„Sokszor csak ennyi kell: beszélni egymással” – Winter Diána, a Média a Családért Díj Richter-különdíjasa

Hogyan találtál rá a díjnyertes podcastod szereplőire?

Tóth Emil és felesége, Tóth-Falussy Brigitta évek óta drogprevenciós előadásokat tartanak, azóta ismerem őket, hogy Emil a sorstársával, Kocsis Sándorral a gimnáziumunkba is eljött előadni. A rádiónk ugyanis a székesfehérvári Lánczos Kornél Gimnáziumban működik, ahol Emil egykori sportolóként őszintén mesélt arról, hogyan lett függő, majd miként épült fel. Az előadás után sok diák odament hozzá külön – olyan kérdésekkel, amelyeket otthon talán nem mertek volna feltenni. Emilék rengeteg fiatalnak segítenek azzal, amilyen nyíltan beszélnek a függőségről. Létrehozták a Jövő Kezdete Alapítványt, amelybe szakembereket vontak be, és ma már szervezetten foglalkoznak prevencióval, segítségnyújtással. Követtem az útjukat, így amikor megláttam a pályázati felhívást, azonnal tudtam, róluk kell podcastot készítenem.

Mit jelent számodra a Richter-különdíj, amelyet a műsorral elnyertél?

Ezzel a díjjal beérett az a sok munka, amit a műsoraimba, podcastjaimba fektettem. Mindig is azt gondoltam, adásokat készíteni csak úgy érdemes, ha azok valóban segítenek az embereknek. Ez az elismerés szakmailag óriási megerősítés ebben. Ráadásul olyan szakemberek ismerték el a munkámat, akik valóban értenek ehhez a területhez, így ez a pályám egyik csúcspontja. A díjátadó óta tudom, milyen érzés lehet egy hollywoodi sztárnak, amikor átvesz egy rangos díjat. Ugyanakkor nem csak ezek a visszajelzések fontosak. 

Amikor tinédzserekkel kapcsolatos műsorokat készítünk, akkor is sok üzenetet kapunk szülőktől, hogy végre jobban értik, mi történik a gyerekükkel, például hol csúszott el a kapcsolatuk.

Sok ilyen elcsúszott otthoni kapcsolattal találkozol?

A Táska Rádió közösségi rádió: napi szinten diákokkal vagyok körülvéve, tizenévesekkel dolgozunk. Látom, milyen nehézségekkel küzdenek, mennyi feszültség van bennük, és azt is, milyen módon próbálják oldani. A rádiózás is gyógyír lehet sok mindenre, mert itt valóban elmondhatják azt, ami nyomasztja őket. Sokszor megesik, hogy a diákok beülnek egy reggeli adásba, beszélgetünk egy látszólag könnyed témáról, és egyszer csak elkezdik elmesélni a saját történeteiket. Ilyenkor szinte észrevétlenül kirajzolódik, mi bántja őket. Sok fiatal otthon nem tudja megbeszélni a problémáit, pedig a család szerepe kulcsfontosságú. Fontos lenne, hogy a szülők meghallgassák őket – még akkor is, ha az, amit mondanak, nem esik jól nekik.

Pláne, hogy a kibeszéletlen otthoni problémák is vezethetnek a fiataloknál akár függőséghez…

Amikor egy gyerek azt mondja a szülőjének: „zavar, hogy beszélek hozzád, de te nem figyelsz rám, mert a telefonodat nézed”, azt komolyan kellene venni. Ha ezek a konfliktusok nem oldódnak fel otthon, akkor a fiatalok a barátaiknál keresnek megoldást. És ha egy barát azt mondja: „gyere, szívjunk el egy cigit, nekem ez segít”, akkor lehet, hogy a gyerek belemegy valamibe, amibe egyébként sosem ment volna bele. Azt is látom, mennyire mélyen érinti a családot egy függőség vagy mentális probléma. És azt is, hogy ezek a témák sokszor tabunak számítanak, pedig segítséget kérni nem szégyen, sőt: bátorság. Azt jelenti, felismerem, hogy egy helyzetet egyedül nem tudok megoldani, szükségem van iránymutatásra. 

Ez nem azt mutatja, hogy valaki gyenge vagy „őrült”, hanem azt, hogy felelősséget vállal magáért.

A bemutatkozásodban azt írod: a kommunikáció a legfontosabb az életben.

Igen, mert szinte minden probléma gyökere a kommunikáció hiánya. Sok ember fél őszintén beszélni, kimondani, mit érez vagy mit szeretne. Pedig sokszor csak ennyi kellene. Leülni és elmondani: „ez nekem rosszulesik”, vagy „szeretném, ha másképp lenne”. Ha ezt nem tesszük meg, akkor belecsúszhatunk olyan helyzetekbe, amelyek hosszú távon károsak számunkra. Sokszor innen indulnak a függőségek is: valaki például minden este megiszik egy pohár bort, mert azzal enyhíti a feszültséget – és egyszer csak már szüksége van rá.

A diákok mellett rádiós, tanár és mentor is vagy egyszerre?

Így alakult. Német-kommunikáció szakon végeztem a Kodolányi János Főiskolán, és azon kevesek közé tartozom az évfolyamomból, akik mindkét szakmájukat egyszerre használják. Tanítom a német nyelvet, és közben kommunikációval, médiával is foglalkozom. A rádiózás teljesen véletlenül jött az életembe: marketingesként dolgoztam egy autós cégnél, amikor felkértek, hogy mondjak fel egy reklámot. Aztán egy időjárás-jelentést. Majd egyszer csak megkérdezték, nem szeretnék-e reggeli műsort vezetni.

A tanítás a Lánczos gimnáziumban hogyan kezdődött?

Azt is az élet hozta: egy nyelvtanár családi okok miatt felmondott az iskolában, és megkérdezték, be tudnék-e ugrani a helyére néhány hónapra. Végül ott maradtam. Ez egy alapítványi iskola húszfős osztályokkal, egyedi módszertannal. 

Nem a klasszikus poroszos rendszerben tanítunk, hanem arra ösztönözzük a diákokat, hogy önállóan gondolkodjanak. Megadjuk az alapot, amire építhetnek. 

Közben a rádiózás is megmaradt, és a médiás osztályok is hozzám tartoznak: németet és médiát tanítok nekik.

A diákok maguk is készítenek műsorokat?

Igen, sőt a témákat is nagyrészt ők találják ki, mi inkább mentoráljuk őket. Amikor megtudták, hogy a podcast-adás díjat nyert, azonnal kedvet kaptak a podcast-készítéshez. Először azt gondolták, ez milyen egyszerű műfaj: leülünk és beszélgetünk. Aztán amikor másfél órát kellett beszélniük egy témáról, rájöttek, hogy valójában mekkora feladat: kell koncepció, ív, eleje és vége a beszélgetésnek. De ez a tanulási folyamat is nagyon értékes számukra.

Téged milyen témák foglalkoztatnak mostanában, amiket feldolgozol a műsoraidban?

Olyan témákat keresek, amelyek a fiatalokat mélyen érintik – de valójában a szülőket és a nagyszülőket is. Például a pályaválasztás kérdése, ami sok családban komoly dilemma. A diákok aggódnak, hogy mi lesz velük: itthon tanuljanak tovább vagy külföldön, egyetemre menjenek vagy szakmát válasszanak. Az ilyen műsorokkal szeretném segíteni őket abban, hogy elgondolkodjanak a lehetőségeiken. Nagyon sok adásunk szól arról is, hogy egy fiatal megtalálja-e a saját útját, vagy inkább a szülői elvárásoknak próbál megfelelni. Foglalkozunk olyan témákkal, mint az ADHD, a tanulási nehézségek vagy a különböző sztereotípiák. 

Sokszor azért félünk valamitől, mert nem értjük, de ha beszélünk róla, közelebb kerülünk egymáshoz.

Úgy tűnik, a műsoraid néha valóban sorsfordító beszélgetéseket indítanak el.

Igen, előfordul. Volt például olyan adásunk, amikor egy diák meghívta az édesapját beszélgetni. Az apja pedig arról mesélt, milyen hosszú utat járt be a vállalkozásáig, mert fiatalon nem szeretett és nem volt hajlandó tanulni, így minden sokkal nehezebb lett az életében. A műsor végén a fiú kimondta: „most már értem, apu, miért dolgoztál annyit.” Amikor egy beszélgetés után valaki máshogy kezd el gondolkodni akár a saját életéről, akár a családjáról – az ilyen pillanatokért érdemes csinálni! És ilyenkor látom igazán, tényleg mennyire fontos a kommunikáció. Mert sokszor csak ennyi kell: beszélni egymással.