Ahol az ételen túl munkát és hitet is osztanak, de meddig élhet a remény?

„Hogy vagy?” – teszi fel a kérdést Mánfainé Récsei Tímea telephelyvezető a bibliaóra résztvevőinek a Remény Háza foglalkoztatótermében. „Fagyosan” – válaszolja András, és megdörzsöli a kezét. Az éjszakát odakint töltötte, akárcsak a Remény Házába érkezők jelentős része. Ezért ácsorgott már jóval a reggeli nyitás előtt a kapuban, és várta a bebocsátást a fűtött épületbe. 

Édesapja korán meghalt szilikózisban, megette a tüdejét az urán, ahogy mondja. Szörnyű volt végignéznie, édesanyja alkoholista lett, őt is hamar elveszítette. Nyakába szakadt a kiskorú öccse nevelése. Nehezen bírta a nyomást, jött az alkohol lazításnak és búfelejtőnek. „Mi a legszebb emléke?” – kérdezem, hogy valami vidámról is beszéljünk. Gondolkodás nélkül vágja rá: 

„Mikor a két fiamat kicsi korukban sétálni vittem. Most nem találom őket. Valahol Németországban élnek.” 

Csörömpölés szakítja félbe a beszélgetést. – „Leesett a férfifürdő faláról a tükör” – jelenti egyikük. – „Akkor hét év balszerencse jön” – mondja Géza közönyösen.  

Miért, eddig nem az volt? Töprengek, miközben hallgatom tovább a történeteiket. Válások, adósságok, nem létező családi háttér, viszály és függőség. A sok borzalom után itt, a Pécsi Egyházmegyei Katolikus Karitász által fenntartott házban kicsit megpihenhetnek. Forró tea és péksütemény fogadta őket reggel, aztán csoportfoglalkozás következett. 

Körülnézek a társalgóban, hárman a sarokban kártyáznak. Ha csak ezt látnám, azt gondolnám, nyugdíjasklubban járok. Néhányan annak használják a Remény Házát. Például Béla bácsi, aki az imént kérte el a Dunántúli Naplót a gondozóktól, és most csendben olvasgatja. Neki van saját albérlete, de olyan kevés a nyugdíja, hogy nem tudna megélni belőle. Őt ez a ház menti meg a lecsúszástól. 

Közeleg az ebéd, a létszám ilyenkor a legmagasabb. Aki fennakadt a délelőtti beléptetéskor a szondán, mostanra kijózanodott annyira, hogy bebocsátást kaphat. Beállnak mindannyian a sorba. Patrik, a ház egyik segítője imára hívja őket, elmormolják az asztali áldást, ki lelkesebben, ki csak ímmel-ámmal.  

A pult mögött a levest és a túrógombócokat Zoltán osztja. Hófehér ruhában dolgozik, kezén kék gumikesztyű. Alakja magas, vékony, szinte áttetsző. Régebben ő is a pult másik felén állt. 

Felidézi a sok hányattatást, majd a fordulatot, amikor sok évvel ezelőtt a Remény Házában az ételen túl hitet is kapott, végül pedig munkát, itt, a konyhán, így lett belőle közfoglalkoztatott. 

A tányérokat gúlába rendezgeti – ez az ő piramisa, mondja. Csak a stresszt nem szereti, ami az ételosztással jár. A türelmetlenséget, a kritikát, a válogatást. Az elődje, Ildi nem is bírta.  

Itt van ő is a társalgóban, alig tud felállni az asztaltól, sántikálva lépked, fáj minden porcikája, pedig alig múlt harminc. „Mi történt, Banya?” – kérdezi tőle Józsi. Ezt a megszólítást csak tőle tűri el Ildi. – „A negyedik emeletről költöztettünk egy nénit, ketten cipeltük le az összes bútort, még a gáztűzhelyt is” – feleli. 

A cikk folytatása a Képmás magazin legfrissebb 2025. decemberi számában olvasható. Az aktuális Képmás kapható a nagyobb Relay és Inmedio üzletekben is; egyes újságos pavilonokban; a forgalmasabb MOL, OMV és Shell benzinkutakon; Auchan, Interspar és Tesco hipermarketekben; egyes Spar és Tesco szupermarketekben; egyes Bee, CBA, Coop és Real üzletekben. A magazinra előfizethet itt.