Hazatért a száműzött királylány: 700 év után újra itthon Árpád-házi Boldog Erzsébet sírfedele

Hol volt, hol nem volt, a 13. század végén élt egyszer egy magyar királylány. Amikor a budai várban megszületett, a legenda szerint apja, III. András király olyan boldog volt, hogy megkondíttatta a harangokat, és bort osztott a város népének. A kislányt Erzsébetnek hívták, és ekkor még senki sem sejthette, hogy az Árpád-ház utolsó sarjának a sorsa nem a királyi udvar fényében, hanem idegen föld kolostorának csendjében teljesedik majd be. Hogy Tössi Boldog Erzsébetként legendák születnek majd életéről és a hozzá köthető csodás gyógyulásokról. Így is kezdhetnénk a mesét, amelynek végén – röpke 700 év után – valahogy tényleg minden a helyére kerül.

Az utolsó Árpád-házi hercegnő

Erzsébet III. András magyar király egyetlen leánya volt. Apja uralkodásával zárult le az Árpád-ház háromszáz éves története, amely alatt a dinasztia királyai megalapozták a Magyar Királyság stabilitását. A királylány azonban már gyermekkorában megtapasztalta a hatalmi harcok kegyetlenségét: édesanyja, a lengyel származású Fenenna, akit III. András 1290 decemberében vett feleségül, sajnos korán meghalt, így a hercegnő alig háromévesen félárva lett. 

Miután apja újranősült, Erzsébet a mostohaanyja, Habsburg Ágnes udvarában nevelkedett. Amikor III. András 1301-ben meghalt, Erzsébet mindössze nyolcéves volt. Az Árpád-ház férfiágának kihalásával zűrzavaros időszak kezdődött Magyarországon, a trónért több európai uralkodóház is versenybe szállt, és a kis királylány sorsa a politikai alkuk részévé vált. 

A király özvegyét és Erzsébetet elűzték Magyarországról, és csak azzal a feltétellel engedték szabadon őket, hogy soha többé nem térhetnek vissza a királyság földjére.

Idegen földön

A királylány előbb Bécsbe került, majd éveken át különböző udvarok és kolostorok voltak élete színhelyei. Miután Habsburg Ágnes maga is zárdába vonult, mostohalányát a mai Svájc területén, a Winterthur közelében fekvő Töss domonkos kolostorába helyeztette el. Arról nincs adat, hogy Erzsébet pontosan mikor lépett be a rendbe, ám a középkori krónika, a Tössi nővérek könyve, amelyet Elsbeth Stagel domonkos nővér írt a 14. században, így jellemzi a magyar királylányt: „Bármilyen nemes születésű volt is, erényei miatt még nemesebb volt.”

A feljegyzések szerint Erzsébet példamutató, alázatos, szorgalmas és szeretetteljes apáca volt. Nem kívánt kiváltságokat királyi származása miatt, és ugyanúgy részt vett a kolostor mindennapi munkájában, mint a többi nővér. A szegényekkel és a hajléktalanokkal különösen együttérző volt.

A honvágy királylánya

A krónikákból az is kiderül, hogy Erzsébet szívében egész életében ott élt a honvágy. Gyermekként szakították el Magyarországtól, és soha többé nem láthatta viszont hazáját. A kolostor csendjében élve az apácák szerint gyakran emlegette a távoli országot, ahol született. A legenda szerint ez a lelki fájdalom egész életét végigkísérte, sőt testi szenvedései sem voltak kisebbek. 

Kép

Kép: Házi Péter

A kolostori feljegyzések tanúsága szerint Erzsébetet különös betegség gyötörte, amit az orvosok sem tudtak megmagyarázni. Gyakran hetekig vagy hónapokig ágyhoz kötötték a kínzó fájdalmak. 

A krónika úgy írja le állapotát, hogy „egész Németországban nem láttak ehhez hasonló betegséget”. 

Élete utolsó két évében a királylány már alig tudta elhagyni a betegszobáját. A legenda szerint ekkor már a halált várta, amely végül 1336. október 31-én érkezett el. Erzsébet negyvenkét évet élt.

A romlatlan test legendája

Halála után különös történetek kezdtek terjedni a tössi kolostorban. A leírások szerint – amelyeket Robert Heinrich Oehninger svájci pap Erzsébetről szóló könyvében összegyűjtött – azt is megtudhatjuk, hogy a királylány testét a rend szokásától eltérően, Habsburg Ágnes királyné parancsára, egy kőszarkofágba temették el. A holtteste azonban 1336. októberi halálától a kőszarkofágban való 1337-es újratemetésig romlatlan maradt, azon semmilyen bomlás jele nem mutatkozott, amit az apácák isteni csodának tartottak. 

A kolostor hagyományában ezen túl több csodás gyógyulást is feljegyeztek. Az egyik szerint például egy hosszú ideje beteg apáca a halott Erzsébet testéhez vitette magát, és miután tisztelettel érintette, azonnal meggyógyult. Ez az esemény hozzájárult ahhoz, hogy a domonkos rendben hamarosan „boldogként” kezdték tisztelni. Ezt a tiszteletet támasztja alá, hogy gyönyörűen faragott síremléket a kolostor templomának szentélyében állították fel. 

Az Árpád-házi hercegnő emlékére Winterthurban utcát neveztek el róla, s életéről a helyi gyermekek az iskolában ma is tanulnak.

Egy különleges sírfedél

Sajnos a reformáció idején a tössi kolostort feldúlták, számos középkori emléket, így Boldog Erzsébet sírját is elpusztították, s ma sem lehet tudni, hol nyugszanak földi maradványai. Ám különös módon a sír csodálatos faragású, mintegy fél tonnás fedőlapja fennmaradt, így ez az egyetlen olyan, teljes épségében máig létező szarkofágfedél, amely az Árpád-házhoz köthető. 

A királylány történetére a zürichi születésű, magyar gyökerekkel rendelkező Bakocs Michel figyelt fel, aki a svájci Magyar Íjászklub vezetője. 2014-ben éppen egy tössi dugóban elakadva vette észre a kerület címerében piros háttér előtt álló kettős keresztet, s egy kis internetes keresés után már biztosan tudta, hogy a magyar apostoli kettős keresztet látja maga előtt. 

A svájci magyar közösség tagjai, élükön Bakocs Michellel és Struhar Szilviával, akcióba lendültek, hogy Erzsébet emléke ismét bekerüljön a magyar köztudatba. Lefordították magyarra Robert Heinrich Oehninger már említett könyvét, amely A koronahercegnő fátyla – Árpád-házi Boldog Erzsébet legendája címmel jelent meg hazánkban, s az elmúlt években a világ minden részéről tizenötezernél is több aláírást gyűjtöttek össze annak érdekében, hogy a svájci államot meggyőzzék, az utolsó Aranyágacska sírfedelének Magyarországon van a helye. 

Kép

Kép: ÖKK – Önkormányzati Kommunikációs Központ

Az ügybe bekapcsolódott Magyarország svájci nagykövete, Czukor József és Vargha Tamás székesfehérvári országgyűlési képviselő is, így közös erővel sikerült elérni, hogy a zürichi Landesmuseum letétbe adja hazánknak, azon belül is a székesfehérvári Szent István Király Múzeumnak a felbecsülhetetlen értékű kincset.

A szürke mészkőből faragott szarkofág fedlapja – amelyet gyönyörű színekkel is díszítettek annak idején a svájci mesterek – művészettörténeti szempontból is figyelemre méltó alkotás. A háromszög alakú kőfedél gazdag díszítést kapott: növényi indák, levelek és virágmotívumok borítják. A díszítés középpontjában két címerpajzs látható. 

Az egyiken az Árpád-ház vörös-ezüst sávjai, a másikon az apostoli kettős kereszt jelenik meg, felidézve a magyar királyságot és az Árpád-dinasztiát. 

A sírfedél peremét negyvenkét virágmotívum díszíti. Egyes értelmezések szerint ez Erzsébet életének évszámait jelképezi.

Szimbolikus hazatérés

A szarkofágfedél március 7-től Székesfehérváron, abban a városban látható, amely évszázadokon át a magyar királyok koronázó és temetkezőhelye volt. Boldog Erzsébet sírfedele a Nemzeti Emlékhely Koronázó Bazilika Látogatóközpontban, Szent István király szarkofágjának fedlaptöredékétől mindössze néhány méterre kapott helyet. Így ér össze e csodálatos uralkodódinasztia kezdetének és végének történe. Árpád-házi Boldog Erzsébet ugyan életében soha nem jöhetett vissza hazájába, most azonban emléke mégis magyar földre ért: ha az életben nem is, emlékében mégis hazatérhetett az, aki egykor idegen földre kényszerült.

A Boldog és Szent Erzsébet
Magyarországon elsősorban Árpád-házi Szent Erzsébet történetét ismerjük, aki II. András magyar király lánya volt, és a 13. században élt. Már kisgyermekként Németországba került, ugyanis eljegyezték IV. Lajos türingiai őrgróffal, akivel később boldog házasságban éltek, három gyermekük született. Férje halála után minden vagyonát a rászorulóknak adta, kórházat alapított, és életét a jótékonyságnak szentelte, ezért az egyház később szentté avatta. Nem szabad tehát összekeverni őt Árpád-házi Boldog Erzsébet személyével, aki életét nem királynéként, hanem apácaként töltötte a svájci Töss kolostorában.