„Valójában téged utállak, mert emlékeztetsz arra, ami nekem nincs” – Almási Kitti a pletykálkodásról, az irigységről és a rosszindulat mozgatórugóiról

A Spiritusz podcast hallgatottsági listájának élén álló korábbi beszélgetésben Németh Szilvia műsorvezető Dr. Almási Kittivel beszélgetett az irigység, a kibeszélés és a rosszindulat témáiról — kérdésekről, melyek sokakat foglalkoztatnak. 

Van, aki vágyik az elismerésre, sőt fürdik benne, ha mások irigykednek rá. Posztol, villant, mutat, mert ebből merít visszaigazolást: ha mások sóvárogva néznek rá, az annak a jele, hogy ő valamit „jobban csinál”. Mások viszont épp az ellenkezőjére törekednek: rejtik, kisebbítik a sikereiket, nehogy feltűnést keltsenek. Szerényebb házat építenek, kevésbé látványos autóval járnak, mert úgy érzik, a figyelem – különösen az irigy tekintet – veszélyt hoz. Ez a kettősség mélyen gyökerezik a kultúránkban.

Évszázadok hagyománya, hogy félünk mások irigységétől – a „rossz szem”, a pletyka, az irigykedő szólamok szinte mágikus erejű fenyegetésként élnek tovább a mindennapokban. 

A közösségi normák gyakran arra sarkallnak, hogy ne lógjunk ki a sorból: vidéken különösen erős az az elvárás, hogy ne „menőzz”, ne hivalkodj. Mert aki kitűnik, az könnyen céltáblává válik – és nem csak szavakkal. De miért ilyen nehéz a sikert egyszerűen elfogadni – önmagunkban és másokban is? Kutatások szerint míg nyugaton a „siker” szóhoz a szorgalom és a kitartás társul, addig itthon gyakran az „ügyeskedés” vagy valamilyen háttéralku képe ugrik be először. Mintha nem tudnánk elhinni, hogy valaki becsületes munkával is eljuthat valahová.

A témában mélyebbre ásunk – szakértőnk, dr. Almási Kitti segítségével.

A pletyka: információ vagy manipuláció?

„A pletyka útján szájról szájra terjed annak a híre, hogy valaki ilyen vagy olyan – például nagyszerű cipész, vagy épp megbízhatatlan kőműves – magyarázza Almási Kitti. – Ez segíthet eligazodni a kapcsolatainkban, döntéseinkben.” Egyfajta társadalmi térkép, ahol egymás tapasztalataiból tájékozódunk.

A gond csak az, hogy „minden átadott információ torzul” – mondja. Ahogy a gyerektáborok népszerű „fülbesúgós” játékában, a mondat, amit elindítunk, a végére felismerhetetlen lesz. Így lesz a segítő szándékból könnyen félrevezetés.

A pszichológus különbséget tesz a pletyka és a rosszindulatú kibeszélés között. Míg az előbbi informál, az utóbbi „lehúz, és negatív színezettel látja el az illetőt.” A cél: mások szemében is lerombolni az illetőről kialakult képet.

„A legtöbb esetben a rosszindulatú kibeszélés célja, hogy mások se gondoljanak túl jót az adott illetőről. Valamiért jól érezzük magunkat attól, hogy az illetőt mások sem szeretik velünk együtt.”

Németh Szilvia felveti a kérdést: igaz-e, hogy inkább a nők pletykálnak, míg a férfiak a nyílt szembesítést választják?

Almási Kitti óvatos a nemi általánosításokkal, de történelmi okokra is rámutat: „A nők számára az érvényesülés sokáig nem volt nyíltan lehetséges, így egymásról terjesztett történetekkel tudták a riválisokat visszahúzni.” Ez egyfajta túlélési stratégia volt – akár a párválasztás, akár a közösségi helyezkedés terén.

A férfiak viszont, teszi hozzá, „gyakran alátámasztják, hogy gyorsabban, könnyedebben kezelik a konfliktusaikat, nem az egymás háta mögötti technikákkal élnek.” Ugyanakkor a változó nemi szerepek miatt ma már náluk is megjelenik ez a viselkedésforma, például párkapcsolati versenyhelyzetekben.

Az irigység gyökerei: amikor nem szeretem, ahol tartok

A rosszindulatú kibeszélés mögött gyakran mélyebb lelki okok húzódnak meg. „Aki elfogadásban van önmagával, az kevésbé érintett a témában” – mondja Almási Kitti. Akinek rendben van az élete, nem vágyik máséra.

De a legtöbben – ismeri el – „nem szeretik azt, ahol tartanak az életben… a múlt problémáin rágódnak, vagy a jövő miatt frusztráltak.” Ilyenkor az előrébb járó ember puszta létezése is fájdalmat kelt.

„Tulajdonképpen téged foglak utálni azért, hogy ezt a rossz érzést keltetted bennem.”

Az irigység nemcsak fáj, hanem szégyenérzetet is kelt. „Ez nem egy könnyen vállalható érzés… ha elismerem, hogy irigy vagyok, elismerem azt is, hogy a másik valamiben jobb.” Ez a belső feszültség gyakran a rosszindulatú beszédben csapódik le.

„Tulajdonképpen ez a rosszindulatú kibeszélés egy szelep. Annyira duzzadunk a frusztrációtól, hogy keresünk társakat, és együtt szidjuk azt, akitől rosszul érezzük magunkat.”

De ez csak átmeneti megkönnyebbülést ad, figyelmeztet Almási Kitti. „Miközben másokat lehúzunk, valójában ugyanott maradunk. A baj velünk van, és az nem oldódik meg attól, hogy mások renoméját romboljuk.”

„Ha másnak sikerül, akkor nekem miért nem?” 

Sokszor nem is azt sajnáljuk, ami nekünk nincs, hanem azt, hogy másnak van. Az irigység és a siker iránti társadalmi érzékenység mély kulturális és pszichológiai gyökerekkel bír, és gyakran olyan érzésekhez vezet, mint a tehetetlenség, a frusztráció vagy akár a cinizmus. De honnan ered mindez? És mit tehet az, aki úgy érzi, mintha mindig másokhoz mérve lenne kevesebb?

Az irigység sokszor nem pusztán a másik ember sikere miatti rossz érzés, hanem a saját kilátástalanságunk tünete. 

A szakértő így fogalmaz: „Ha nincs az illetőknek olyan személy a környezetében, aki támogató lenne, a nehéz pillanatokban is tényleg kitartásra ösztönözné őket, akkor lehet, hogy előbb föladják, mint kellene... ha senkinek nem sikerül, mindenki szenved, akkor megnyugodhatok, hogy csak az van velem, mint mindenkivel.”

Ez a gondolat rávilágít arra, mennyire fájdalmas tud lenni az a felismerés, hogy mások – úgy tűnik – boldogulnak, míg én nem. A tehetetlenség érzését gyakran enyhíti, ha látjuk, hogy más is bajban van. Ebből ered az a jelenség is, hogy sokan szinte megkönnyebbülnek, amikor egy sikeres ember „megbukik”, vagy szenvedni látják.

A modern társadalom nemcsak lehetőségeket kínál, hanem vágyakat is kelt – olyanokat, amelyek nem belőlünk fakadnak. A szakértő szerint: „Valójában egy csomó olyan célt tűzünk ki, amire nem mi vágyunk, de a társadalomból látott, hallott dolgok gerjesztik bennünk ezt a vágyat... az illúzió lényege az, hogy te azt gondolod, hogy akik úgy élnek, azoknak jó.”

Gyakran nem is tárgyakra vagy élményekre vágyunk, hanem arra az érzésre, amiről azt hisszük, hogy azokkal együtt jár. Nem a szépségre, hanem arra, amit az „ideális szépség” megélhet. Nem a gazdagságra, hanem az azzal feltételezett szabadságra. Ezek a vágyak kívülről érkeznek, mégis sajátunkként éljük meg őket.

A közösségi média korában különösen nagy a nyomás, hogy mások elégedett életét szemlélve mi is hasonlót akarjunk – vagy legalábbis hasonlónak látszani. A Mindenki hazudik című könyv (Seth Stephens-Davidowitz, a Harvardon végzett közgazdász, a Google volt adattudósa, a New York Times rovatvezetőjének írása) alapján a szakértő így fogalmaz:

„A megmutathatatlan dolgaink kompenzálásaként kerül ki egy csomó minden a világhálóra… a többi, aki meg nézi, az meg ott frusztrálódik, hogy nekünk milyen jó lehet, miközben mi magunk is szenvedünk.”

Ez az „online színház” fenntartja az illúziót, hogy másoknak jobb, miközben ők ugyanúgy fájdalmakat élhetnek át – sőt néha épp az ő szenvedéseik a legláthatatlanabbak.

Ne hivalkodj – a szerénység kultúrája

A magyar társadalomban – különösen vidéken – erős a hagyománya annak, hogy „ne tűnj ki”, „ne legyél feltűnő”. A túlzott siker, a hivalkodó viselkedés akár veszélyes is lehet: irigységet, rosszindulatot vonz.

„Ha valaki feltűnősködik, menőzik... az óhatatlanul fölhívja magára mások figyelmét, azok beszélni fognak róla... Inkább szerényebb homlokzatot épít a házának, egyszerűbb autót választ.”

A szerénység ebben a közegben nemcsak erény, hanem túlélési stratégia is lehet. Aki kilóg, az célponttá válhat. Nem véletlen, hogy a „szorgalom és tehetség” útját sokan nem tartják elégségesnek: a siker gyanús, ha nem áll mögötte valami „kapcsolat” vagy „hátszél”.

A bulvársajtó gyakran az emberi kárörömre épít. Egy-egy híres ember „lebukása” – egy válás, egy kínos fotó, egy botrány – nemcsak hír, hanem kollektív megkönnyebbülés is lehet:

„Az emberek jelentős része ugrik arra, hogy egy sztárolt személyről megjelenik valami, ami lerántja róla a leplet... a saját szerencsétlenségüket enyhíti, ha mások is tudnak szenvedni.”

Ez a dinamika mélyen emberi, még ha fájdalmas is kimondani: az igazságosság érzete gyakran nem azt jelenti, hogy mindenki jól jár, hanem azt, hogy senki se járjon jobban a kelleténél.

Mit kezdjünk ezekkel az érzésekkel?

Az irigység, a vágykeltés és a látszatboldogság csapdái mindenkit érintenek – még azokat is, akik mások példaképeinek tűnnek. A legfontosabb kérdés nem az, hogy másnak mi jutott, hanem az, hogy mi valóban mit akarunk – és hogy kinek az elvárásai szerint éljük az életünket.

Talán az egyik legfontosabb lépés az, ha merünk szembenézni a saját vágyaink eredetével, és felismerjük: az összehasonlítás nem vezet boldogsághoz. Ahogy a fenti gondolatok is mutatják: nem az a baj, ha másnak sikerül – hanem ha mi nem találjuk meg azt, ami nekünk valóban fontos.

Ha tehát legközelebb pletykát hallunk, érdemes megállni egy pillanatra, és megkérdezni magunktól: információ ez, vagy a frusztrált érzéseink kiszellőztetése? És ha másokról beszélünk: vajon nem önmagunk elől menekülünk?