A szakítás nem egy fogantyú – ezért nem működik az „engedd el” tanács

Hogyan lettél nagykövete épp ennek a filmnek?

Már harmadszor leszek a fesztivál nagykövete, és nyilván a szervezők profiloztak előtte, hiszen az eddig képviselt filmjeim éles társadalmi kérdésekkel foglalkoztak. A mostani darab két válófélben levő pár jóval intimebb, nem kifejezetten társadalmi rajzolatú története. A dokumentumfilmek amúgy is gyakran váltanak ki olyan érzést a stábban, hogy jó lenne, ha pszichológiában jártas ember vállalná a népszerűsítésüket. Másrészt az én megszólalásaimban a társadalmi kérdések általában bőven jelen vannak. 

Én úgy érzékelem, hogy a dokumentumfilmek egyre inkább nézettek, talán azért is, mert jóval nagyobb eszköztárral dolgoznak, mint mondjuk harminc évvel ezelőtt. Ma már a dokumentumfilmek izgalomban és fordulatokban sokszor gazdagabbak, mint a játékfilmek. 

Én alapvetően inkább játékfilmnéző vagyok. A dokumentumfilm több erőfeszítést igényel az embertől, másképp kell kapcsolatba kerülni vele. A munkanapjaim végén, amikor már jó sok erőfeszítést tettem azért, hogy megértsek dolgokat, embereket, helyzeteket, néha inkább arra vágyom, hogy adjanak nekem valamit, „kanalazzák be a számba”. A dokumentumfilmre rá kell készülni kicsit. Nyugodtan állíthatom, hogy a Budapesti Nemzetközi Filmfesztivál filmjei legtöbb esetben megrázóak.

Az ember a moziszékben ülve kap egy sajátos képet a világról, és az óriásinak hitt problémái elkezdenek összezsugorodni. A világ ugyanis gyönyörű, gazdag és színes, de meglehetősen rázós hely. 

A Megsebzett szívek kevés dramaturgiai eszközt használ, nincs felkavaró zenéje, narrációja, nincs benne emberi képességrobbanás, jellemfejlődés… Csak meglehetős közelségben és közelikben a szakítás vergődése, anatómiája.

A román filmművészet nem sűrűn látogatott vidék számunkra, és ez sem szájbarágós film. A fájdalom úgy van jelen és környékezi meg a nézőt, hogy meghagyja hétköznapinak. A film története alig elmesélhető, nem is könnyű beszámolni róla, hogy mit láttam, és azt mikor láttam meg. Csöndekkel, kicsi dolgokkal, a semmiből feltűnő jelenségekkel operál a mű, és ettől hiteles. A kamera elidőzik egy konyhában, látszik az érzelmeibe merülő ember, az apró dolgok, a rezdülések, és mi rakjuk össze a benyomásainkat. Azért is érdekes éppen ez a film, mert inkább a férfiak, Ciprian és Mihail felől éljük át a folyamatokat. 

Vajon a szakítás mennyire társadalmi kérdés?

Erőteljesen. Akár a kapcsolatok kialakításának esélyeit, akár a fenntarthatóságát nézzük. A konkrét szakítási forgatókönyveink is mintákból táplálkoznak, és mintákat adnak tovább. Azt is tudjuk, hogy milyen nehéz ebben a sodró, ingerekben gazdag, rengeteg egzisztenciális nehézséget hordozó világban egy tartós párkapcsolatot létrehozni, elindítani és fenntartani. Az egyik filmbéli pár például a szegénységbe bukik bele, elköltöznek Bukovinába, és az ottani ínséges élet miatt rogynak meg, miközben valaha szemlátomást nagyon szerették egymást. 

Egy jól működő pár társadalmi stabilitást is hordoz?

Sok összetevője van annak, hogy elinduljon egy közös élet, vagy annak, hogy fenn tudjon maradni. Ez mindig egyszerre a pár története és a közösségé is. 

A párkapcsolatok tükrözik a társadalmat, és vissza is hatnak rá.

Sok játékfilm operál mostanában azzal, hogy a szereplő gondolatait terápiás jeleneteken keresztül ismerjük meg. Erről mi a véleményed?

Vannak olyan terápiás irányzatok, ahol a kamera a későbbi elemzés céljából van jelen, így az eszköz használata a terápiás kereteken belül értelmezhető. A filmbéli kamerahasználat viszont kitágítja ezt, kinyitja a terápia terét, ami kényes dolog, és módosítja a helyzetet. Nyilván nem etikátlan, egyeztetés előzte meg, de biztos, hogy megváltoztatja a jelenlévők nézőpontját; a kliens belül is van, miközben szerepel is. A családállítós részben sok a direkt akció, és bár lehet, hogy ami ott történt, az segített belső folyamatokat, de egyszer-kétszer az volt az érzésem, hogy az ügy kedvéért valaminek láthatóan meg is kellett ott történnie. Sokéves lelki folyamatok zajlanak ezekben az emberekben, amiket nem lehet egy sebes katarzissal ripsz-ropsz új sínre állítani.

Mik annak a jelei, hogy érdemes terápiát keresni, mert nem tudjuk egészségesen feldolgozni a szakítást?

Az elválás hosszú folyamat, ha a kötődés komoly volt. És itt nem feltétlenül az időtartamára gondolok. Segítséget, támogatást igényelhet, ha elakad a gyászfolyamat, ha testi vagy lelki tünetképzés kezdődik, ha eltávolodunk a valóságtól, ha hiedelmeink támadnak arról, hogy összetartozunk, akkor is, ha a másik nem akarja. Utóbbinak veszélyes leágazása, amikor valaki megtorlásban gondolkozik, és inkább kárt okozna a másiknak. Vagy önmagának. 

Kép

Dr. Bánki György – Kép: Falus Kriszta

Mit gondolsz azokról a szavakról, amelyeket a szakításban lévő embernek szoktunk mondani, hogy „lépjél tovább, engedd el, fogadd el”? Ezeknek milyen hasznosítható értéke van?

Szinte semmi hasznuk az ilyen frázisoknak, de pompásan tudunk általuk rossz érzést okozni. Ha azon múlna, hogy az illetőnek eddig még pont nem jutott eszébe, hogy elengedje a másikat, akkor valóban csodafegyver lenne. Másrészt: gondoljunk bele, ezeknek a mondatoknak van-e valódi jelentése? 

Egy-két dolgot persze el tudunk engedni: ilyen a gyeplő vagy a villamos fogantyúja... A lelkünkben zajló folyamatok fölött ilyen fokú kontrollt feltételezni felületesség. Ezek nem segítenek. 

Az együttérzés, a figyelem, a követés viszont igen, és hogy kibírom, amilyen sebességgel a másik halad. Amikor azt mondom, hogy engedd el, akkor ez az én tehetetlenségem és frusztrációm, nem az övé. 

Mihail említi a filmben, hogy a szakítás első fázisában eltűnt a humorérzéke. Mi tűnik el, mi megy még nehezen ilyenkor? Vegye figyelembe a munkahelyünk, hogy lábadozunk?

Csodálatos lenne, ha a munkáltatók ilyen figyelmesek lennének… Mert nagyon igénybe veszi az embert a szakítás, minden létező lelki kapacitást csökkent. Az érzelmeket, a figyelmet, a gondolatok szabad áramlását leköti, miközben ugyanazt a teljesítményt várjuk magunktól, vagy várják el tőlünk. A normális szakítási és gyászfolyamat hullámzó, tehát nem azt jelenti, hogy a szenvedő egyszer sem tud kacagni, hanem azt, hogy néha belemerül a világába, máskor meg kilát belőle, és aztán ezek a hullámzások idővel ellapulnak. Ha nagyon eltűnik a humorérzék, ha nagyon kiesik az örömérzet, az már depresszióra gyanús. Mihail minden terápiás gondolatnak ellenállt a filmben, mert tökéletesnek érzi magát, ugyanakkor szomorúan mondogatja, hogy ő nem szomorú – vagyis talán nem tud kapcsolódni a saját érzéseihez. Ez nehéz lehetett a feleségének, Roxánának is, aki úgy élhette meg az együttlétük alatt, hogy a saját érzései nem érvényesek. 

Szakításkor fontos választ kapnunk a miértre? Elvárható a másik féltől, segít ez nekünk továbblépni?

A miért nem egy végső forma, hanem egy folyamatosan újraíródó szöveg. Ahogy haladunk, a miértre adott válaszaink is változnak. Lehet, hogy egy hét múlva újraírjuk, hiszen új nézőpontot találunk, és így a miértre adott válaszunk is változik. Néha ráadásul mi sem tudjuk a miértet, csak érezzük, hogy nekünk ez nem megy. A másik nyitottságán is sok múlik. Ha nem kész rá, és nem hallja meg, amit mondok, vagy ellenünk fordítja, akkor idővel nincs már mit mondani, mert nincs kinek mondani. 

Ha a miértet jól meg tudnánk beszélni, akkor a kapcsolat vélhetően túlélné.

Nem gondolom tehát kötelezettségnek, hogy indokoljunk, de kétségtelenül segítheti a másikat, akkor is, ha a tantusz csak később esik le neki. Hogy legközelebb jobban csinálja – vagy más hibákat követhessen el. 

Mihail rögtön a film elején képeket vesz elő. Az emlékek dédelgetése vagy letiltása mennyire visz minket előre?

Mihailról az a benyomásom, hogy talán nem is szakított. Annak ellenére, hogy nagyon különböző irányba tartanak Roxanával, Mihail az utolsó képsorig tagadja, hogy vége van. A tagadás persze a gyász egyik természetes vetülete, sok egyéb érzés mellett. De jelezhet elakadást is. A nosztalgiázás is benne van a pakliban. Bonyolult és ellentétes érzések kísérik, ránézünk a fotókra, és még bonyolultabb és ellentétesebb érzéseink keletkeznek. Néha kapaszkodót keresünk, néha vigaszt, néha nem is tudjuk, mit. Látjuk, hogy miben voltunk együtt, és ez furcsa viszonyba kerül azzal az idegenséggel, amiben most vagyunk. Szeretnénk, ha ez az idegenség megszűnne. Vagy úgy, hogy forduljunk vissza, vagy úgy, hogy jussunk rajta túl. Lehet ez egyszerre megterhelő, ellentmondásos, hátráltató és előrevivő is. 

Van létjogosultsága az újrakezdésnek, vagy minden szakításnak véglegesnek kellene lennie?

Vannak, akik újra össze tudnak találkozni, mert összehangolják a változásukat, és erős kötelék tartja őket össze. Mihail reménye talán nem a realitáson alapul, hiszen a partner, akire vágyik, már másmilyen. Neki az a Roxána kellene, aki nincs tele ezekkel az újfajta érzésekkel és gondolatokkal, és nem olyan fenyegető a számára. 

Biztonság, törődés, gyengédség: vajon lesz olyan időszak, amikor egy érzékeny képalkotó eljárás megmutatja, hogyan épül, gazdagodik egy olyan ember agya, aki ezt megkapja?

Ez már van, ez nem a jövő. 

Másképp működik, más területek aktívak, máshogy dúskál az oxigénben egy olyan agy, amelyik egy harmonikus gyerekkorból jön, és más, amelyik ínségesebb érzelmi térből érkezik.

A dolgok viszont képlékenyek, fluidok, mozognak, változnak, és a képalkotó eljárás csak egy keresztmetszetet mutat, hiszen az agyunk bizonyos korlátok között újraszervezheti önmagát. 

Melyik az a pillanat, honnan tudhatjuk, hogy felfelé vezet már az út, enyhül a kín?

Egyszer csak barátságosabb viszonyba kerülünk önmagunkkal, észreveszünk embereket, akik esetleg tetszenek, ki tudunk mozdulni, elkezdünk érdeklődést mutatni új dolgok iránt, már érdekelnek a kulturális események. Új módon megélni önmagunkat és az életünket – átlagosan három évünkbe kerül. Valójában az ember egy lassú lény. Olyan világot teremt maga köré, amelyben minden gyors, de mi igazából lassúak vagyunk. 

Akkor ezek a lassú, hiteles, emberszabású dokumentumfilmek jó nyomon járnak. 

Akkor tudunk valóban együttérezni a szereplőkkel, ha nem vonja el a figyelmünket az, hogy ötpercenként robban valami a vásznon, vagy meg kell menteni a világot.