„Magyar vagyok, nem ellenség!” – részlet Ivády Nóra „Megalkuvók” című regényéből

Kiléptek a Víg utcára, két megözvegyült jóasszony. A kosár a benzinesüvegekkel és az elhajított puska, az egész tragédia okozója ott hevert érintetlenül. Lenke felvette a vállára a fegyvert, a kosarat háromra megemelték. Szótlanul lépdeltek tovább a Kisfaludi köz irányába. Nehéz volt a kosár, néha kezet cseréltek. Víg utca, Német utca, Baross utca. Tolták maguk előtt az undok szomorúságot. A Baross utcán egész nagy volt a forgalom. Az egyik vegyes kereskedés ablaka betörve, de úgy tűnt, hogy a polcok érintetlenek. Czakóné megállt egy pillanatra. A kosárra nézett. Aztán Lenkére. Majd újra az üzletre.

– Van egy ötletem – mondta. Összefogta lódenjét, szoknyáját, megdagadt bokáival átlépett a törött ablakon. Lenke nem értette.... De hiszen, hogy juthat Erzsike eszébe ilyenkor az evés! Hiszen neki a torkán akadt az élet, nem is tud másra gondolni, csak a halálra, szegény kisfiú törékeny testére. Milyen felfoghatatlan, alig rövid ideje még élet volt benne, mely aztán elszállt egy röpke pillanat alatt. Lenke csak remélni tudta, hogy Apagyi Albert lelke a mennybe került – a jó isten megbocsátott neki, megbocsátott neki a Molotov-koktélokért, megbocsátott a gondolatban annyiszor elkövetett emberölésért. Nem bírta magában tartani a könnyeit. Ömlöttek, megállíthatatlanul, teste rázkódott a sírástól. Lenke siratta a fiút, aki a fia lehetett volna.

– Erzsike! – szólt a könnyfüggönyön keresztül Lenke, de nem jött válasz bentről. Erzsike megemelt egy paradicsomos üveget, azt mutatta fel Lenke felé. Aztán a tárcájához nyúlt, a kasszára letett valamennyi érmét, majd két üveggel a hóna alatt kilépett az ablakon.

– Erzsike? – Lenke nem értette, mit akar Czakóné a paradicsomos üvegekkel, aki közben levette magáról kendőjét, letakarta vele a benzinesüvegeket, majd a tetejükbe helyezte a paradicsomot. 

– Máskülönben soha nem érjük el ezekkel az üvegekkel a Kisfaludi közt – mondta.

Lenke elképedt Czakóné háziasszonyi praktikáján. Igaza volt. Valahogy megtanulta Apagyitól a forradalmi trükköket. Lehet, hogy Apagyi lelke súgott most Czakónénak, Czakóné pedig értett a szellemvilág nyelvén, hiszen olyan magától értetődőnek tartotta az álcázást, mintha ő is az utcákat rótta volna huszonharmadika eksztatikus estéje óta.

Háziasszonyok és gyerekek fogják megnyerni ezt a harcot a szovjetekkel szemben, gondolta magában Lenke.

Czakóné leleményességétől még jobban sírni kezdett. Nem tudta már, hogy könnyei kinek szólnak, Apagyinak, Czakónénak, vagy János menthetetlen árulásának. 

– A fegyvert nem vihetjük magunkkal! – tette hozzá szigorúan Czakóné.

– De nem hagyhatjuk itt! – szorította magához a puskát Lenke. Úgy érezte, hogy Apagyi Albertből már csak ez maradt meg neki.

– Miért ne hagyhatnánk itt? Támasszuk csak ide a kassza mellé. Hátha jó gazdára lel. – Lenke tudta, hogy Czakónénak igaza van. Erzsike segített Lenke válláról leemelni a fegyvert, átlépett vele a kitört ablakon és a kassza mellé helyezte. Mehettek tovább. Befele, a nyolcadik kerület sűrűjébe. Nem volt már messze a Kisfaludi köz, mégis olyan elérhetetlennek tűnt. Most kell áthaladni a forradalom igazi sűrűjén, ahol aztán bármi megtörténhet. Már nem pusztán két nő voltak, akik az elveszett fiút, Benedeket keresték, hanem két forradalmár nő, akiket Benedek megtalálásán kívül egy dolog tehet csak boldoggá: a szovjet seregek kivonulása, a demokratikus választások, az államvédelem megszüntetése, tehát a forradalom győzelme. Némán baktattak. Az októberi levegő csípős volt, a légzés néha szúróssá vált, mégis, ez a sűrű, nehezen lélegezhető levegő édes volt, szabadságfoka magasabb volt, mint bárminek. Nehezen haladtak. Nehéz volt a teher. Rigó utca, Kisstáció utca, majd a sarkon, éppen a Kisfaludi utca sarkán, ott várta őket egy magyar katonákból álló őrjárat. Nem lehetett visszafordulni, nem lehetett elszaladni. Nem maradt más, csak reménykedni, hogy az isten megvakítja őket, és nem veszik észre a benzinesüvegeket, nem két forradalmár nőt látnak, hanem két budai háziasszonyt, akik történetesen paradicsomsűrítményt visznek adományként a kórházba. Milyen kórházba? Ne engedje az isten, hogy ezt megkérdezzék, könyörgött magában Lenke.

– Mit visznek, asszonyok?

Mit visznek, mit visznek! Nyolc vagy tíz benzinesüveget, hogy a felkelők felrobbanthassák a tankjaitokat. Anyagokból hasított gyújtóst, meg két üveg paradicsomsűrítményt, hogy eltereljük a figyelmeteket.

– Paradicsomsűrítményt. Adományként a kórházaknak.

A három katona unottan nézett az üvegekre. Megfogták a kendőt, fellibbentették. Üvegek voltak, barnás folyadékkal telítve. Felnéztek az asszonyokra, majd az üvegekre újra. Majd egymásra. Úgy tűnt, nem akarnak hinni a helyzetnek, sem a szemüknek. Lenke megelégelte a férfiak tétovázását. Ha nem hisznek nekik, akkor igyanak a paradicsomléből. Keményen a szemükbe nézett, majd fogta az üveget, felemelte.

– Igyék belőle – szólította fel a katonát. Lenke nem csupán a katonát látta a férfiben. Hanem azt a férfit is, aki az egyenruha védelme mögé bújt. A férfit, akinek rossz döntései miatt a nők viselik a terheket. A fegyveres férfit két fegyvertelen nővel szemben. Apagyi gyilkosát. János árulását. A tönkrement országot.  

– Igyék belőle – ismételte Lenke.

Farkasszemet néztek, majd a férfi nem tudta állni Lenke tekintetét. Félrefordult, laposan a többi katonára nézett.

– Rendben van, menjenek tovább! – mondta ideges hangon. Mintha tudta volna, hogy szemfényvesztés az egész, de mégsem tehet ellene semmit, hiszen a két nő erősebb nála, és Lenke szigorú, kemény tekintete meghajlította az ő akaratát.

– Köszönöm, istenem – súgta Czakóné, ahogy távolodtak.

– Magyar katonák, nem szégyellik magukat! – sziszegte Lenke. Még sokáig nézte a hátukat. Amazok nem mertek megfordulni. Hirtelen sietős lett nekik. Lehet, hogy Lenke tekintete égette a hátukat.

Már szürkült, mire elérték a Práter utcát.

– Magyar vagyok, nem ellenség! – kiáltották teli torokból a Kisfaludi utca torkolatánál.

Lenke úgy érezte, hogy torkában a sok érzelem; félelem, szomorúság, szenvedés, kétely, fáradtság hirtelen átalakul valami felfoghatatlan boldogsággá, amitől elszorult a torka, ahogy kiejtette a száján a bűvös szavakat: magyar vagyok, nem ellenség. Szeme megtelt ennek az összetett érzésnek a könnyeivel. Végre letehették a kosarat. Végre megérkeztek. Czakóné megszorította Lenke kezét. Hamarosan a pesti srácok körbefogták őket, boldogan méregették a megtöltött benzinesüvegeket. Nem sok, nem sok, mégis valami. Bátor asszonyok.

– Hát a Benzint hol hagyták? – kérdezte az egyik koszos képű suhanc.

Lenke lehajtotta a fejét, mert könnyek nélkül nem tudta elmondani ezt a végtelenre felnagyított napot, amikor is egy harmincperces séta az egész életük lett. Háromszor kerültek életveszélybe, mind a háromszor valaki megmentette az életüket. Először egy idegen hang, aztán Apagyi maga, végül maga a jó isten, hogy elvakította a katonákat. Megismertek jó embereket, segítséget kaptak, ételt és jó álmot kaptak. Ez maga az élet, a valóság. Lenke annyira belemerült érzelmeibe, hogy szinte el is felejtette a lényeget, amiért a Kisfaludi közbe érkeztek.

– A fiam itt van? Czakó Benedek? Őt keressük – hallotta csak távolról, hogy Erzsike végre rátért érkezésük valódi okára.

Részlet Ivády Nóra „Megalkuvók” című regényéből, amely kapható a Libri könyvesboltokban.