Tanárok titkos élete – Galacsindobálás legálisan

Látom a lesütött tekinteteket óra elején, amikor kezembe veszem a névsort. A légy zümmögését is lehet hallani, amíg olvasgatom a neveket. És a többség megkönnyebbült sóhaját is felismerem, amikor valakinek a neve elhangzik. És most ez: egy kettes felelet és csalódottság. Valóban ilyen tanár akarok lenni?

Mi a feleltetés célja? Egyrészt, mint minden értékelésé: diagnosztika. Felmérem, hogy hol tart a diák, a használt módszereim elérték-e a nála a céljukat. Másrészt visszajelzést adok számára egy jegy és némi jótanács formájában, hogy el tudja helyezni a teljesítményét a csoporton belül, illetve a saját korábbi teljesítményéhez képest. Ennek része a mérés is, eredménye maga az osztályzat, amely alapján az iskola és a szülők is követhetik a diák fejlődését. Harmadrészt pedig fontos cél, hogy a diák fejlessze verbális képességeit, gyakorolja a szaknyelvi kommunikációt, és megtanuljon mások előtt beszélni. És aztán jobban helytálljon majd az életben.

Mindez nagyon szép. De tényleg erre van szüksége? Valóban pontos képet alkotok a diákról egy ilyen stresszes szituációban? Fejlesztő tevékenység részemről az óra eleji félelemkeltés? Az iskolákon kívül fog valaha is ilyen szituációba kerülni? Én magam vettem valami hasznát annak a sok év szorongásnak?

Eldöntöttem, hogy változtatok. A hetedikeseknél kezdtem: az óra elején nem egy, hanem két felelőt szólítottam ki, és a kezükbe adtam egy előző nap otthon készített bunkós végű papírhengert. „Kedves diákok, ez itt a mikrofon. Lesz öt percetek felkészülni a terem sarkában, majd egy hatperces párosinterjút kell készítenetek egymással. A felkészüléshez használhattok könyvet, füzetet, az interjúban már nem. Mindketten kérdezzetek és válaszoljatok! Legyetek kreatívak, szórakoztassátok az osztályt!”

Kicsit aggódtam, mi fog kisülni ebből, de jól vették az akadályt. Az ötperces felkészülés segített rendezni a gondolataikat, és elég volt átismételni a legfontosabb ismereteket. A páros munka és a szerepjáték elfeledtette velük a szorongást, a szituáció humora pedig az osztály figyelmét is lekötötte. Nem is reméltem, hogy ilyen jól fog sikerülni. Lendületbe jöttem. „Nagyon jó! Akkor most a kedves nézőket kérem, hogy küldjenek a műsorba SMS-kérdéseket!” Megmutattam, mire is gondolok: letéptem egy csíkot egy írólapból, írtam rá egy kérdést, majd odadobtam a tanári asztalra. Az osztály lázba jött, és fecniket kezdtek gyártani és dobálni. A papírgalacsin‑ cunami enyhültével elkezdtem hangosan felolvasni őket. „Hogyan táplálja kölykét a kacsacsőrű?” Az egyik felelő válaszolt. „Hogyan szaporodik a hangyászsün?” Erre a másik felelő válaszolt. „Jó a műsor, tanárnő!” Felnevet az osztály. „Mondjatok egy-egy erszényes emlőst!”

Az ötperces stresszes felelés egy tizenkét perces ismétlő–energetizáló játékká változott, amelyben a egész osztály részt vett. A módszer bevált, bár egyértelmű, hogy fejlesztést igényel – a papírcafatok jelenleg a bioszfüzetekből hiányoznak. A célok és az eredmények mindenesetre átfedik egymást: értékelés, visszajelzés, verbalitás gyakorlása – pipa. További hozadék: kreatív problémamegoldás, több öröm, közös ismétlés, kevesebb stressz és legális papírgalacsin-dobálás. Érdemes tovább dolgoznom vele.