A nő, aki nagyregény volt – Frida Kahlo
„Régen azt hittem, én vagyok a legfurcsább ember a földön, de aztán arra gondoltam, hogy csak létezik valaki más is, aki hasonlóan különcnek és tökéletlennek érzi magát, mint én. Elképzeltem őt, és az merült fel bennem, hogy valahol ő is most éppen rám gondol.”
Vajon baj-e, hogy Frida Kahlo élete legalább olyan izgalmas, mint a művei? Megállnának-e a lábukon ezek a művek az életrajz vagy az alkotó személyisége – szépsége, mosolya, betegsége – nélkül?
Ezen gondolkoztam, ahogy néztem ezt a csodálatos (nemrég bezárt) kiállítást a Magyar Nemzeti Galériában. Ez volt az utóbbi évek legsikeresebb tárlata, több mint 220 ezren látták, és még az utolsó hétvégén is kígyóztak a sorok a bejárat előtt! Én, mivel nem igazán szeretek kígyózni, majdnem le is maradtam róla – szerencse, hogy könyveim kiadója, a Pozsonyi Pagony közös vezetést szervezett lusta, otthonülő íróinak.
Az első termekben még nehezen hangolódtam rá a portrékra, korai festményekre. Őszintén szólva meglepett, hogy némelyik kezdeti rajza milyen ügyetlen és tökéletlen – még úgy is, ha figyelembe vesszük, hogy a „naiv festők” közé tartozott.
De ahogy teremről teremre haladtunk, egyre jobban beszippantott ennek a nőnek a varázsereje!
Egyre kevésbé érdekeltek már a pallérozott művészi szempontok. Az egyik kanyarban végre sikerült leráznom művészettörténész férjemet, aki olyasmiket sugdosott a fülembe, hogy: „Ez ezért nem annyira ügyesen megfestett kép… ”, meg: „Egyetlen képet látok, ami technikailag rendben van, és kiderül, hogy azt se ő festette.”. Nem hallgattam rá! Csak követtem Fridát!
Hogy mi lehet a titka? Talán az a félelmetes
őszinteség?
Igen, biztos, hogy ez is lefegyverző benne! A testi-lelki lemeztelenedés, ahogy mindig bátran kiszolgáltatta magát az érzéseinek, a művészetnek, egy férfinak – vagy akár nekünk, a képek nézőinek. Bájos volt, őszinte, néha gyermeki.
Beleborzongunk, ha önarcképei szemébe nézünk, vagy ha megnézzük a felvételeket, amelyeken férjével, Diego Riverával szerepel együtt:
És meghatódunk, olvasva ügyetlen magyarsággal írt levelét magyar szerelmének, Muray Miklósnak:
„Nick,
Szeretlek ugy, mint egy angyalt.
Gyöngy virag vagy
drágám.
Soha nem foglak
téged el felejteni.
Soha. soha.
Te vagy a tejes eletem.
Remelem hogy soha est
te el nem fogod
felejteni.
Frida”
A tejes élete… és a levél másik oldalán a rúzsos csóknyom!
Persze, ami mindenkinek először eszébe jut róla, mert alapvetően meghatározta őt, az
a szenvedés.
Vajon igazi művész vált volna-e belőle, ha nem történnek vele ezek a bizonyos, döbbenetes balesetek? És most még a Diegóval való házasságát nem is számítottam ide (így szól, ugye, a híres idézet: „Két súlyos baleset ért életemben. Az első, amikor maga alá gyűrt a villamos. A második Diego volt.”), csak a testi kínokat: a gyermekbénulást, amelytől egyik lába egész életében rövidebb maradt, mint a másik, a villamost, amellyel tizennyolc évesen balesetet szenvedett, vagy a lelki fájdalma, amiért – a balesetek miatt vagy örökletes okokból? – soha nem születhetett gyereke. Ennek a fájdalomnak megdöbbentő tükre A Henry Ford kórház vagy a repülő ágy című, fantasztikus, víziószerű festménye, amelyet a vetélése után festett.
Frida akkor kezdett alkotni, amikor a balesete ágyba kényszerítette. A szülei készíttettek neki egy speciális festőállványt, amin fekve is tudott dolgozni. Így lett a szenvedésből művészet.
És a fizikai fájdalmakon kívül ott voltak a lelkiek, és a soha ki nem hunyó
szenvedély,
amit a férje iránt érzett, aki, bár nagyon szerette, mégis rendszeresen megcsalta, egyszer még Frida húgával is, ami különösen nagy fájdalmat okozott neki. Mindennek ellenére Frida egész életében imádta Diegót, kétszer is feleségül ment hozzá, és így írt róla:
Diego a kezdet
Diego az építő
Diego a gyermekem
Diego a vőlegényem
Diego a festő
Diego a szeretőm
Diego „a férjem”
Diego a barátom
Diego az anyám
Diego az apám
Diego a fiam
Diego = én”
A szenvedély az életét és a művészetét is átitatta.
És a szenvedélynek volt sötét oldala is: egyszer olvasott az újságban egy férfiról, aki féltékenységből megkéselte a saját feleségét, és amikor számonkérték rajta, azzal védekezett: „Ugyan már, csak néhány apró késszúrás volt!” Ez az eset ihlette Fridát egyik legizgalmasabb műve megfestésére. A Csak néhány apró késszúrás című kép jó példa arra, amikor a műalkotás összeolvad a „keretével”: a kép festett része is megrázó és nagyszerű, de igazából az tette annyira emlékezetessé a művet, hogy Frida késsel összeszurkálta a kép keretét. Mintha így adná vissza a gyilkosnak, amit ő tett a feleségével!
Vannak alkotók,
akiknek alig tudunk valamit az életéről. Akiknek nem volt „sztorija”, csak művészete: mint Shakespeare-nek, Arany Jánosnak vagy Haydnnek. Másoknál pedig, Frida Kahlóhoz hasonlóan, élet és életmű együtt alkotnak életművet – ilyen a magyar irodalomban Radnóti Miklós, akinek utolsó versei és tragikus sorsa összefonódva adják nekünk azt a csodálatos valamit, amit ma jelent nekünk.
Frida Kahlo élete egy nagyregény. Tele van színnel, szépséggel, bánattal, szenvedéllyel. Ezt a regényt az élet írta – Frida maga illusztrálta, és máig olvassa az egész világ.
És mikor én olvasom, úgy érzem, hogy még ha tökéletlen vagyok is, különc, vagy akár a legfurcsább ember a földön – akkor se vagyok egyedül.
Mert én éppen rá gondolok, és ő rám gondolt, amikor élt és alkotott.
Kérjük, támogasson, hogy otthonába vihessük az értéket!
A Képmás magyar magazin és vállalkozás, nincs mögötte nagy, külföldi médiabirodalom. Csupa családos, értékes és jó ember, akiknek nem csak munkahelye, szívügye is a Képmás. Fontosnak tartjuk, hogy a kepmas.hu által közvetített értékek továbbra is ingyenesen juthassanak el minden olvasóhoz. Kérjük, ha örömmel olvassa cikkeinket, hallgatja és nézi felvételeinket, támogassa Ön is a kepmas.hu-t!
Támogatom a kepmas.hu-t>>