Úgy érzed, nem vagy a helyeden? Böjtölj!

A böjt: a legemberibb arcunk 

A nagyböjt a keresztények számára húsvét előkészülete: testüket-lelküket Jézus Krisztus keresztáldozatának és feltámadásának, tehát a megváltásnak, az ember–Isten kapcsolat helyreállásának ünnepére irányítják a hamvazószerda és húsvétvasárnap közti időszakban. Ám a böjt szóhoz kapcsolódóan egyre kevesebben gondolnak az üdvösségre, az életük megváltottságának örömére. A kifejezést a köznyelv elsősorban a koplalás, a megvonás szinonimájaként használja – mert nem (vagy csak fitneszperspektívából) látja a kapcsolatot az „önként kevesebb” és a „mindennél több” között.

Navratil Andrea népi énekművész mondta egy – éppen a Képmásnak adott – interjúban, hogy a legfontosabb kincseinkhez sosem szerzés, hanem lemondás által jutunk. A mondat elsőre paradoxonnak tűnik, de csak addig, amíg a lemondás, megvonás, kiüresedés szavakat be nem helyettesítjük a felajánlás vagy az önátadás kifejezéssel. A felajánlás a jóra való szabadság sajátosan emberi lehetősége. 

Ha valamimet felajánlom, rögtön magamon túlmutató dolgot cselekszem. Ha úgy tekintek a lemondásra, mint felajánlásra, nem megrövidítettnek, hanem adni képesnek, tehát „meghosszabbítottnak” láthatom magam. 

De mielőtt önelégültségbe tapadnék: a felajánlás arra is figyelmeztet, hogy az élet több, mint én vagyok, tágasabb, mint ami engem érint, túl van azon, amit ismerek, vagy ami fölött rendelkezem. A böjt nem tisztítókúra, életmódváltás vagy fegyelemverseny, hanem irányváltás: odafordulás a felettem álló, a rajtam túlmutató, tehát az engem megtartó és az életemnek értelmet adó felé. Csak ebbe az irányba fordulva vagyok igazán a helyemen.

A böjt: út a szabadsághoz

A nagyböjtben az adományozás és az imában való elmélyülés lelki gyakorlatai mellé az egyház a hétköznapitól eltérő, szigorúbb étkezési szabályokat ír elő a (felnőtt) keresztények számára. Fontos, hogy ez nem „megrendszabályozás” céljából történik: ami az egyházban általánosan kötelező, az mindig azért az, mert Istennek szentelt, egyszersmind mindenkinek jó, egyetemesen üdvös. 

A megadott keretek mellett sokan tesznek egyéni aszketikus fogadalmakat vagy pluszvállalásokat, például, hogy nem használják a közösségi médiát, de többet önkénteskednek, lemondanak a szórakozásról, de több misén, szentségimádáson, keresztúton stb. vesznek részt, tartózkodnak a kávétól, alkoholtól, édességtől, de hetente megajándékoznak egy rászoruló embert vagy szervezetet. 

Az önkéntes önkorlátozás a legteljesebb szabadság: annak felismerése, hogy a szabadságomat rá tudom bízni Valakire, aki nagyobb nálam, és mindenkinél jobban tudja, mi vezet az életem teljességéhez.

A nagyböjt – kétségkívül küzdelmes – ösvény, ami szembesít azzal, mennyi mindentől függök, de fel is vértezhet bátorsággal, hogy ezeket elhagyjam. Jézus Krisztus is negyven napig böjtölt a pusztában, hogy aztán a legembertelenebb körülmények között is mindvégig ellen tudjon állni a kísértéseknek, ahogy a miséken elhangzik: „önként átadja magát a szenvedésre”, és be tudja végezni, amire a szerető Isten teremtette. 

A szenvedés szó ijesztő. A böjt azonban nem önsanyargatás, hanem iskola: annak gyakorlása, hogy a pillanatnyi érdek helyett képes vagyok a hosszú távú, fenntartható jó felé fordítani a kormányt. 

Ez több mint akaraterő kérdése: józan gyengeségtudat és töredelmes törekvés kimunkálása a lelkünkben, amikor nem „dolgozunk magunkon”, hanem kinyitjuk magunkat arra, hogy Isten Lelke munkálkodjon bennünk. A böjt nem ájtatos látszatépítés, hanem bátor szembesülés. Képes vagyok-e áldozatot hozni azért, ami fontos, vagy maradok a „majd holnap” kipárnázott fogságában? 

Milyen mértékben befolyásolják a döntéseimet a megszokásaim, a kényelmem, a megfelelési vagy teljesítménykényszerem, a tetszeni akarásom, a pillanatnyi impulzusok? 

Merek-e szembesülni azzal, hol kezdődöm én, és hol indul be a „robotpilóta” üzemmód? Néha ilyen gyakorlatias formában: megtalálom-e éles helyzetben a szeretetteli, türelmes mondatot, vagy engedem, hogy a reflexszerű indulat kiabáljon belőlem? Átgondolt célok alapján választom, amit vásárolok, vagy az algoritmusok „rakták a kosaramba” a terméket? És sorolhatnánk. 

A böjt: önazonosságunk csiszolója

A böjt az emberré válás, az igazán emberi működésem feltétele. Amikor a fogyasztásban (táplálkozás), a gondolkodásomban (ima) és a javaimmal való gazdálkodásban (alamizsna) teret adok magamon kívül másnak is, akkor válok igazán személlyé – mert a személyléthez hozzátartozik az (égi-földi) összetartozás valósága.

Csak egy szabad, szuverén személy képes igazán együttműködni. Ráhangolódni arra, ami fölött nincs hatalma, befogadni az életébe a nem tervezettet, és helyet adni a más(ik)nak anélkül, hogy uralni akarná.  

Egy szabad ember fölismeri, hogy Isten és a többi ember is szabad, és hogy az (Istennek való) alárendeltsége és a (többi emberhez való) mellérendeltsége nem nyomasztó kiszolgáltatottság, hanem élet- és örömforrás, az identitásának része.

A böjt az együttműködés mellett fölfedi a hűség és a hála hatalmát is: ezek az önazonosságunk alakítói, mert nem hagyják, hogy sodródjunk. A hűség és a hála segít tudatosan, vagyis „teljes szívünkből, teljes lelkünkből és teljes elménkből” szeretni, vigyázni másokra és magunkra is.

A hűségben ragaszkodhatok az elhatározásomhoz, kitarthatok annál, ami mellett elköteleződtem – és átélhetem a katarzist, hogy emiatt nem maradok le semmiről, sőt teljesebb és érettebb leszek, mintha csaponganék. 

A hálában köszönetet mondhatok anélkül, hogy félnem kellene, hogy gyengének mutatkozom, vagy úgy érezném, hogy „tartozásom” van, kiemelhetem a fejem a „cserealapú” gondolkodásból, az ajándékozás, a felajánlás friss levegőjét szívhatom. Dönthetek úgy, hogy felajánlom az időm, a javam, a figyelmem, az erőm – és ez sokkal nagyobb szabadság, mint farkastörvények közt állandóan győzni akarni a másik (vagy Isten akarata) fölött. 

A hűség és a hála „feliratkozás” a szabadságra, a felajánlás gesztusa azonnali „értesítő” a léleknek. Általuk olykor megpittyenhet bennem az ember, akinek Isten teremtett, akivé válni törekszem. Újra meg újra piros zászlócska bukkanhat fel a szívemben: összetartozásban élek, amihez az aktív közreműködésem is szükséges. 

Magyarul: jó, hogy vagyok. És csak az válik szabaddá a jóra, aki tényleg megéli a szíve mélyén, hogy jó, hogy ő van. Ha a böjtben felkészítem rá magam, húsvét szent ünnepén valóságosan tapasztalhatom, Jézus Krisztus mennyire fontosnak tartotta, hogy legyek. Leborulhatok, megköszönhetem. És szabad lehetek. A helyemen.