A csapatbika, a kujtorgó és a tarvadrudli – hogyan dekódoljuk a szarvasbikák bőgését?

„Takk-takk”, kattog egyhangúan a cammogó kisvasút forgóváza, miközben egyre elvadultabb a táj, bokrok, cserjék, fák kapaszkodnak egymásba a szürkületben. Figyel az erdő. Csalogat mélyen a sűrűjébe. A vadak rejtekébe. Az utazó úgy érzi, minden pillanatban történik valami, ami csupán előtte marad rejtve. Már térerő sincs, semmi sem zavarhat. Ez itt a civilizáció vége. Minden békés, csak a tücskök ciripelnek.

A Nyári legelő megállónál áll meg a szerelvény. Hosszú partmenti tisztás, amelyet erdő szegélyez. Mándity Diána, az állami erdészeti társaság, a Gemenc Zrt. munkatársa vár bennünket, mutatja, szemben a Rezéti-Duna által körbeölelt Veránka-sziget terül el. A szarvasok birodalma. A földdarab rejtelmes hely, nehezen megközelíthető, csónak nélkül nem is lehet elérni. Mint egy hatalmas vár, körben „vizesárokkal”.  

A part a szúnyogoké, megállás nélkül támadnak. A szúnyoghad hegedűszólama alá váratlanul felcsendül a távolban a basszus: egy szarvas bőgi el magát. Majd még egy és egy újabb. Lúdbőröztető, ahogy hangjuk betölti a tájat. „Öff-öff-öff”, hangzik staccatóban, amire fermátában érkezik a válaszbőgés. Egy öblösebb bőgés ráül a sziget fáinak ágaira, a vetélytársak feleletei kánonban érkeznek, amiket olykor madarak lefekvés előtti csicsergése, vijjogása kísér. Igazi hangversenyt hallunk.

Nem kicsi a tét: egy-egy tarszarvasrudli (a nőstények csoportja) birtoklása. Gázágyú riaszt kilométerekre tőlünk, „durr… durr”. „Mőőő”, bődül rá a szarvasok válasza, mintha azt üzennék: „nem félünk”. Nem is tehetik, harcra készülnek. 

A csöndben egy hal ugrik fel a holtágban, talán az utolsó nagy levegőért, miközben a szarvasok próbálják meggyőzni egymást arról, melyikük az erősebb, a rátermettebb.

Ránk esteledik, visszaszállunk a kisvasútra. A mozdony fénycsóvái cikáznak a fák között, életre keltve az erdő titokzatos lényeit, akik villódzva repkednek ide-oda. A Hold, a Mars és a Göncöl-szekér bekukucskál a vagonba, jókat kacagnak az utazó képzeletének szüleményén, akit még mindig a szarvasbőgés élménye tart édes béklyóban. 

A bikák bőgésével kezdődik a párzási időszak

Ebben semmi meglepő nincs, hiszen a gímszarvas pompás teremtménye a természetnek, a nagyon hideg és meleg területek kivételével nyugattól keletig egész Európában elterjedt állat. Mi, magyarok különösen büszkék lehetünk gímszarvasállományunkra, melynek bikái az ország délnyugati, déli területein érzik magukat a legjobban. Erre bizonyíték, hogy három korábbi világrekorder agancs is a Gemenc Zrt. működési területéről került ki. Az 1986-ban elejtett karapancsai bika koronája még ma is a harmadik a világranglistán.

A bikák minden évben új agancsot növesztenek, mindig nagyobbat az előző évinél. Az agancsnövesztés fél évig tart. Erről egy káprázatos, több száz képből készített kisfilm alapján kaphatunk képet, amely a Gemenci Ökocentrum pavilonjának egyik videófalán tekinthető meg. Lenyűgöző. A felvételeket úgy készítették, hogy a Gemenc Zrt. pörbölyi Ökoturisztikai Központja mellett kialakított vadmegfigyelő helyen fényképeztek egy bikát hónapokon át, úgy, hogy közel azonos pozícióból készüljenek a fényképek.

Mi lehet az oka az agancshullatásnak, hiszen e folyamat rendkívül bonyolult és energiaigényes, miközben a természetben ritka a pazarlás? 

Az agancsfejlesztés okát az élővilág egy másik csodájában, a rejtelmes szigeten hallott szarvasbőgésben fedezhetjük fel, amely augusztus végén kezdődik. A szeptember közepéig tartó időszak a szarvasok párzási ciklusa. A bikák ilyenkor többletet szednek magukra, készülve a szarvasbőgésre, illetve az esetlegesen azt kísérő küzdelemre (valamint a télre).

Kép

Fotó: Császár Tamás

Mire jó a hatalmas agancs?

A bikák az év nagy részét együtt töltik bikacsapatban, úgynevezett bikarudliban. A nyár végén azonban megérzik a fotoperiodizmust, és a nappalok rövidülése hormonális folyamatot indít el az állatokban – kezdetét veszi a párzási időszak. A bikarudli tagjai szétválnak, éjszakánként bőgnek, miközben keresik a tarvadrudlikat, azaz az nősténycsapatokat.

A szarvasok poligám állatok, egy tarvadrudlira egy bika jut. A nőstények úgy képesek választani a bikák közül, hogy a hímek megmutatják az alkalmasságukat. A bika a fellépésével, megjelenésével, a bőgő hang hallatásával és az agancsszárak mutogatásával tudja „meggyőzni” a tarvadrudlit, illetve a többi bikát az erejéről. 

Ha a bikák nem tudják eldönteni, melyikük a rátermettebb, összecsapnak. A küzdelem leginkább abban az esetben alakul ki, ha nagyjából azonos képességű és korú (általában középkorú) bikák érkeznek a tarvadrudlihoz. A birkózás során az állatok lehajtják agancsszáraikat, egymásnak rontanak, összeakasztják agancsaikat, és tolni, forgatni kezdik egymást.

A csata hevében kisebb karcolások előfordulhatnak, de többnyire komolyabb sérülés nélkül eldől, melyik bika az erősebb. A vesztes vagy keres egy másik meghódítható tarvadrudlit, vagy ott marad mellékbikának, azaz kujtorgónak a főbika mellett.

Időnként előfordul, hogy a még dárdás szárral rendelkező, extrém bátor, úgynevezett gyilkos bika ront a másik állatnak, amely megsebezheti ellenfelét. Egy másik ritka jelenség, ha a két küzdő agancsa úgy fonódik egymásba, hogy az állatok nem tudnak szétválni. Ilyenkor mindkét bika elpusztul, mert nem képesek szabadulni a csapdahelyzetből. 

Agancsnövekedés: a biológiai csoda

Janács Gergely ökoturisztikai, marketing- és vadászati osztályvezető egy bemutató keretében beszél az agancsok sajátosságairól. Kezébe véve egy agancsot bemutatja, hogy néz ki a fiatal bika első agancsa. Ha le akarnánk festeni, azt írhatnánk, a „csaposnak” nevezett agancs leginkább egy bothoz hasonlít.

Egy másik agancson az osztályvezető demonstrálja az agancs felépítését. A fehér színű vetési sík az a rész, amivel az agancs ízesül a bika koponyájához. Ebből két agancstő nő ki, azon helyezkednek el az agancsszárak. Az agancshullatás idején – év elején – a találkozás elgyengül, egészen addig, míg a bika leveti koronáját. Előbb az idősebb bikák hullajtják el az agancsukat, és azonnal elkezdik növeszteni az újat (a fiatalabb bikák április táján teszik meg ugyanezt). Az elhullajtott agancsok igen nehezek, nem egyszer az öt kilogrammot is elérik. Mivel két agancsot visel a bika, az összsúly, amit folyamatosan hordania kell, több mint tíz kilogramm. 

Első agancsát, a csapot egyéves korában kezdi növeszteni az állat. Az új agancs egy barka nevű, bőrszerű, erekkel sűrűn átszőtt képződményben kezd növekedni. A tő körül található a rózsa, majd a szemág, a jégág, a középág. Mindent, ami a középág fölött található, koronaágnak neveznek. A gímszarvas bika évről évre nagyobbra növeszti koronáját, míg időskora végére, amikor már több mint 15 éves – ha megéri az állat –, szarva majdnem akkora lesz, mint a legifjabb bikáké, csak valamivel rövidebb és vastagabb. 

A gímszarvas kora nem egyenlő az ágak számával, de minél idősebb a bika, általában annál több ága van az agancsának. 

Nagyjából 3–4 hónap alatt elkészül az új agancsszár, vagyis viszonylag rövid időn belül kell az állatnak 9–10 kilogramm csonttömeget a fejére növeszteni. „A rapid sejtosztódás során szinte forró az új agancsszár a barkában. Ahhoz, hogy a gímszarvas ennyi ásványi anyagot fel tudjon építeni, még a saját csontozatából is képes ásványi anyagot kivonni, hogy beépítse az agancsszárakba” – döbbenti meg a hallgatóságot Janács Gergely. 

Erre a rendkívüli képességre az orvostudomány is felfigyelt, mert a csontokból kivont ásványi anyagot a gímszarvas később képes visszatáplálni csontozatába. Ha a tudósok meg tudják fejteni a mechanizmust, az eredményeket felhasználhatják majd a csontritkulásos betegségek gyógyításában. Szegeden azt is kutatják, miként fordulhat elő, hogy a rendkívül gyors sejtosztódás ellenére igen ritkán következik be hiba a folyamatban.

Kép

Janács Gergely egy agancs részeit mutatja a pörbölyi Ökoturisztikai Központ látogatóinak – Fotó: Császár Tamás

Hogyan utánozzuk a bika hangját?

Janács Gergely egy szarvasmarha szarvából készült bőgőkürt segítségével imitálja a szarvasbőgéskor hallható hangokat. Ennek nem csupán az az értelme, hogy a hallgatóságot megismertesse a természetben rá váró élményekkel. 

A vadászok a bőgésutánzással a tarvadrudlival tartó bikákat megállásra tudják késztetni. 

S hogy ez miért szükséges? A vadászok az érett és a selejtbikákat keresik, de év közben a bikák rejtett életet élnek, nehezen lehet megfigyelni őket. A nász idején azonban láttatják magukat, ami lehetőséget teremt a vadásznak arra, hogy megkeresse, alaposan szemügyre vegye, vagyis elbírálja, kilőhető-e a bika.

A szarvasbőgés fokozatai

Augusztus végén szétválnak a bikák, ettől kezdve kereső bikákká válnak, bőgésük ilyenkor előbb szaggatott, majd elnyújtott – csalogató. Ha szeptember eleje táján megtalálják a tarvadrudlit, megpróbálják a vetélytársakat elriasztani, hangjuk ilyenkor agresszív, támadó. Amikor eldől, melyik hímből lesz csapatbika, állandó stresszben él, tartva a többi bika érdeklődésétől, folyamatosan ellenőrzi a tarvadrudlit. A teheneit terelgető bika bőgése pattogósabb, amit egy-egy röviden elnyújtott hanghatás kísér. A bika a párzási idő során nem eszik, csak iszik, akár a testsúlya harminc százalékát is elveszítheti, pattanásig feszülnek az idegei. Az egyed szeptember második felére legyengül, a kimerültségtől gyakran kiterül és elalszik a réten. A fáradt bika hangja nyugodtabb, elnyújtottabb.

A nőstények hamar észreveszik a settenkedő vadászt, és elvágtáznak, a bika pedig természetesen velük tart. A kürttel azonban megtéveszthető a bika, mert úgy véli a hang hallatán, hogy vetélytársbika érkezett a közelbe.

A vadászat célja: a jó génvonal megőrzése

Hogy kerül a vadász a nászba? A vadászat nem csupán lehetőség, kötelezettség is, szögezi le az osztályvezető. Minden évben készítenek vadállomány-szabályozási tervet, amit végre kell hajtani a jogszabályok betartásával. A cél, hogy a jó képességű bikák eljussanak a kulminálásig (vagyis amíg az agancsuk eléri legnagyobb kiterjedését), hogy ki tudjanak teljesedni, részt tudjanak venni a párzásban. 

Bizonyára sokan gondolják úgy, milyen jó lenne, ha annyi gímszarvas élhetne a földön, amennyi csak képes rá. 

Ha az ember ezt hagyná, a vadak hatalmas károkat okoznának mezőgazdasági területeken, szőlőben, erdészeti kultúrában, kiskertekben, továbbá minél nagyobb a vadállomány, annál inkább növekszik a vad-gépjármű ütközés kockázata is. 

Arról nem is beszélve, hogy ha a vad kárt okoz, azt a vadászatra jogosultnak meg kell térítenie a károsultnak. Ehhez bevételre van szüksége. 

A gímbikák elejtésére bérvadászok érkeznek, akik jelentős összegeket hajlandók fizetni az állat trófeájáért. A bérvadászokat az erdészeti társaság vadgazdálkodási szakemberei kísérik a területen, és megmutatják a vadásznak, melyik bikát ejtheti el. A bevételekből tudják fizetni a szakembereket, a vadgazdálkodáshoz szükséges eszközöket, a takarmányt, illetve a vadkárokat.

Gyógyszer és dísztárgy is készül az agancsból

A hullajtott agancs a vadászatra jogosult, vagyis a területen vadgazdálkodást folytató tulajdonát képezi. Az agancs értékes információkat szolgáltat a vadászati szakembereknek arról, milyen a bikaállomány állapota. Emellett felhasználja a gyógyszeripar (főleg Ázsiában) és az iparosok is, akik dísztárgyakat készítenek belőle. Egy hullajtott szár kilogrammja akár 8–10 ezer forintot is érhet, ezért sokan próbálják illegálisan begyűjteni az agancsokat. Ez nem csak azért visszás, mert megkárosítják a tulajdonost: az illegális gyűjtők sokszor hajtják a szarvasokat, ami folyamatos stresszhatást jelent az állatoknak, és növeli a vad-gépjármű ütközés kockázatát. Esetleg az űzés közben megsérül a bika barkája, ami után az új agancsszár torz növekedésű lesz.

Sokan rosszkedvvel vágunk neki az évszakváltásnak: vége a nyaralásnak, rövidebbek a nappalok, hűvösebbek a reggelek. De az életnek nem lett vége – sőt! Az ősz tele van újrakezdéssel, felfedezéssel, kalanddal. A színek tobzódása, a friss levegő, a lassulás és a bekuckózás lehetősége mind-mind lehet ajándék. 
Szeptemberben a hónap témája: Helló, ősz!
Kapcsolódó cikkeinket itt olvashatjátok.