Móra Ferenc másik élete: a kincstaláló
„Régi ásatási fényképek kerültek kezem ügyébe, azokat nézegetem. Az egyiken egy ismerős arc – Móra Ferencé –, a földhányások között szemlélődik. Az író egyik tenyerében jellegzetes kisméretű jegyzetfüzete, a másikban az éppen akkor kiásott régészeti lelet, lehet akár fülbevaló vagy néhány gyöngyszem is. A körülötte álló, guggoló kíváncsiaknak mutatja a becses kincset” – olvashatók Trugly Sándor régész mondatai Móra Ferencről az Irodalmi Szemle 1979/7. számában. A XX. századi magyar irodalom jelentős alakjának ugyanis az íráson kívül egy másik szenvedélye is volt: a régészet. Ásatásaival komoly szakmai hírnevet szerzett, hiszen nem kisebb eredmény fűződik nevéhez, mint Európa legnagyobb hun aranykincsének feltárása Nagyszéksóson.
Tanár, író, újságíró, könyvtáros, régész, múzeumvezető
Móra Ferenc 1897-ben született Kiskunfélegyházán, paraszti családba. Édesapja szűcs, édesanyja kenyérsütő volt. Állandóan pénzgondokkal küzdöttek, így Móra kisgyermekkorától arról ábrándozott, hogy tanult ember lesz. Rengeteg támogatást kapott a tőle tizenöt évvel idősebb bátyjától, Istvántól, aki tanító, költő és néprajztudós lett. Komoly elhatározás és spórolás kellett ahhoz, hogy a fiatalember Budapestre költözzön, és felsőfokú tanulmányokat folytathasson. Végül a Budapesti Tudományegyetemen szerzett földrajz–természetrajz tanári diplomát.
Ezzel párhuzamosan már gimnazista korától írt: eleinte verseket, később elbeszéléseket és regényeket. Prózájának egyik fő motívuma a paraszti világ, valamint az Alföld hiteles ábrázolása volt.
Bár 1905-től a gyermekirodalom meghatározó alakjává vált olyan klasszikusokkal, mint a Kincskereső kisködmön, életműve ennél jóval gazdagabb. Több ezer publikált írása, éles hangvételű publicisztikái és az Aranykoporsóhoz hasonló nagy ívű történelmi regényei a múlt századi magyar irodalom egyik legsokoldalúbb alkotójává tették.
Az egyetem elvégzése után csupán egy évig tanított; egyre inkább foglalkoztatta az újságírás, az írás és a régészet. Így 1904-ben Szegedre költözött, ahol könyvtáros lett. Eközben belekóstolt a Városi Múzeum munkájába is, eleinte a természetrajzi tár gyarapításában, valamint a néprajzi gyűjtésekben vett részt, később pedig már ásatásokat is vezetett. Móra nem ismerte a tétlenséget: 1913 és 1919 között a Szegedi Napló munkatársa, főszerkesztője lett, 1917-től pedig átvette a múzeum vezetését, és haláláig az intézmény igazgatójaként dolgozott.
Az ásatások bűvöletében
Móra a régészeti pályáját az akkoriban a múzeumot vezető Tömörkény István mellett kezdte; a mesterség fogásait a több éven át tartó csókai ásatások során tanulta meg. Az áldozatos munka nem maradt eredmény nélkül. Egy népvándorláskori temető sírjainak emlékeit találták meg – emellett szoros barátságokat kötött, többek között Farkas Szilárddal, a csókai pappal, akinek alakja később fel-felbukkan irodalmi műveiben is.
Móra fontosnak tartotta, hogy beszéljen a munkálatokról a napszámosoknak, gazdáknak is, akik sokszor gyanakvással méregették a régészek csapatát: „Értsék meg emberek, hogy én nem vagyok kincskereső. Azért kutatjuk az ősöket, hogy megtudjuk kik voltak, hogyan éltek, mit dolgoztak, s hogy ebből tanuljanak a népek, mikor a múzeumban nézelődnek. Jól meg kell vigyázni minden ásónyomot, össze nem kell törni semmit, nekem egy csontkésnyél többet érhet, mint egy akkora darab arany” – idézi Mórát a Hét Nap Online.
Móra a múzeumban töltött évei alatt több mint száz ásatást vezetett. „Sok leletet mentett meg Szeged határának különféle pontjain, valamint Nagyszéksóson, Pitvaroson, Szőregen, Kunágotán, Deszken, Dorozsmán és még számos helyen. Mentette a hunok, gepidák, avarok, és a honfoglaló magyarok régészeti hagyatékát” – olvasható az Irodalmi Szemle 1979/7. számában, Trugly Sándor cikkében.
Nem egyszer fordult elő, főleg az 1920-as évektől, hogy a múzeumi költségvetésbe nem fért bele egy-egy lelőhely feltérképezése, így gyakran saját maga finanszírozta az ásatásokat.
A nagyszéksósi aranykincs
„Anyámmal virágot ültettünk a kerítés mellett, én raktam bele a földbe a dáliamagot. Akkor találtam az arany-nyakperecet. Anyám kiegyenesítette a húsvágódeszkán, hogy jó lesz nekem aranypálcának. Szép volt, nem aludtam egész éjjel, hogy nekem micsoda pálcám van. Azzal hajtottam a disznókat, míg el nem vesztettem. Csépléskor találta meg a földben a traktoros, gyanút fogott, levágott belőle egy darabot, vitte be motoron a városba egy ékszerészhez. Mindjárt ki is jött a méltóságos Móra Ferenc múzeumigazgató úr. Eleinte anyáméknál lakott a nagyszobában” – így idézte fel élményeit 2011-ben Bálint József, aki mindössze ötéves volt 1926-ban, amikor az eddigi legnagyobb hun aranykincset megtalálták.
A cikk folytatása a Képmás magazin legfrissebb, 2026. áprilisi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben.
A magazinra előfizethet itt.
Valódi történetek. Valódi értékek. Segíts megőrizni!
A Képmásnál hiszünk abban, hogy a család, az emberség és a minőségi újságírás iránytű a mai világban. De ahhoz, hogy cikkeink, podcastjaink és videóink továbbra is elérhetők maradjanak, rád is szükségünk van. Ne csak olvasd, tartsd is életben a Képmást! Légy a támogatónk, és építsük együtt ezt a közösséget!
Támogatlak titeket>>
