Minek ment vissza ahhoz, aki megütötte?

Fizikális, verbális, érzelmi bántalmazás 

40 éves, kétgyermekes nő, akit férje rendszeresen ver. Ahogy belengeti a nő, hogy elköltözik, a bántalmazó nagy gesztusokat tesz: vadiúj hűtőt vásárol, demonstrálja, hogy megváltozott. Pillanatok alatt visszaforgatja a nőt a dilemmába, hogy márpedig nekik együtt kell maradniuk. A nő akkor se tudja elhagyni, ha a gyerekei is veszélynek vannak kitéve. Később derül ki, hogy ő maga is olyan családban nőtt fel, ahol az édesanyját verte az apja. 

Magasan kvalifikált egyetemi hallgató lány, aki barátjával ugyanarra a szakra jár. A fiú súlyos szenvedélybeteg, érzelmileg bántalmazza a lányt, aki szakítani akar. A fiú meggyőzi, hogy nem fog jobbat találni nála, mellette kell maradnia. A lány családját koholmányok alapján megpróbálja a lány ellen fordítani, először levélben, majd fel is hívja őket. Saját magát áldozatként állítja be. 

A férj rendőr, akinek azt mondja a felesége, hogyha el meri hagyni, vagy ezen gondolkodik, akkor bemegy a férfi munkahelyére, és azt fogja mondani, hogy veri őt, de úgy, hogy fizikailag nem látható nyomokat hagy. Azzal zsarolja a férfit, hogy el tudná érni, hogy elvegyék a jelvényét, és soha többet ne alkalmazzák, vagy akár börtönbe is csukják.

„Egy párkapcsolatban létezhet érzelmi, fizikai, szexuális, verbális/érzelmi bántalmazás. A bántalmazó kapcsolat egy dinamikát jelent. 

A párkapcsolatban részt vevő egyik fél fokozatosan hatalmi helyzetet épít fel a másikkal szemben, amiben alárendeli, leértékeli, kisebbségi helyzetbe taszítja a másikat. 

Végső soron egyenlőtlen, függő viszonyt hoz létre, amiben elhiszi a bántalmazott fél, hogy ő kevesebbet ér, nem érdemel jobbat, és neki szinte hálásnak kell lennie, hogy a bántalmazó egyáltalán szóba áll vele. Emögött manipuláció áll, hogy a bántalmazó szükségletei teljesüljenek” – fogalmaz a fenti példák kapcsán Szentkuti-Barkász Heléna klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta. 

„Rengeteg olyan eset van, ami soha nem derül ki”

Az egyes típusok átfedésben vannak, nagyon ritka, hogy csak az egyik van jelen egy párkapcsolatban, akár az összes megjelenhet párhuzamosan. Szentkuti-Barkász Heléna kiemeli: kevéssé ismert, de nagyon jellemző forma a gazdasági bántalmazás, ami az ’50-es években bevált életforma volt, ezért ma sem feltűnő. Mivel a nőknek nem volt önálló keresetük, teljes függésben voltak a férfiaktól, akik ezt vagy jól tudták kezelni, vagy visszaéltek vele: a feleségüket, akár egy gyereket, elszámoltatták (mit vettél, mire költöttél). Erre napjainkban is bőven van példa.

A magyar nők fele érintett

Az Európai Unióban a nők egyharmada élt már át erőszakot. Eközben a magyar nők több mint fele, 54,6 százaléka élt már bántalmazó kapcsolatban – derül ki a 2024-ben publikált Európai Alapjogi Ügynökség, az Eurostat és a Nemek Közötti Egyenlőség Európai Intézete (EIGE) megrendelésére készült európai felmérésből. Az EU-ban minden harmadik nő tapasztalt fizikai erőszakot, szexuális erőszakot vagy fenyegetést felnőttkorában. Sok nő számára az otthon nem jelent biztonságot – minden ötödik nő tapasztalt fizikai vagy szexuális erőszakot partnerétől, rokonától vagy a háztartás más tagjától. Minden harmadik nőt ért szexuális zaklatás a munkahelyén. Bár a legtöbb nő, aki erőszakot tapasztalt, beszélt erről egy közeli ismerősével, mindössze minden ötödik fordult egészségügyi vagy szociális szolgáltatóhoz, és csak minden nyolcadik jelentette az esetet a rendőrségen.

„Valóban ennyire rossz a helyzet, sőt. Ez a statisztika sem reprezentatív, majdnem biztos, hogy rengeteg olyan eset van, ami soha nem derül ki. A szégyenérzet annyira erős, hogy felülkerekedik az igazságérzeten. Gyakoribb az, hogy magukban tartják az érintettek a történteket. Ha rendőrségi feljelentést tesznek, akkor kivallatják, megkérdőjelezik őket, odavágják, hogy mindenki ártatlan, amíg nem bizonyosodik be a bűnössége. Ennek nem akarják magukat kitenni. Azt gondolom, hogy majdnem minden nőnek van bántalmazáshoz köthető élménye, ha más nem akkor, amikor egy tömegközlekedési eszközön zaklatják” – mondja a szakember. 

Love bombing, gaslighting – a bántalmazó kapcsolatok dinamikája

A bántalmazó kapcsolatoknak van egy nagyon jellegzetes dinamikája. A mézeshetekkel vagy a love bombing-nak nevezett jelenséggel; látványos gesztusokkal, udvarlással kezdődik. Túl szép minden, túl negédes, van benne valami természetellenes gyorsaság. Figyelemfelkeltő lehet az is, hogy ismerkedéskor a férfi sokat kérdez, de aránytanul keveset mesél magáról. 
„Nem adja meg a teret arra, hogy ki tudjon derülni a felek számára, kik ők egymásnak. 

Mintha az egyik fél nem engedné meg, hogy kinyíljon sok olyan részlet, amiből megsejthetné az érintett, hogy itt valami nem oké.

A köznyelvben talán a nyomulás szót használhatjuk rá. Ez nem az igazi szerelem, mint amikor van ideje kibomlani a dolgoknak. Belesodorják az egyik felet abba, hogy akarjon kapcsolatban lenni, elköteleződni. Eltűnik az igényszintje: el van mosva, el van kenve, semmilyen figyelem nem irányul rá, pedig erről kellene szólnia az ismerkedésnek” – magyarázza a pszichoterapeuta. 

A következő szakasz, amikor elkezdődnek az apró nézeteltérések. Például egy férfi ékszereket, egy nő ingeket vesz a párjának, és utána sérelmezi, hogy nem mindig ezeket hordja. Megjelenik a bűntudat a megajándékozott félben: lehet, hogy nem voltam elég tapintatos, lehet, hogy én csináltam valamit rosszul? Jellegzetes a basáskodó, leuraló, kisajátító attitűd és az erőteljes féltékenykedés. Kontrollt gyakorol a párja szabadidejére, a magánéletére, amit törődésnek keretez át. 

„Például ötször felhívja, amikor a párja elmegy egy programra, vagy amikor hazalátogat egy hétvégére, tizenötször telefonál neki. Volt ilyen kliensem, akivel ez megtörtént” – idézi fel a klinikai szakpszichológus.

Mi az, ami már egyértelmű jel, hogy egy párkapcsolat nem jó irányba halad? Azt veszi észre valaki, mintha nem ő rendelkezne az ideje, az élete felett. Beszűkül a szociális hálója. De nem úgy, mint amikor szerelmes, ezért sülve-főve együtt akarnak lenni, hanem olyan értelemben, hogy mindig van kibúvó a párja részéről, miért nem akar az illető barátaival találkozni. Miért van ez? Mert például egy bántalmazó férfi fél, hogy reális tükröt tartanak a nőnek a barátai, akik látják, mi felé tart ez a kapcsolat. A másik nagyon tipikus jel a gaslighting, vagyis a gázlángozás. Az áldozat minden érvét megkérdőjelezik. 

Úgy próbálja beállítani a bántalmazó, hogy a párja már a saját gondolataiban sem bízhat, alkalmatlan megítélni bármit. 

Ugyanazok a játszmák ismétlődnek

A harmadik szakaszban elkezd kinyílni az áldozat szeme, próbál kilépni vagy tágítani a határokon, ami a bántalmazónak elviselhetetlen, neki a teljes kontroll kell. Előtörnek az indulatok, és akár fizikai bántalmazásba csúszó viták történnek. 

A negyedik szakasz a bűnbocsánat elnyerésének taktikája. „A bántalmazó próbál bocsánatot kérni, de úgy csomagolja be, hogy végig azt érezteti a bántalmazott személlyel, hogy a pofont vagy a megalázó hangnemet ő provokálta ki belőle: nem jól szerette, nem azt adta neki, amire szüksége lett volna. »Sajnálom, hogy megtörtént, de nem kellett volna megtörténnie, mert ezt te provokáltad ki, a te hibád volt.« Ilyen mondatok hangzanak el” – részletezi a szakember. 

Ezt végül ismét a mézeshetek követik. A bántalmazó szeretne párja kedvében járni, viszont ez már sohasem lesz olyan, mint a legelején volt. Ez egy ördögi kör, időről időre ugyanazok a játszmák ismétlődnek. 

Nem az intelligenciáról, hanem a kötődésről szól

Létezik az a hiedelem, hogy a bántalmazott nők alacsony státuszúak, alacsony iskolai végzettségűek. Valóban gyakoribb, hogy egy magasabb státuszú személy választ magának olyan társat, akit jobban tud irányítani, uralni. „Ugyanakkor azt se felejtsük el – figyelmeztet a szakember – hogy a magas státuszú nők is jöhetnek egy olyan családból, ahol például az apjuk volt a bántalmazó. Ez nem az intelligenciáról szól, hanem a kötődésről, ami egy személyes, intim dolog.”

„Ha egy lány abban nő fel, hogy az édesanyját, vagy őt is bántalmazza az apja, óriási hiány marad a lelkében a tekintetben, hogy ő vajon mennyire szerethető. Ezt az űrt próbálja betölteni gyerekkorától kedve: sokat tanul, versenyekre megy. Az egyetlen önigazolás, hogy karriert, jó egzisztenciát épít, de attól még belülről sérül. 

Ha valaki azt mondja neki, hogy látom, hogy téged nem szerettek jól, de én majd megadom neked ezt, ezzel becsalogatja a hálójába.

Egyszer csak azon kapja magát az áldozat, hogy ugyanúgy bizonytalan, mint régen, gyerekként” – részletezi a klinikai szakpszichológus. 

„Azt mondja, hogy szeret, biztos csak ezért volt velem ennyire heves” 

Kilépni egy ilyen kapcsolatból borzasztó nehéz, mert ott van a furcsa kettősség: milyen jó, milyen szép, milyen csodálatos ember volt az elején. „Azt mondja, hogy szeret, biztos csak ezért volt velem ennyire heves.” Az áldozat ehhez hasonló szavakkal elkezdi felmenteni a párját, de ezzel párhuzamosan a saját önbecsülése rombolódik le. 

Miért nem lép ki, amikor elcsattan az első pofon? „Valószínűleg az áldozat olyan családból jön, ahol alárendelt volt, nem lehettek saját döntései. Ezt a mintát hozza magával, ennek megfelelő párt keres, vonz be magának. Nem tűnik fel neki, hogy a másiknak mennyire torz a kapcsolódása hozzá, mivel neki ez volt a természetes, a biztonságos” – szemlélteti Szentkuti-Barkász Heléna. 

Vagyis a bántalmazottaknál sokszor a szeretet összemosódik a bántalmazással, mert például már gyerekként is megélték, hogy a szülő bántotta őket, akitől pedig a biztonságot kellett volna kapniuk. A pszichoterapeuta kiemeli, mivel az áldozatot elzárják a szociális közegétől, elszigetelik a családjától, nem kaphat olyan információkat, amik miatt ő kiléphet. 

A helyzet olyan, mint egy diktatúrában: senki ne fenyegesse a diktátor hatalmát. 

Hova menjenek? 

Ha mindeközben létrejött egy gazdasági függés is, akkor nem is tud hova menni a nő. Amikor már gyerekek is vannak, még nehezebb a szabadulás, fenyegethetik azzal, hogy nem láthatja többet a gyerekeit, ha megpróbál elválni. Ugyanakkor, ha az áldozat várandós, vagy ha a bántalmazó szülő a gyereket is veszélyezteti, akkor gyakrabban fordul az elszenvedő fél – általában az édesanya – segítségért.

„Ha egy kliensnél felvetődik a bántalmazó kapcsolat gyanúja, nem szoktuk javasolni a párterápiát, mert nem támogathatunk egy olyan közeget, amiben bántás van jelen. Nagyon ritkán jönnek terápiába az érintett nők, vagy elkezdik, de aztán elhagyják, mert erős a szégyenérzet. Az is lehet, hogy megfélemlíti a bántalmazó, hogy ne merjen erről senkinek beszélni, úgyse hinne neki senki. Ha mégis segítséget kér, nagyon fontos, hogy elsősorban a személy biztonságáról kell gondoskodni. Hogyan él, mennyire függ a bántalmazójától, van-e félretett pénze. Akár segítő szervezetekkel is fel kell venni a kapcsolatot, hogy a bántalmazott támogatást kaphasson” – részletezi. 

Beleszólhatok?

Akit bántanak, annak segíteni kell, de tiszteletben kell tartani a másik határait. Beleszólni nagyon mást jelent, mint aggódni. „Azt látom rajtad az utóbbi időben, mintha szomorúbb, bizonytalanabb lennél. Mintha ennek lenne köze ahhoz, hogy ti együtt vagytok. Semmi közöm hozzá, aggódom, és jót akarok neked. Mire lenne szükséged? Tudok-e bármiben segíteni?” Valahogy így lehet megközelíteni.

Amikor a nő a bántalmazó

Férfiaknál gyakoribb a bántalmazó attitűd, de ahogy a bevezetőben leírt példa is mutatja, nők esetében is jelen van. Talán azért ritkábban, mert önfeláldozók, evolúciósan bennük van, hogy a családért odaadónak kell lenni.

„A nők jobban kijátsszák az áldozat kártyát. »Én csak jót akarok, nem látod, hogy mit meg nem teszek, mindent beáldozok érted.« Nagyon tipikus manipulációk vannak. Jellemző a súlyos féltékenyég, illetve a kihasználó, kisajátító attitűd. Elveszi a férfi terét, nem lehet szabadideje, nem lehet a barátaival, nem mehet sehova. Ha megteszi, mindenért önzőnek van beállítva, egyoldalúan hibáztatják. Barátok, család ellen hangolás is megjelenhet, súlyos fenyegetésekig is eljuthatnak. Például a gyerekláthatással, a közös felügyelettel vissza tudnak élni” – sorolja a pszichoterapeuta.

Minek ment vissza? – az áldozathibáztatásról 

A klinikai szakpszichológus szerint még mindig tabu a bántalmazásról beszélni, de az áldozathibáztatás kultúrája azért enyhül. „Miért ment vissza?”, „Ha engem bántana valaki, biztos szakítanék”. A közösségi médiában bőven találkozni ilyen mondatokkal. 

„Nem butaság, nem szándékosság vezérli azokat, akik visszamennek a bántalmazójukhoz, hanem súlyos önbecsülései hiány. 

Súlyos bántalmazásból fakadó folyamat, hogy nem hiszi el valaki, hogy valaki más mellett jobb lehet neki, találhat elfogadóbb közegre.

Nem csak akkor kerül valaki bántalmazó kapcsolatba, ha gyerekként, a családjában bántalmazták. Lehet jó kötődésű ember, de rosszul választ párt, és ez torzítja el azt a képet, amit saját magáról alkot” – hangsúlyozza Szentkuti-Barkász Heléna. 

Miért van akkor mégis az áldozathibáztatás? Azért könnyebb hibáztatni, mert egy kontrollvesztett állapotba kellene ilyenkor beleképzelnie magát a laikusnak. „Szeretünk abba a fantáziába kapaszkodni, hogy ha figyelünk, kézben tartjuk a dolgokat, akkor minden megelőzhető. Senki nem akar olyan világban élni, hogy ez velem vagy a szeretteimmel is megtörténhet. A saját lelkiismeretünket szeretnénk csitítani” – teszi hozzá.