Miért félünk attól, ha egy játék túl sokat árul el rólunk?

– Valójában minden társasjátékozás fejleszti valamiképpen az önismeretet, nem?

– Igen, ha az ember játszik, akkor egyrészt az agya összpontosít, hiszen játékszabályokat kell teljesítenie, előre kell gondolkodnia, oda kell figyelnie a többiek stratégiájára, másrészt jó esetben lesz egy flow-élménye, hiszen szórakozásnak fogja fel. Mindemellett pedig létrejön valamilyen lelki kapcsolódás a többiekkel. Úgy fogalmaz a pszichológia, hogy ilyenkor megnyílik az önismereti kapu. Az ember önmagáról és másokról is felfedezéseket tesz. Olyasmiket például, hogy nagyon rosszul viseli, ha kiesik, és így nélküle folytatódik a játék, vagy nehezen bírja el az egója, ha valaki elvesz tőle egy kártyát. Egyesek pedig éppen azt nem tudják jól kezelni, ha győznek, ha jól állnak a dolgaik. 

– Az emberek nagyon eltérő stílusban játszhatnak. Ha a játékosok között nem elég közeli, esetleg éppen konfliktussal terhelt a kapcsolat, az okozhat meglepetést vagy ellenérzést. Ahogyan az is, ha valaki például nem a saját győzelmére, hanem inkább arra hajt, hogy a másik veszítsen, vagyis élvezi a gonoszkodást. Egy baráti társaságban, egy csapatépítőn vagy akár egy vő-anyós viszonyban mindezeket nem biztos, hogy elbírja a helyzet. Érdemes óvatosnak lenni?

– Képzeld, éppen tegnap beszélgettem egy fiatal hölggyel, aki elmesélte, hogy egyszer egy barátjával szemben ő nyert, és ez az ember két évig nem szólt hozzá. A játék ilyen érzelmeket is kiválthat. A játékban van külön egy játékosszemélyiségünk, a stratégia vagy játék kedvéért gyakran felveszünk viselkedési stílusokat. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy az életben is ilyenek vagyunk. Sok olyan ismerősöm van, akik alapvetően tündéri természettel vannak megáldva, de a játékban mégis rámenősek, agresszívek. Egyszerűen azért, mert ott megengedik maguknak ezt a viselkedést, érzik azt a biztonságot, hogy kipróbálhatnak dolgokat, és büntetlenül előhozhatják a személyiségüknek ezt a részét is. 

A játék nyilván megmutat olyan vonásokat, amelyekkel nem biztos, hogy jó szembesülnünk. Például, hogy mi magunk is hajlamosak vagyunk egy kis gonoszkodásra. 

Én azt szoktam erre mondani, hogy olyan emberekkel játsszunk, akikben bízunk, mert akkor ezeket az élményeket, érzéseket meg lehet beszélni: „Figyelj, nekem most nagyon rosszulesett, hogy így benyúltál elém, pedig léphettél volna mást is, ettől olyan ideges lettem”. Javasoljuk is, hogy a játékosok vitassák meg a helyzeteket, főleg, ha azok érzelmeket váltanak ki belőlük. Hiszen ott a gócpont, ott van az a fájdalom, amellyel érdemes foglalkozni. 

– Mondhatjuk, hogy egy társasjáték több szinten zajlik? Hiszen van a meghatározott szabályok alapján játszott konkrét játék, illetve folyik az asztal fölött egy játszma arról, hogy ki mit enged meg magának, és a másik erre hogyan reagál. 

– Van olyan ember, aki leül, játszik egyet, majd el is felejti. Egyáltalán nem jelent neki többet egy jelenet, egy kapcsolódás. És van, akinek egy apró nüansz is jelzés értékű. És igen, több szinten folyik a játék: bennünk, köztünk és a játékasztalon. Ezért például nagyon másak a társasjátékok, mint az online játékok, ahol csak a képernyőhöz kapcsolódunk. Amikor egy asztalnál vagyok valakivel, látom a gesztusait, hogy hogyan reagál helyzetekre, érzem a kisugárzását. Piciben tapasztalhatunk meg olyan helyzeteket, amelyeket aztán az életben is. Én például gyakran viszem konfliktuskezelés-tréningre a társasjátékokat, mivel az emberekből a játék számtalan érzelmet és indulatot hoz elő, ezekről aztán tudunk beszélni. 

Kép

– Lehet, hogy sokakból már az önismereti társasjáték szóösszetétel is rossz érzést vált ki. Nem mindig állunk készen arra, hogy valamit váratlanul megtudjunk magunkról, és még ki is tegyük az asztalra… Nehéz tartani a határainkat játék közben?

– Nem könnyű, ezért sokan teljesen el is utasítják a beszélgetős, önismereti típusú játékokat. Vagy nem is tartják játéknak, mert hát mi abban a kunszt, egyébként is beszélgetünk – mondják nagyon sokszor. Pedig gyakorta azt sincs időnk végiggondolni, hogy mi van velünk, mit élünk át éppen, vagy mit élhet át a másik. A játék egyfajta lassító sáv, ahol engedélyt adok a másiknak arra, hogy őszintén mondjon el akár rólam, akár magáról valamit. Remekül gyakorolhatom az értő figyelem műfaját, és átélhetem, hogy mindenki figyelmesen meghallgat. 

Hány olyan helyzet van a mindennapjainkban, amikor valaki tényleg hallja, amit mondok, és rám figyel, nem másra, nem a telefonjára, nem a munkájára? 

Ez a kiemelt, minőségi idő, hogy meg tudom osztani azt, ami bennem van, annyira jól tud esni a léleknek. De ez a helyzet sérülékennyé is tehet. Tehát teljesen egyetértek veled, és a kérdésedre válaszolva, általában az vállalja fel ezt, aki úgy érzi, hogy a bizalmi alaphelyzet megvan a többiekkel. Hiszen, ha egyszer valakit egy ilyen játékban kinevetnek, nem vesznek komolyan, az óriási törést okozhat neki. Mi például ezért tartunk vezetett önismereti játékosalkalmakat, mivel azokban megvannak a keretek. Így nem válhat az együttlét olyan beszélgetéssé, amelyikben valaki minősíti vagy bántja a másikat.

– Ez úgy hangzik, mintha a régi etikett, társadalmi konszenzus és egymásnak szánt minőségi idő helyett most egy társasjáték szabályaira volna szükségünk, hogy átélhessük az ilyen megnyílást és befogadást. Kicsit lehangoló.

– De legalább vissza tudunk találni oda. Például sok családban hiányoznak a kommunikációra vonatkozó szabályok. Általános iskolában is tanítani kellene, hogy hogyan tudunk a másikra figyelni, úgy kommunikálni vele, hogy közben ne ártsunk neki.

– Gondolom, az önismereti játékok kérdéseit szakpszichológusok fogalmazzák meg.

– Igen, és ez így jó. Például amikor az Ohh… igen? párkapcsolati játékunkat készítettük, akkor az erotikára, a testhatárokra, a szexualitásra irányuló kérdéseket szexuálpszichológussal raktuk össze. Hiszen rendkívül fontos, hogy milyen határokat érintünk, hogy hogyan nevezünk meg dolgokat, milyen kérdéseket merünk beletenni a játékba, és milyeneket nem. A Belső galaxis társasjátéknál például Barcs Krisztina pszichológussal dolgoztunk együtt. A szakemberek megspórolása hiba.

– Ugyanakkor különböző pszichológuscsoportok is adnak ki társasjátékot. Néha csalódást okoz a dobozok tartalma, mert valójában kérdezz-felelek kártyákat találsz benne. Mi az, amiben több egy jó társasjáték?

– Nyolc-kilenc évvel ezelőtt nem igazán voltak a piacon beszélgetős játékok, mára viszont felhígult a kínálat. A kérdezz-feleleken túl szükséges valamiféle játékos elem vagy működés, ami az embert eltávolítja attól, hogy ez csak egy beszélgetőkör. Mi olyan játékokat találunk ki, amelyek során azért mégiscsak a többiekre is odafigyelve tippelünk, illetve gyűjtjük a pontokat. A Belső galaxis társasjátékunkban például szerepelnek olyan bolygók, amelyeken csatlakozhatok a többiekhez, s ha elvégeztem ott az adott kihívást, válthatok, hogy egy másikon keressek magamnak feladatokat. Tehát a társasjátékban én határozom meg a játék irányát, döntést hozok, építkezem, vagyis nem minden fut csak az önismereti síkon. 

A játék során az a cél, hogy a játékost olyan helyzetbe hozzam, amely által kiemelkedhet a mindennapokból, és attól teljesen eltávolodva akár egy fantáziavilágban, akár egy másfajta közegben képes legyen megnyílni. 

Hiszen bizonyos körülmények között ugyanúgy viselkedünk. Megtanultuk, hogy mit vár el tőlünk a társadalom, az ismerőseink, milyen az elfogadott formája annak, hogy elmondjuk a véleményünket. Ha valaki ezeket folyamatosan ismétli, és nem emeljük át őt egy másik helyzetbe, akkor megmarad a berögzött elvárásoknál. Itt éppen az a trükk, hogy a játék által olyan helyzetet hozzunk létre, amelyikben az ember valami mást tapasztal meg magáról, mint addig. Persze előfordul, hogy valamiért nem találkozik a játék és a játékos. De ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy rossz a játék vagy rossz a játékos. 

Ez az interjú eredetileg a Képmás magazin 2025. márciusi számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.