Nyelvében él a nem

Köztudott, hogy a férfiak és nők kommunikációs szokásai mások, erről árulkodik a régi vicc is, amelyben az addig néma fiú megszólal az ebédnél: „Anyám, sós a leves.” Az anya lelkendezve felkiált: „Fiam, hát te tudsz beszélni? Miért nem szólaltál meg eddig?” „Eddig nem volt sós!” – feleli a fiú.

Ha belegondolok, a szűkszavúság tematikájú székely viccek között sincs egyetlen női szereplős darab sem, ezek szerint a nemi jelleg még a nemzeti karaktert is felülírja.

Nemrég öcsémnél voltunk vendégségben, aki felháborodva mesélte, hogy egyesek nem tudják, mire való a telefon. Férjem és fiam helyeslése közepette el is magyarázta, hogy nem cseverészésre, hanem információközlésre. És kiakasztó, hogy egyesek öt perc múlva újrahívják, miután egyértelműen jelzi a telefon fel nem vételével, hogy éppen nem kíván beszélgetni. A jelenlévő nők néhány bátortalan közbevetést tettek, hogy nyilván azért hívja újra, mert az előbb nem vette föl és honnan lehet tudni, hogy valaki nem épp apokaliptikus híreket akar közölni vele.

Persze a kommunikációs eltérés nem merül ki a mennyiségi különbségekben. A férfiak agyába például egy életre bevésődött a felkiáltó, az óhajtó és a felszólító mód közötti markáns különbség, míg a nőknél ez meglehetősen elmosódott. A nők szerint azért, mert ők számos metakommunikációs segédeszközt is bevetnek az árnyaláshoz, a férfiak szerint pedig azért, mert akkor is épp beszélgettek, amikor az általánosban ezt elmagyarázta a tanítónő.

Tegyük föl, hogy a férfi ül a számítógép előtt. Kint süt a nap. A nő: „De szépen süt a nap!” Ez ugye egy felkiáltó mondat, amely azonban ábrándozó pillantással és mély sóhajtással kísérve női nyelven minimum óhajtó, vagyis jelentése: „Jó lenne, ha nem a számítógép előtt ülnél, hanem kimennénk sétálni!" A férfi ezzel szemben érzékeli a felkiáltó mondatot, felnéz, konstatálja, hogy nem tűz ütött ki, nem kell senkit menteni, csupán az asszonynép hangosan gyönyörködik, ezért hát nyugodtan folytathatja az olvasást.

Ekkor jön a második fokozat, a nő így szól: „De szeretnék egyet sétálni!” Ez ugye, modalitását tekintve egy óhajtó mondat, azonban hangsúlyát tekintve közelebb áll a felkiáltóhoz és a csípőre tett kézben sincs semmi, ami szerény óhajtásra utalna. A férfi ingerküszöbén azonban a de szeretnék kezdetű mondatok eleve nemigen jutnak túl, maximum megállapítja, hogy a nő hangosan vacillál, elmenjen-e sétálni vagy ne. Semmiképp nem akarja zavarni a kérdés eldöntésében, hát tovább olvas.

Ekkor jönne az igazi férfimozgósító felkiáltó mondat, amely talán el is érné célját, vagyis, hogy az egyszeri ember fölkeljen és megsétáltassa szíve hölgyét. Azonban ekkor a nő már megelégeli, hogy harmadszorra szól – hiába. Ezért a hangerő és az igemód szempontjából ugyan felszólító, de valójában nem is egészen felszólító mondatba elegyít némi szemrehányást:

„Nem hiszem el, hogy hiába könyörgök neked, hogy legalább egyszer egy hónapban gyere el velem sétálni!”

Erre már talán reagálna is a férfiember, de ettől kezdve már nem nagyon jut szóhoz, mert a tárgyhoz szorosan kapcsolódva előkerül a tegnap esti focimeccs, a koszos söröspohár, a szennyes mellé dobott zokni és még pár tucat felkiáltójellel záruló mondat – nyelvész legyen a talpán, aki ezeket egyértelműen be tudja sorolni bármelyik kategóriába.

Talán a férfi is ezen dilemmázik épp, azért nem szól egyetlen szót sem, de az is lehet, hogy csak szeretné végre végigolvasni a cikket.