kígyók fonódnak, amelyek a Török Bankház híres reklámjára utalnak: „Török, szerencséje örök!” Ugyanis a kígyók vedlésük és az azt követő megújulásuk miatt ősidők óta az élet örök körforgásának jelképei.

Szervita téri Török bankház - Fentről Magyarország védőszentje, Szűz Mária tekint le, alatta pedig a vesealakú ablakokat körbefonó kígyók – Kép forrása: Kővágó Veronika

Mennyi rejtett jel van nap mint nap itt, a szemem előtt, de általában túlságosan rohanok és ritkán állok meg, hogy jobban elmerengjek rajta.

Innentől már vendégem egyre inkább elveszik a részletekben. Megállunk a csatornafedelek díszítéseit megcsodálni, a kirakatok előtt, a kapualjakban. Közben megállás nélkül kérdésekkel halmoz el, és én próbálok mindenre a legpontosabban válaszolni. Minden érdekli. A közértben miket árulnak, és hogyan van elrendezve, milyen a posta és milyen az aluljáró? Mit jelent az a kopottas „Patyolat”-felirat a ma már virágboltot rejtő kis üzlet felett? Valójában egy letűnt kor emléke ez, mondom egy kis jóleső nosztalgiával a hangomban. És közben nézem a Gerlóczy utca sarkán lévő kávéházat, amely mintha egy Krúdy-regényből lépett volna ki…

Ezen a ponton gyakorlott idegenvezetőként lopva órámra pillantok, hogyan tudnám kicsit megsürgetni őt, mert ha minden egyes bokornál megállunk, akkor nem lesz elég időnk, pedig egyre több mindent szeretnék még neki megmutatni.

A Magyar utcai passzázs fakockás burkolata a régi időkben a lovak patáinak dobogását volt hivatott tompítani – Kép forrása: Kővágó Veronika

A kis Vitkovics Mihály utcába érünk, ahol olyan régen nem jártam, és ahol a 12. szám alatti háznál, amely Pest legrégebbi lakóháza, mintha az idő is megállt volna. Történetek elevenednek meg előttem, és elmesélem, hogy lakott itt parafadugó-kereskedő, szalmakalap-tisztító és 1923-ig még bordélyház is működött a falak között. Ma egy igazi csodás kis népművészeti műhely bújik itt meg, ahova mi is bemegyünk, és végül a belső udvar vörös márvány falikútjánál is eltöltünk pár percet.

Továbbindulunk, de útközben egyszer csak szem elől veszítem vendégemet. Nézek körbe, de mintha elnyelte volna a föld. A Semmelweis utcában egy kis rejtett passzázsban bukkanok rá, amely egy igazi kuriózum a zajos belvárosi forgatagban a pirinyó méretű kávézóival és üzleteivel. Ekkorra értem meg, hogy most már nem is én irányítok, és valójában már rég nincsen útvonalterv sem.

Arra megyek, amerre vendégemet viszi a kíváncsisága, és rájövök arra is, hogy ez milyen jólesik.

Engedem, hogy sodorjanak az események. Magam is elkezdek képeket készíteni, és kezdem én is egyre inkább átvenni a lelassult, szemlélődő attitűdöt, amikor képes vagyok belefeledkezni egy-egy díszítésbe egy kapualjban vagy megérezni a friss kávé illatát, ahogy belengi a kis passzázst. Még megcsodáljuk az Unger-ház belső udvarának egyedülálló, régi fakockás burkolatát, majd a Károlyi-kert zöld fái között pár percig néma csendben szívjuk magunkba a virágok illatát.

A Szerb utca egyik lakóházán az erkély alatt megbújó alakok – Kép forrása: Kővágó Veronika

Majd miután elvesztünk a Szerb utca 8-as és 15-ös számú épületeinek részleteiben és az utóbbi édes kis csemege boltjában is, végül az olaszos hangulatú Egyetem tér zajos forgatagában búcsút intünk egymásnak.

A Szerb utca másik izgalmas lakóháza, ahol egy kis csemegebolt is megbújik ​​​​​​​– Kép forrása: Kővágó Veronika

​​​​​​​

Elindulok, de immár nélküle. Ki volt ez az ember? Miért kellett találkoznunk? Talán azért, hogy újra rájöjjek, hálás lehetek, amiért szeretem a munkám és a várost, ahol élek.

Talán azért, hogy eltanuljam tőle, hogy élni csak úgy érdemes, ha gyermeki kíváncsisággal tudunk rácsodálkozni arra is, ami mellett nap mint nap elsétálunk! Budapest pedig annyi rejtett kincset tartogat, hogy itt még eltévedni is öröm!