Isten úgy szeret, ahogy vagy, és ezt a hangnemből tudhatod

Ez a „hallottam Isten hangját” persze nehéz kijelentés. Az imádságban valós párbeszédben lehetünk a Teremtővel, de felelősségünk a megkülönböztetés, hogy ne a saját gondolatainkat, az emlékezetünkben lévő hangokat, a kísértéseket vagy a „készen kapott” mondatokat azonosítsuk Isten hangjaként. Nem a testrész-füllel felfogható hangról beszélek, hanem egy belső találkozás, lelki párbeszéd átéléséről. Ez műszerekkel mérhetetlen, ugyanakkor az életünket, lelkiállapotunkat sokszor alapvetően meghatározó, valóságos tapasztalat.

„Isten szeret téged.” 

Ez életünk legfontosabb, ugyanakkor legkiüresedettebb mondata, amelyet az utcai hittérítők, kommentelők, a hosszas vigasztalást megúszni akaró keresztények néha használt papírpohárként hajítanak az ember után, aztán csodálkoznak, ha nem isznak belőle.

A lélek mélyére csak az egyetlen odáig elérő hangnemben tudunk üzeneteket eljuttatni: Istenében. De ehhez ismernünk kell ezt a hangnemet (ahogy János evangélista írja, „a juhok pedig megismerik a hangját”). Ezen a hangon beszélve és ezt a hangot hallva lehetünk jól úgy, ahogy vagyunk – egyszersmind meríthetünk és adhatunk erőt ahhoz, hogy egyre jobbakká váljunk.

Isten hangneme mindenekelőtt a személyes, csendes ima tapasztalataiban, a Bibliában, miséken, de a velem törődő emberek megnyilvánulásaiban, irodalmi és zenei művekben, cikkekben, prédikációkban, sőt popslágerekben is felcsendült már számomra. Szeretném elmondani, én milyennek ismertem meg. 

Félreismerhetetlennek. Annyira sajátos, annyira más a kinti és a benti világom egyéb hangjaihoz képest. 

Ez a hangnem szelíd, egyszerű és nyílt, kifejezi, hogy érvényesnek tart engem, hogy bármilyen vagyok is, szabad lennem, ott és akkor, abban az állapotban, úgy, ahogy éppen vagyok. A puszta létezésem igenlését lehet belőle kihallani (még ha én legszívesebben el is fordulnék már magamtól, vagy Istentől fordultam el nem egyszer.)

E hangnem határozottsága nem az, amelyik átnevelőtáborba vezényel, hanem amelyik az asztalához hív. Ez a hang tisztában van vele, hogy Ő az igazság, mégis a (meg)hallgatás alázatával fordul felém.

Ebben a hangnemben egyszerre csendül fel az „én veled vagyok” biztonsága és a „vagyok, aki vagyok” hitele. Érezteti, hogy a hangnem használója uralkodik, de nem ural le. E hangnemben nem fizikai hullám, hanem szerető figyelem rezeg, amelyik tapintatosan megnyit minket, és a lelkünket nyomó dolgok felfedésére és letételére bátorít. Olyan figyelmet fejez ki, amelyik megtart, tökéletesen lát és ért minket. Olyan szándékot sugall, amely szembesít minden önző tettünkkel, de nem bélyegez meg. 

Ez a hangnem súlyos, mégis jóízű humorral is átitatott.

Ebből a hangnemből hiányzik minden főnökös fejre olvasás. Zsörtölődés („viselkedhettél volna jobban”), megalázás („alkalmatlan vagy, mások már rég nem itt tartanak”), gúny („azt hitted, nélkülem menni fog?”), mártír manír („az életemet adtam érted, és te rám se nézel”), szarkazmus („parancsolj, mit tehetek érted, kérni azt aztán tudsz”), kioktatás („a tanításaimról itt és itt gondolkodtál rosszul”), leereszkedés („látod, te buta, én szóltam előre”) nélkül, távoli szónoklat, vádbeszéd, megfélemlítés, gügyögés, szólamok és fecsegés nélkül, a végsőkig kitartva tanúsít megbecsülést és keresi a kapcsolódást. 

Biztos vagyok abban, hogy akár hiszünk Istenben, akár nem, ez a hangnem életünk legnagyobb lehetősége: ez az a jó szó, amiből értünk, mert ennek tudjuk elhinni, hogy akart, szeretett, megbecsült és értékes lények vagyunk. Mindannyian azt szeretnénk, ha érdemeinktől, jellemünktől vagy aktuális állapotunktól függetlenül ebben a hangnemben beszélnének velünk mások.

Sóváran keressük azokat a kapcsolatokat, közösségeket, ahol e hang dallamfoszlányait hallhatjuk. Ez az a hangnem, amin igazán jól kifejezhetjük, hogy szeretjük, tiszteljük és becsüljük a másikat. Ami felszámolhatja a társadalmi szétszakítottságot, amiben akkor is egységre lelhetünk, ha egyébként sok dologban nem értünk egyet. 

Ha így próbálunk meg szólni, saját egyensúlyunkhoz, embertársainkhoz és Istenhez is biztosan közelebb kerülünk. 

Ezt a hangnemet hallani, fölismerni, keresni és megtanulni azt jelenti: Isten szeretetével átitatódni. Bátran merjük elhinni, hogy Ő, akinek ez az „Atyanyelve”, aki minden és mindenki előtt szeretett minket, most is úgy szeret, ahogy vagyunk. Amikor pedig gyógyítani, formálni akar rajtunk, azt is biztosan ezen a nyelven fogja megtenni. És ha az emberi kapcsolatainkban vágyunk több szeretetre: váltsunk Isten hangnemére.