„A striciket tartottam szóval, hogy az önkéntesek beszélhessenek a lányokkal” – Az emberkereskedelemből van kiút

Hogyan kerültetek az alapítványhoz, jelenleg milyen szerepetek van a szervezet életében?

Adrienn: 2016-ban találkoztam először az emberkereskedelemmel az alapítványon keresztül, addig a saját kis biztonságos burkomban gubbasztva fel sem merült bennem, hogy ez Magyarországon is létező probléma. Az alapítványnak A mennyit érsz? című társadalomérzékenyítő kiállítása mélyen megérintett, és többé már nem tudtam elmenni szó nélkül amellett, amit láttam: világossá vált számomra, hogy milyen nehéz és komplikált sorsok rejlenek a prostitúció, emberkereskedelem és kizsákmányolás mögött. Ez indított el azon az úton, hogy önkéntesként csatlakozzam az alapítványhoz. Sokáig külsősként vettem részt, majd a Covid idején online órákat tartottam. Két éve lettem hivatalosan is munkatárs, jelenleg a mentorálásért és a közösségfejlesztésért vagyok felelős.

Laci: Az én történetem 2009-re nyúlik vissza, ekkor költöztem Budapestre, ahol egy új gyülekezet lelkésze lettem. Az egyik első istentiszteleten megjelent két törékeny nő, akik az alkalom végén elmondták, hogy utcaszolgálatot teljesítenek. Ez azt jelenti, hogy éjszaka az utakat rótták, és prostituáltakkal találkoztak: próbáltak velük beszélgetni, segítséget kínálni. Akkor nagyon kevés férfi volt ebben a segítő közegben, így én is beszálltam, és a háttérmunkában segítettem. 

Egész pontosan a striciket tartottam szóval, hogy az önkéntes nők tudjanak biztonságosan beszélgetni a lányokkal.

Amikor csak lehetőség volt rá, igyekeztünk kiemelni a prostitúció áldozatait az emberkereskedelemből, de először csak különböző civil szervezetekhez vittük el őket. Egyszer azonban – amikor egy nőnek már nem tudtunk egy szervezetnél sem helyet biztosítani – tudatosult bennünk, hogy szükség lenne egy olyan védett házra, amely kifejezetten a prostitúcióból kilépni vágyó nőknek nyújt menedéket.

Ez indította el bennünk az alapítvány ötletét. Keresztényként olyan partnereket kerestünk, akik szemléletben is közel állnak hozzánk, így találtunk rá egy kanadai alapítványra, akiktől szakmai támogatást, programot és az első években pénzügyi segítséget is kaptunk. Papíron én lettem az alapító, mivel az akkori jogszabályok nem tették lehetővé, hogy az alapító is a szervezetnél dolgozzon, én pedig bokros lelkészi teendőim miatt akkor egyébként sem tehettem volna meg ezt. Később szerencsére változott a szabályozás, és én is egyre aktívabban bekapcsolódtam: először önkéntesként, majd részmunkaidőben, végül óraadóként is dolgoztam. Jelenleg újra önkéntesként segítem az alapítvány munkáját.

Legutoljára 2021-ben adtunk hírt rólatok. Mi minden történt azóta az alapítvány életében?

Laci: Az elmúlt évek egyik legnagyobb fordulópontját jelentette számunkra Ildikó elvesztése, aki lényegében életre hívta az alapítványunkat. Bár papíron én vagyok az egyik alapító, Ildikó volt ennek az egésznek a szíve és a motorja. 

Én mindig úgy gondoltam rá, mint a magyar prostituáltak Teréz anyjára, aki valóban olyan elhivatottsággal és alázattal élt, amilyet ritkán látni. 

Az ő halála számunkra nemcsak személyes gyász volt, hanem komoly szervezeti kihívás is. A helyettese próbálta átvenni a feladatokat, új munkatársakat is kerestünk, de be kellett látnunk, hogy akármennyire igyekeztünk, ez nem működött. Átmenetileg be kellett zárnunk a védett házat és a nappali rehabilitációs programot is. A már ott lévő klienseket végigkísértük a felépülésükben, de új jelentkezőket nem tudtunk fogadni. Ildikó korábban mindent egymaga vitt a hátán: ő szervezte az adománygyűjtést, ő volt a programigazgató, a védett házban lakott a nőkkel, és még utcai missziót is végzett. Ekkora terhet, felelősséget egyikünk sem tudott egyedül továbbvinni. Újragondolásra volt szükség.

Később aztán egy megújult vezetőséggel sikerült átlendülni ezen a nehézségen és újraindítani a teljes programot, azonban 2025 áprilisában a házat ideiglenesen újra be kellett zárnunk. Ettől függetlenül a nappali felépülési programunk tovább működik, sőt most minden energiánkkal arra fókuszálunk, hogy ez a lehetőség minél több rászoruló nő számára elérhetővé váljon.

Az alapítvány egyik alappillére a keresztény értékrend. Hogyan nyilvánul ez meg a munkátokban? Miben különböztet meg titeket a többi szervezettől?

Laci: Fontosnak tartom elmondani, hogy nálunk a keresztény háttér soha nem jelenik meg kirekesztő vagy erőszakos módon. Nem csak hívőket fogadunk be, és az sem akadály, ha valaki más világnézetet vall, vagy egyáltalán nem vallásos. A hitünk jelen van a munkánkban, de nem tolakodóan. Inkább egyfajta csendes, következetes háttérként működik, ami áthatja a szemléletünket. Nem végzünk evangelizációs folyamatot, de van lehetőség például bibliaórára, és az is előfordult már, hogy valaki a rehabilitáció alatt tért meg.

A megközelítésünk pedig abban különbözik egy humanista vagy feminista szervezetétől, hogy míg ők az emberi jogok vagy a nők jogai iránti elkötelezettségből nyújtanak segítséget, addig mi elsősorban az Istenből fakadó, feltétel nélküli szeretetből indulunk ki. 

Ezek nem rangsorolhatók, hiszen végső soron mindig az elfogadás és a segítség a cél.

Sokat jelent, hogy a legtöbb önkéntes keresztény, és ez meglátszik abban, hogy önzetlen, feltétel nélküli szeretettel fordulnak a rászoruló nők felé – ez sokszor mélyen megérinti őket. Gyakori élmény például az, amikor a rehabilitációs programban résztvevők megkérdezik: „Mennyit fizetnek neked ezért az óráért?”, mire a válasz: „Semmit, önkéntesen csinálom, szeretetből vagyok itt.” Ez általában fordulópontot jelent, és sokszor abban is segít, hogy a nők komolyan vegyék a rehabilitációs folyamatot, mert látják, hogy valaki önzetlenül hisz bennük.

Adrienn: Azt tapasztaljuk, hogy szinte minden lány, aki hozzánk érkezik, valamilyen módon hisz Istenben, vagy legalábbis egyfajta felsőbb erőben. Sokan közülük úgy érzik, hogy Isten mentette ki őket abból az élethelyzetből, amelyben addig éltek. Gyakran mondják, hogy valami megmagyarázhatatlan felsőbb erő segített túlélni azokat az éveket, amikor másba már nem tudtak kapaszkodni.

Ez a hit – vagy a hitre való erős vágy – ott él bennük, de az már sokkal nehezebb számukra, hogy elhiggyék: Isten nemcsak létezik, hanem szereti is őket, és gondoskodik róluk. Ez az egyik legfájdalmasabb pont, ami a bibliaórákon és a személyes beszélgetések során újra és újra előkerül. A múltjuk, a sérüléseik, a bántalmazás és az önvád miatt sokan úgy érzik, hogy ők nem lehetnek szerethetők.

Azonban néha eljön a pillanat, amikor egy-egy résztvevő már nemcsak vágyik a szeretet formáló erejére, hanem el is kezdi továbbadni. 

Van például egy lány, aki a rehabilitációs programból kikerülve iskolákba, gyermekotthonokba jár, és potenciálisan veszélyeztetett fiataloknak beszél arról, hogyan került az emberkereskedelembe, milyen szenvedéseken ment keresztül, és hogyan tapasztalta meg Isten szabadítását. Ennél őszintébb és hitelesebb bizonyságtétel vagy prevenciós tevékenység aligha létezik.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Évente 10-12 nőnek nyújtotok kiutat a prostitúcióból. Hogyan kerülnek a nők a programba? Milyen utat járnak be, mire eljutnak hozzátok?

Laci: A mi tevékenységünknek nem része a közvetlen menekítés, de szorosan együttműködünk olyan szervezetekkel, akik szükség esetén hozzánk tudják irányítani a prostitúcióból menekülő nőket. Az alapítványhoz jellemzően más védett szállásokról, családok átmeneti otthonaiból, rehabilitációs programokból vagy akár börtönből, reintegrációs őrizetbe is érkezhetnek.

Jelenleg a védett házunk átmenetileg zárva van, de a nappali felépülési programunk működik, és olyan nőket fogad, akik valamilyen más szervezeteknél laknak. Igyekszünk minél szélesebb együttműködési hálót kiépíteni, legyen szó hajléktalanokat, menekülteket, mélyszegénységben élőket, krízisterheseket támogató szervezetekről, hiszen a prostitúció sokszor más súlyos teherrel fonódik össze.

Ahogy minden történet, úgy minden felépülés is egyedi. Hogyan tudtok a közösségi élmény mellett is egyéni kíséréseket biztosítani?

Adrienn: A felépülési programunk szándékosan kis létszámú, hogy személyes, biztonságos közegben tudjunk foglalkozni a hozzánk forduló nőkkel. A program főként 2-6 fős kiscsoportos beszélgetésekből és készségfejlesztő foglalkozásokból áll, ahol olyan témákat dolgozunk fel, mint a határok kijelölése, az egészséges kapcsolatok és az asszertív kommunikáció, erőszakmentes önkifejezés, érzelmi tudatosság, önértékelés. 

Mindez egy önsegítő, sorstársi közösségben megy végbe, csoportvezető moderálásával, ahol a résztvevők egymás történeteiből tanulva, egymást támogatva haladnak előre. 

Azoknak, akik készen állnak rá vagy külön igénylik, külsős pszichológus – bizonyos esetekben pedig pszichiáter – bevonásával is tudunk további segítséget biztosítani.

Az egyik célkitűzés, hogy gyakorlati ismeretekkel is gazdagítsátok a hozzátok érkezőket. Milyen képzésekkel, foglalkozásokkal találkoznak a programban lévő nők? Hogyan hasznosulnak ezek a reintegráció folyamán?

Adrienn: A felépülési programunk már a kezdetektől tudatosan készíti elő a résztvevőket a munkaerőpiacra való belépésre. A hétköznapi órarendbe olyan tantárgyak épülnek be, mint például a főzőiskola, a költségvetés-tervezés vagy a digitális alapismeretek, amelyek elengedhetetlenek az önálló életvitelhez. Emellett különféle készségfejlesztő foglalkozásokat is tartunk, mint a varrás, horgolás vagy más kézműves tevékenységek. Horgolásból értelemszerűen nem fog mindenki megélni, közben mégis fontos soft skilleket fejlesztünk vele. A feladatmegértés, az asszertív kommunikáció, a kudarckezelés, az önfegyelem és a kitartás itt is elengedhetetlen része a folyamatnak, aminek a későbbiekben a munkaerőpiacon is hasznát veszik majd.

Fontos, hogy a rehabilitáció alatt új célok alakuljanak ki, amelyek megvalósításában szintén szerepet vállalunk: segítünk pályázni tanfolyamokra más szervezeteknél, például manikűrös, szakács vagy takarítói képzésekre. Van, aki korábbi tanulmányait szeretné befejezni, mások új pályára lépnének.

Laci: A reintegrációs programunk célja továbbá, hogy minden nőt a saját életútja mentén segítsünk visszatalálni a társadalomba. Nincs két egyforma történet, így a célokat is mindig egyénre szabva határozzuk meg. Van, aki először az általános iskolát szeretné befejezni, mások középiskolai vagy szakmunkás bizonyítványra törekszenek, míg megint mások érettségizni akarnak, vagy esetleg egyetemre menni.

A gyakorlati támogatás részeként segítünk részmunkaidős vagy teljes állású munkahelyet találni. Olyan lehetőségeket keresünk, ahol a résztvevők meglévő – akár minimális – tudásukkal is tudnak dolgozni. 

Ki-ki bolti eladó, konyhai dolgozó vagy éttermi kisegítő munkakörben helyezkedik el. Több céggel is kapcsolatban állunk, akik nyitottak arra, hogy ilyen formában foglalkoztassák a program résztvevőit. Amikor valaki eljut ebbe a fázisba, ezeket a kapcsolatokat aktivizáljuk, hogy konkrét lehetőségeket kínálhassunk számára. Folyamatosan keresünk olyan céges partnereket, akik megfelelő érzékenységgel tudják fogadni a felépülő nőket, akár egy kéthetes gyakorlatra, akár hosszú távra.

Kép

A kép illusztráció – Forrás: Freepik

Említettétek, hogy a programban néhány férfi önkéntes is van. Mi az ő szerepük a rehabilitációs, reintegrációs folyamatokban?

Laci: A férfi önkéntesek jelenléte kulcsfontosságú – nemcsak háttérszereplőként, hanem mint gyógyító, biztonságot nyújtó alakok. Mivel a résztvevők múltjában gyakran férfiak voltak a bántalmazók, a bizalom újraépítése hosszú és érzékeny folyamat, ebben pedig az önkéntesek is szerepet játszanak.

Az utcai szolgálaton a férfi önkéntesek nem igazán tudnak kapcsolatba lépni a prostitúcióba keveredett nőkkel, hiszen ebben a környezetben a férfi sokszor egyet jelent a pénzzel – öt-, tízezer forinttal –, amit tőle remélnek. A felépülési programban ellenben a férfiak reprezentáltsága nagyon is lényegi. Ennek a miértjét számomra sem volt egyszerű megérteni, de mondok egy példát. Egy bibliaórát tartottam épp, amikor azzal szembesültem, hogy egy programba frissen érkező nő lesütött szemmel gubbaszt, és rám sem mer nézni. Mint később megtudtam, őt az előző estén menekítették ki, két héten keresztül verték és erőszakolták, és már éppen eladták volna a holland maffiának, hogyha nem sietett volna senki a segítségére – éppen ezért igyekeztem türelemmel és szeretettel fordulni felé.

Néhány hónappal később a lány már a reintegrációs szakaszban tartott, én pedig meglepetésképp meglátogattam őt az új munkahelyén. Amikor meglátott, tárt karokkal szaladt felém és úgy ölelt meg, ahogy a lányaim szoktak. Ez mindent elmondott arról, hogy honnan hová lehet eljutni. 

A férfi önkéntesek tehát abban is nagy szerepet játsszanak, hogy visszaépítsenek egy egészséges férfiképet a bántalmazott nőkben, hiszen a világba vetett bizalom visszanyerésének óhatatlanul a gyógyulás részének kell lennie.

Mi az, amit eddigi pályafutásotok során a legnagyobb sikerként éltetek meg?

Adrienn: Számomra a felépülés apró, de sorsfordító mozzanatai a legfontosabbak: amikor valaki kilép egy mérgező kapcsolatból, vagy sikerül megtartania az albérletét, a munkáját, az mind-mind külön hatalmas öröm. Olyan is van, hogy valaki kilép a programból, de évek múltán felismeri, hogy mégis szüksége van ránk, és visszatér. Ezek a pillanatok a legnagyobb bizonyítékai annak, hogy a változás lehetséges, és méltóságteljes élet várhat mindenkire, aki elindul a gyógyulás útján.

Laci: A legnagyobb ajándék, amikor valakit már alig ismersz meg, olyannyira megváltozott. Egy lány – akiről korábban senki sem hitte volna – beiratkozott egy egyetemre, van, akiről pedig egy tanúvédelmi program jelezte vissza, hogy ilyen erős gyógyulási folyamaton végigmenő emberrel még nem találkoztak. Amikor megtörnek a családi minták, és a nálunk gyógyuló nők csodálatos anyákká válnak, az szintén felbecsülhetetlen érzés.

Minden siker mögött megterhelő tapasztalatok állnak. Milyen képzések, szupervíziós lehetőségek vannak az önkéntesek számára?

Laci: Az újranyitás óta havonta veszünk részt szupervízióban, ami segíti a közös munkát és a jóllétünket is. Fontos, hogy ezt nyitottan fogadjuk. Az önkéntesek inkább egyéni mentorálásban részesülnek: mindig van egy munkatárs, aki figyel rájuk, főleg a nappali programban lévőknél merül fel ez, mert ők sokkal inkább ki vannak téve a nehéz helyzeteknek. Emellett rendszeresen szervezünk célzott mentálhigiénés képzéseket pszichológusokkal, amelyek eszközöket adnak a hatékonyabb munkához, és erősítik a közösséget.

A rehabilitáció mellett fontos a prevenció is. Mit lehet tenni, hogy kevesebb nő legyen a prostitúció áldozata?

Adrienn: Fontos tudni, hogy a legveszélyeztetettebb csoportok közé tartoznak a mélyszegénységben élők, valamint azok a tinédzserek és gyerekek, akik nevelőotthonban nőttek fel. 

Emellett sok olyan fiatal is van, aki rossz családi környezetből, diszfunkcionális családból származik, esetleg gyermekkorában szexuális, verbális vagy fizikai bántalmazást élt át. Az általunk végzett prevenciós tevékenység elsődlegesen ezeket a társadalmi rétegeket célozza.

A Láthatáron csoport és a KV Társulat kereste meg évekkel ezelőtt Ildikót azzal az ötlettel, hogy az ő szakmai tudása alapján közösen létrehívjanak egy Kiállok érted című színdarabot, prevenciós céllal. Ez a darab a „lover boy” szindrómát mutatja be. A cselekményben egy jóképű fiú szerelmet hazudik a nevelőotthonban élő lányoknak, akik ennek hatására megszöknek, és belekerülnek a prostitúció borzalmas örvényébe. Az előadás után a színészek drámapedagógiai foglalkozást tartanak a gyerekeknek, az alapítvány egyik munkatársa pedig a pedagógusoknak tart foglalkozást.