Az utolsó padtól a katedráig, az elutasított kézfogástól a megbecsültségig – Egy roma nő felemelő útja

„nem menekülhetsz, – bárhová kerülj!” – e sorral végződik Illyés Gyula Nem menekülhetsz című verse, amely Óvári Helénát elindította az úton. A fiatal lány körülbelül harminc éve, a Magyar Olvasástársaság pályázatára jelentkezve fogalmazta meg azt, ami a vers olvasása közben eszébe jutott. Hogy mi volt ez? Egy tizenéves lányhoz képest nagyon is érettnek tűnő vívódás arról, mi lapul a felszín alatt, hol vannak az ő mélységei, gyökerei, és mit várhat a jövőtől. Az eredeti szöveget ugyan nem ismerem, de Helénával volt alkalmam személyesen találkozni egy biblioterápiás rendezvényen, amelyre azért hívták meg, hogy életútjáról, az olvasás, a könyvek hatásáról meséljen. 

Egy szerény, közvetlen, de az eredményeivel elégedett nőt láttam, aki még most is el tud érzékenyülni, ha a múltjára és arra gondol, mit kapott a családjától, az őt segítő emberektől, és mennyi nehézség árán jutott el oda, ahol most tart.

Heléna gyermekként először Drávaszabolcs-Lengyárban lakott, amely egy elkülönített településrész a helyi lengyár dolgozóinak. Szüleivel és bátyjával egy kis szoba-konyhás házban éltek egyszerű körülmények között. Arra nem emlékszik, hogy lettek volna otthon könyvek, arra azonban igen, hogy az édesanyja mindig mesélt. Nagyon jó volt ez az élő szavas mesélés, többnyire magyar népmesék hangzottak el. Heléna kedvence A só volt. Ám az édesanya saját maga által kitalált meséket is mondott, amiket lánya szintén nagyon szeretett, ő ma is sokszor saját meséket talál ki gyermekeinek. 

Amikor azonban első osztályba ment, a család elköltözött a Baranya megyei Markócra, így a kislány már Drávafokon járt általános iskolába. És elsősként elkezdte falni a könyveket, ráadásul megismerte az Éles házaspárt, vagyis Éles Istvánt, az akkori iskolaigazgatót és feleségét, Márta nénit, aki Heléna magyartanára lett. Egymásra találtak, hiszen a gyermek nagyon szerette a verseket, történeteket. Márti néni pedig igyekezett minél többet szerepeltetni, nem nagyon volt olyan iskolai ünnepség, megemlékezés, ahol ne lépett volna fel – még helyesíró versenyen is indult. Illetve, ha talált neki való pályázatot, akkor szólt Helénának, aki így szerzett tudomást a Magyar Olvasástársaság felhívásáról. 

„A markóci házban, a konyhaasztalnál kezdtem írni a fogalmazást, ott, ahol tanultam. Csak úgy jöttek a gondolatok. A vers beszélője a hajón ül, ahol csend és nyugalom van. Ebben párhuzamot tudtam vonni a saját életemmel, mert védett, nyugodt környezetben éltem. Ám alul, lent, a gépházban ott van az a dohogás, ami a fent utazóhoz is eljut – és ekkor felvetődött bennem a cigány származásom, az, hogy ez mit jelent nekem, és hogyan tudom majd alakítani a jövőt? 

A mélyben, a forróságban ugyanis mindig ott van a származás. El lehet-e ezt fogadni, és ők, az őseim vajon megszokták-e? Én mondhatom-e azt, hogy nem kell ezzel foglalkoznom, nem leszek-e ettől hazug vagy áruló? 

A vers vívódást mutat, és bennem is vívódás volt. De arra gondoltam, azt éreztem: nem akarom elhagyni a származásomat, hanem fel akarom vállalni. Méghozzá tanulva, művelődve akartam előrejutni” – emlékszik vissza Heléna a pályázata szövegére. 

Miután szülei kilencéves korában elváltak, az egyébként nevelőotthonban felnőtt édesanyja gondoskodott a gyerekekről. Heléna ekkorra már sok mindent megtapasztalt maga körül, ahogy fogalmaz: „Nem tisztára szűrt lé volt, amit kaptam.” Roma származásából kifolyólag minden életszakaszában megvoltak a nehézségei, ám a családja megtanította ezekkel együtt élni. Soha nem érezte hátránynak, hiszen más is született cigánynak.

Az iskolaváltásnál előfordult például, hogy az utolsó padba ültették egyedül. Ezt a kisebb sérelmet a kislány elmesélte otthon, édesanyja pedig együttműködő hozzáállással bement az iskolába, és kérte, hogy gyermeke előrébb ülhessen, mások mellé. Így is lett aztán. 

Általános iskolában az osztályokban vegyesen voltak cigányok és magyarok. A középiskolában, amit már Csurgón végzett, pedagógiai szakon, mindössze három roma lány volt vele együtt. A tanítóképzőn pedig egyedül volt cigány az angol szakon. Heléna csupán rövid ideig érezte azt, hogy se ide, se oda nem tartozik.

Nem is magyar, nem is cigány – a középiskolában foglalkoztatta ez a gondolat, mert azt érezte, valahogy mindenhol kivételként kezelik. 

Aztán helyére billent benne ez a furcsa érzés. Az azonban sosem volt kérdés számára, hogy továbbtanuljon-e. 

Óvári Helénát mindenben támogatja férje, Kátai Attila – Forrás: Óvári Heléna

Mivel tanítani akart, pedagógia szakos középiskolába jelentkezett, majd tanítóképző főiskolára. Csurgón is remek mentorai voltak: a pedagógia és magyar szakos Hoppár Sándor és felesége, Magdi néni támogatták. Magyarórán például addig feleltették, amíg olyan ötöst nem kapott, amilyet akart. Ilyenkor az osztály tudta, hogy ez hosszú lesz, nekik addig nyugtuk van. Heléna pedig mindent kihozott magából, amit csak tudott. Jó eredménnyel jelentkezhetett Kaposvárra, ahol angol szakos tanítói végzettséget szerzett. Amikor felvették, a szűk költségvetésből gazdálkodó édesanyja csak ennyit mondott: „Megoldjuk.” 

Diplomázás után vetődött fel benne: minden rendben van, ám a saját őseiről, a romákról alig tud valamit. Tanult a magyarokról, a törökökről, minden más nemzetről – de ki is ő valójában? Ez a hiányérzet vezette el a Pécsi Tudományegyetem romológia szakára, ahol újabb diplomához jutott. Felsőfokú tanulmányai közben fél évig Belgiumban is tanult és tanított egy katolikus egyetemen Erasmus-ösztöndíjjal. Itthon egyéni tanrenddel fejezte be a tanító szakot, másodéves korától ugyanis Zákányba járt angolt tanítani. Az angol mellett szerzett még nyelvvizsgát eszperantó és holland nyelvből is.

Eljött viszont az ideje, hogy munkát találjon. Mivel akkoriban még nem terjedt el az internet, elkezdte felkeresni az iskolákat: ötvenhárom helyre ment el személyesen. A fogadtatás vegyes volt, de Heléna elhatározta, nem árul zsákbamacskát. 

Egy nagyon rossz élménye volt: amikor az egyik igazgató ránézett, és nem nyújtotta vissza a kezét kézfogásra. Elfordult, és elment.

Ezt nem lehetett félreérteni – mondja, és amikor azt kérdezem, hogyan lehetett feldolgozni, úgy fogalmaz: jól kisírta magát. Végül – mint a mesében – minden jóra fordult: az ötvenhárom iskola közül hét intézményből kapott megkeresést. Végül egy ötvennegyedik iskolából is keresték, ez egy csurgói iskola volt, ahová örömmel ment angolt tanítani, miután pozitív fogadtatásra talált. Azt csak később, már a távozásakor tudta meg: az igazgató a felvétele előtt tantestületi értekezletet hívott össze azért, hogy kikérje a tanárok véleményét egy roma származású kolléga felvételéről… 

A közösség arra jutott, hogy megpróbálják. És milyen jól tették – Heléna nagyon szép időszakot töltött az iskolában, befogadták. A szülőkkel is jól kijött, és érezte, hogy a gyerekek is kedvelik. Két év után azonban megkeresték Kaposvárról, hogy szeretnék, ha az ottani Esélyek Házában dolgozna. Ekkor már nem neki kellett munkát keresnie, hanem másoknak lett igényük őrá.

Az Esélyek Házában szociális referensként dolgozott két másik kollégával, és öt hátrányos helyzetű csoporttal foglalkoztak. Ez idő alatt végezte el a már említett romológia szakot, ahol nagyon sok újat tanult, például a beás és lovári nyelvet. 

Már öt nyelvvizsgával rendelkezik, de valamelyest ismeri a román, orosz és horvát nyelvet is. 

Tíz év után egy minisztériumi átszervezés miatt elküldték az Esélyek Házából, így megint munkát kellett keresnie. Igaz, hogy közben óraadóként tanított angolt, de szükség volt fix munkahelyre, hiszen akkor már volt egy kislánya. Ezúttal interneten is keresgélt, ám egyszer csak ismét jött egy megkeresés: az akkori Somogy Megyei Rendőr-főkapitányságról hívták, ahol kisebbségi referenst kerestek a bűnmegelőzési osztályra. 

Heléna elfogadta az ajánlatot, és a kinevezése után tizenegy évig dolgozott ott. Nem csupán cigányokkal foglalkozott, hanem a teljes társadalmat lefedte a bűnmegelőzési tevékenysége. Nagyon szerette a feladatait: például iskolákba járhatott drogprevenciós, kiberbiztonsági előadásokat tartani.

Heléna a tanulást sem fejezte be: a Corvinus Egyetemen szociális szakigazgatásszervező szakon tanult, majd harmadszor is diplomázott. A rendőrségen pedig más területre került: három éve a humánigazgatási szolgálatnál dolgozik, ahol felnőttekkel foglalkozik. Munkaidőben tanít rendőröknek, vezetőknek kommunikációt, stresszkezelést, konfliktuskezelést. Negyedik diplomája is folyamatban van: a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar, Oktatás és Társadalom Neveléstudományi Doktori Iskolájában, ahol már megvan az abszolutóriuma.  

Látszik, hogy Heléna valóban folyamatosan tanul, s már gyermekei is a nyomdokaiba léptek: lánya idén érettségizett, fia pedig most kapta meg az általános iskolai elsős bizonyítványát. Az édesanya sem áll meg: most leginkább az önismeret foglalkoztatja, ennek szeretné minél több zegzugát megmerni, ám nem feltétlenül egy újabb diplomáért, hanem saját maga miatt. 

Eközben egy kaposvári civil közösséget, az Anyaölben Egyesületet is vezeti, ahol ugyancsak hátrányos helyzetű családokkal (főként anyákkal és gyermekeikkel) foglalkozik, nekik segít tanácsokkal, útmutatással. 

Mint mondja, sokféle emberrel találkozik, olyanokkal is, akik már a helyes úton járnak, és olyanokkal, akiket kézen kell fogni és vezetni.

Úgy szokott fogalmazni: „Nem az a dicsőség, ha soha nem bukunk el, hanem ha mindig felkelünk.” 

Úgy véli, újra és újra próbálkozni kell az előrébbre lépéssel. Akár hátrányos helyzetű valaki, akár nem, nehézség mindig jöhet az életbe, a fontos az, hogy legyen motiváció, ami viszi előre. Ilyen számára a tanulás, az egyéni kiemelkedésre való képesség megmutatása.

„Ne várjuk a sült galambot! Az ember érzi, hogy mire van szüksége igazán” – vallja Heléna, aki előtt még sok-sok tartalmas, fejlődéssel teli év állhat.