Az apák új generációja töri az utat

„Ott mered hagyni a gyereket az apjával?” Ártalmatlannak tűnő kérdés, ami viszont mélységében mutatja azt a gondolkodást, ami az utóbbi bő egy évszázadban meghatározta s napjainkban is kijelölni igyekszik az apává váló férfiak helyét a társadalomban. Miközben a modern apa nem hogy alkalmas a gyermek szakszerű gondozására, de képes akár állást, karriert is váltani a családi élet érdekében.

Minden élethelyzetre igaz, hogy szerencsés helyzetben az ember nem csak felismeri szorongató élethelyzetét, de ezzel együtt a változtatás szándéka is megjelenik benne. Ugyanakkor a változás az esetek többségében még tiszta célok mentén is járhat fájdalommal, és különösen igaz lehet ez az „úttörökre”.

A magyar apák különböző okok miatt fáziskésésben vannak az örök mintaként hozott skandináv társaikhoz képest, az viszont tagadhatatlan, hogy egyre kevésbé fogadják el a kora kapitalizmus és napjaink társadalma által a számukra kijelölt egyre kényelmetlenebb szerepkört.

Nincsen szó hangos lázadásról, csendes forradalomról annál inkább. Az utóbbi évek „apás mozgolódásai” mögött az a szándék húzódik meg, hogy a gyakran még mindig előemberi tulajdonságokkal társított férfiak-apák az anyával egyenrangú félként visszakerüljenek a család belső életébe, illetve érzelmi hálózatába, a pénzkereső- és a nyers erő birtokosa szerepkörét levetkőzve egy új minőségben jelenhessenek meg.

S noha igen trendi s lassan közhelyszerű a „modern apaság” kérdése – amikor is apa nemcsak pénzt keres, hanem aktívan részt vesz a család életében is –, egy eleddig senki által nem járt útról, konfliktusokkal terhelt történetről van szó. Ha a türelem erény, akkor most duplán az: az anya-gyerek centrikus világképet családközpontú gondolkodásnak kellene váltania, amihez viszont legalább egy generáció úttörő – külső és belső – munkájára van szükség. Az UNICEF logója, a százával fellelhető „baba-mama” könyvek mellett alig látható apairodalom; a modern férfiak-apák helyzetének alacsony kutatottsága pedig súlyos aránytalanságot és a figyelem hiányát is mutatja.

Kép: Danielle MacInnes on Unsplash

Elvárás van, minta nincs

„Az apává váló férfi időstruktúrája és életmódja is megváltozik, s ezzel együtt válik hangsúlyossá a munka és a családi élet összeegyeztethetősége” – állítja Andrek Andrea. A pszichológus szerint fontos kérdés, hogy a társadalmi elvárások-berögződések megadják-e a lehetőséget az apák számára ahhoz, hogy a megváltozott prioritások mentén rendezzék be az új életüket. Számos, apákkal folytatott beszélgetésből az szűrhető le, hogy csak egészen kivételes munkahelyi körülmények, illetve vállalati kultúra ad lehetőséget úgy megélni az apai szerepeket, hogy közben ne sérüljön az egyedül viselt egzisztenciális-családfenntartó szerep sem.

Ugyanakkor a modern apaság megélése nehézségeinek ez csupán az első szintje, hiszen a kollektív társadalmi tudat alapvetően az egyén tapasztalatainak, értékeinek összességéből áll, így a magyar apák helyzetének megértéséhez az ő személyes élettörténetükön keresztül vezethet az út.

Andrek Andrea szerint a legnagyobb nehézséget az jelenti, hogy miközben jól kitapinthatóan megjelent egy újfajta igény az apákkal szemben, addig számukra nem állnak rendelkezésre használható minták.

Saját édesapjuk szerepfelfogása ritkán ad követendő példát, viszont annak elutasítása csak az első lépés egy új szerepfelfogás felé. Olyan hétköznapi hősökről beszélünk, akik máshogyan képzelik el a családon belüli szerepüket, de minták híján komoly kihívások előtt állnak – fogalmaz a szakember.

Ezt a speciális identitásválságot táplálja az apák rossz sajtója, vagy éppen (gyerek)irodalmi megjelenése is, hiszen ők és a fiatalok legtöbbször a tutyimutyi és döntésképtelen vagy az erőszakos apaképpel találkoznak, ami kedvezőtlenül alakíthatja saját, illetve a másik nemről való gondolkodásukat. Ficza János apablogger éppen azért indította el olykor már tudományos igényű Apu-kalipszis nevű blogját, hogy a saját életén keresztül mutassa meg az apaság újraértelmezését.

A férfiakra aggatott toposzok: másodlagos szülők, akiknek hároméves koráig lövésük sincs a gyerekekről, érzelmeiket megélni és kimutatni sem tudják.

Ficza János szerint nagy előrelépés lenne, ha a társadalom – és főleg a férfiak! – megértenék végre: a régi s mélyen kódolt klasszikus férfiszerepek egyfajta elutasítása nem a férfiasság feladását jelenti.

Viszont kérdés, hogy a férfiak felismerik-e a választási lehetőséget, majd kapnak-e támogatást a korábbi működéstől való eltéréshez. Az új szerepfelfogás sikerét döntően meghatározza a párkapcsolati és a nagycsaládi pszichodinamika, tehát az új család szülőtagjainak viszonya a saját és egymás szüleihez. A korábbi generáció férfi tagjai által mutatott példák – hogy az anyagi kérdéseken túl mennyire vettek részt a szociális és a családi élettel kapcsolatos döntésekben – nagyban meghatározzák az apák mozgásterét saját családjukban. E viszonyrendszer minősége, a szülőkről való késői leválás és a felnőtté válás nehézségei döntően kihatnak a párkapcsoltra és a családi életre is.

Andrek Andrea arra hívja föl a figyelmet, hogy súlyos konfliktusok melegágya lehet, ha a felnőtté válás egybeesik az első gyerek születésével, s ha korábban nem sikerült a pár tagjainak egyértelműsíteni felnőtt mivoltukat és önállóságukat szüleik felé, valamint létrehozni egy egészséges szülő-gyerek távolságot. Márpedig ez gyakori jelenség.

Válás helyett a határok kijelölése

Az apák – és az anyák – számára a szülővé válás normatív krízise mellett a „rokonmenedzsment” is gyakran súlyosan terhelő kihívást jelent. Az egész család számára tragikus, ha az apák emiatt kisodródnak gyerekeik mellől: sérülhet az apa-gyerek kötődés, az anyák pedig rendkívül magányossá válnak, hiszen konfliktusban állnak a szüleikkel, nehezen mernek segítséget elfogadni. A szülők szorító vagy elárasztó „figyelme” pedig még inkább az elbizonytalanodást táplálja.

Szélsőséges esetben a rokonok vagy a nagymama-anyós jelenléte olyan erős lehet, hogy az apa gyakorlatilag fizikailag sem fér hozzá a gyerekéhez.

A harmincas éveinek végén járó Csaba válásának egyik markáns oka éppen a kudarcot vallott rokonmenedzsment volt a gyerekük születése után, s mivel feleségével sem találtak közös nevezőt a probléma kezelésére, a krízis néhány év alatt felőrölte.

Andrek Andrea pszichológus éppen ezért felhívja arra a figyelmet, hogy a párok önállóságának, felnőtt mivoltának tudatosítása, illetve a kettejük közötti gyógyító kötődés megerősítése megakadályozhatja a családok széthullását. A jó párválasztás az alapja mindennek. Az ön- és egymásba vetett bizalom, a kölcsönösen felelősségteljes gondolkodás létre tud hozni egy olyan pszichodinamikát, ami lehetővé teszi, hogy a tágabb családi élet is támogató közeggé változzon. S persze az is igaz: komoly feladata van a férfiaknak is, hiszen érdemes lenne többet lejárni a játszóterekre, bátran és őszintén szólni egymáshoz. A nyitott és őszinte kommunikáció az első lépés ahhoz a megismeréshez és tehermentesítéshez, amelyre szükségük van, hogy minél komfortosabban érezzék magukat életük legfontosabb szerepében.