Beletört a nyelvem a leghosszabb wales-i helységnévbe, de a világ egyik legszebb partja kárpótolt

A filmekből ismert angol vidék

Londonból Bonnie Tyler, Tom Jones és Anthony Hopkins földje felé Anglia egyik legidillibb vidékén, a Cotswolds nevű régión át vezet az út. Festői dombok, rétek és patakok közt elterülő falvak, kastélyok varázsolják a környéket az ország szívévé, ahogyan az angolok büszkén emlegetik. A fű üdezöld, a rajta legelésző juhok fehérek, a házak téglái mézszínűek, az égbolt hol haragosan sötét, hol reményt adóan világos, a ráérősen csordogáló vizek egyik partjáról a másikra ódon kőhidak ívelnek át. A táj fölé dús lombozatú fák, patinás templomtornyok magasodnak. 

A gyapjúkereskedelemből meggazdagodott, negyven kilométer széles, száznegyvenöt kilométer hosszú terület a Kimagasló Természeti Szépségű Táj címet is viseli.

Apró falvai közül már Burfordon áthaladva kezdtem magam valamelyik tévéadó vidéki utazójának érezni, ahogy rabul ejtett a brit countryside mással össze nem téveszthető miliője. Biburyben jó ötlet volt kiszállni az autóból egy kiadós sétára – mivel kora reggel indultam, a turisták hadát megelőzve. Arlington Row nevű utcácskája, ahol egykor szerzetesek foglalatoskodtak szövéssel, az UNESCO Világörökség része, hat-hétszáz éves házikókkal, melyekben még ma is laknak vagy kiadják őket. Az anglikán St. Mary-templom és szépséges templomkertje lenyűgöző látnivaló – a település a Bridget Jones naplója című filmből, Agatha Christie-rajongóknak a Miss Marple-sorozatból is ismerős lehet.

Hozzászokhattunk, hogy minden tájegységnek megvan a maga „Velencéje” – Cotswolds is rendelkezik ilyennel: Bourton-on-the-Water az. A falu nevében megjelenő víz a Windrush folyó, amelynek partján műemléki védelem alatt álló, helyben bányászott sárga mészkőből épült házak sorakoznak. Ezek pedig a Halj meg máskor című James Bond-moziban tűnnek fel, és az Oasis együttes I’m Outta Time című dalának klipjét is köztük forgatták. A település büszke motormúzeumára és madárparkjára is.

Kép

Amikor kisüt a nap Cotswolds felett – Fotó: Szász Adrián

Áthajtottam ezután Chipping Campdenen, épp egy ilyen időutazásra vágytam! Elegáns vásárváros, legrégebbi háza a XIV. században épült Gravel Cottage, rajta a vízköpő és a napóra is eredeti. A vele szemben álló Gyapjúkereskedő Házból valaha egészen Firenzéig szállították a gyapjút. A település a 164 kilométer hosszú Cotswold Way túraútvonal végpontja is, de egy Cotswold Olimpick Games nevű saját kis „olimpiát” is rendeznek itt minden év tavasza végén/nyara elején a környékbelieknek.

Még fáklya is van, amit az olimpiai láng mintájára körbevisznek, majd különböző versenyszámokban – olyan eszementekben is, mint a sípcsontrúgás (!) –, illetve kocsmai vetélkedőkben, kötélhúzásban, lovassportokban mérik össze tudásukat a helyiek. 

A versenynek óriási múltja van, már 1636-ból is maradt fent illusztráció, amely a viadal pillanatait örökíti meg. A híres író-újságíró, Graham Greene pont kimaradt ezekből, mert ő a két háború között élt a városban, amikor szüneteltek a játékok.

Világszép tengerpartok mentén

Fájó szívvel hagytam magam mögött a Cotswolds régiót, ideje volt Wales esszenciája felé fordulnom! Az ország karakteres zászlaját a menetelő vörös sárkánnyal először Abergavennyben pillantottam meg, ahol megszállva másnap jó tempóban nyakamba vehettem a Brecon Beacons Nemzeti Parkot. Dél-Wales hegyvonulatát vízesések, tengerszemek tarkítják, 886 méteres legmagasabb pontjának neve: Pen y Fan. Ezt a csúcsot a hadsereg is használja: az Egyesült Királyság Különleges Erői új tagjainak kiválasztási eljárásában a jelölteknek e helyszínen is bizonyítaniuk kell alkalmasságukat.

Persze bárki bizonyíthatja a magáét, ha megmássza a kijelölt túraútvonalon a hegyet, ez a feladat mintegy két óra alatt teljesíthető. Autóval áthajtani is nagy élmény a vonulatokon, noha akadnak igencsak masszív emelkedők. Lefelé ereszkedve már alig vártam, hogy eljussak Tenby városába, ahol Pembrokeshire megye tengerpartja kezdődik. Itt van az Egyesült Királyság egyetlen tengeri nemzeti parkja, mindössze hetven kilométerre az Ír-szigettől. Tenby (walesi nevén: Dinbych-y-pysgod) középkori városfalaival, homokos tengerpartjával, régi városa színes házaival kedvelt úti cél a turisták körében. 

Még autentikusabb, ha olyan szállásadó nénit fogunk ki, amilyet nekem sikerült: egy regénybe illően szigorú, „élre vasalt” brit asszonyt, aki még a teáját is arisztokratikus mozdulattal emelte szájához.

Én meg az útitervet tartottam be szigorúan, így az arisztokratikus tea után már gördültem is tovább a Baywatch-helyszíneket megszégyenítő, végeláthatatlan partszakaszok mentén. Jó kis friss levegős szüneteket tartva egy-egy félreesőbb, amolyan csiszolatlan gyémánt öbölben. Előbb-utóbb ki kellett kötnöm, azaz le kellett parkolnom Aberystwyth (éljenek a tobzódó mássalhangzók!) város partjainál, ahol nem tervezetten, de nagy örömömre egy közvetlenül a tengerre néző szobát sikerült találnom.

Kép

Wales partszakaszai méltán nyernek turisztikai díjakat – Fotó: Szász Adrián

Este még a vacsorát is szobámba rendeltem, mint egy király, mert nem tudtam betelni a látvánnyal (az étellel igen). Úgy tizenötezres egyetemi városról beszélünk, amelynek sétányát a mólójával együtt egy 1938-as szélvihar szó szerint elsöpörte, de mára újjávarázsolták. Még egy évszázaddal korábban, az 1830-as években jelentős ipari központ volt, ahol húsz cipész, tizenegy asztalos, nyolc kőműves, öt szekrénykészítő, három hajóács, két állatnyúzó dolgozott – na, meg hat szalmakalapgyártó!

Szalmakalapra lehet is szükség egy-egy szebb nyári vagy akár őszi napon, bár izzadni senki sem fog: átlagban sosem haladja meg a hőmérséklet a húsz fokot. 

A hőség elől menekülők csettinthetnek, hát még, ha elárulom: Wales egy-egy strandját jelölni szokták különböző listákon Európa, mi több, a világ legszebbjei közé! 

A Kelta-tenger partja, a Pembrokeshire Coast viszi e tekintetben a prímet.

Az Emelkedő Sas nyomában

Aberystwythből már csak egy ugrás a Snowdonia-hegység és Nemzeti Park, igaz, jó nagyot kell ugrani, ha mindjárt a tetejére akarunk, mert az 1085 méter. A legmagasabb Walesben – és az egész brit sziget Skót-felföldtől délre eső részén. A csúcs neve rövid: Eryri. A helyiek néha összevesznek rajta, hogy az „eryr” (ami walesi nyelven sast jelent) szóból vagy a latin „oriri” (emelkedik) igéből ered. Én kiegyeznék az Emelkedő Sassal, bár az meg kicsit indiános. Mondjuk jó lehet sasként a táj fölé szállni: igen drámai formákat alkotott ide a természet, avagy jó formában volt, aki alkotta.

Betws-y-Coed vízesése, a Swallow Falls is vonzó – ez a falu egy völgyben fekszik, ahol már a VI. század végén kolostor állt, erre utal a település neve is: „kápolna az erdőben”. Betws-y-Coedben a viktoriánus korban egész kis művészkolónia létesült festőkből, nem csoda, hogy olyan ízlésesek a helyi házak. Főleg a nevével ellentétben cseppet sem ronda Ugly House (walesiül: Tŷ Hyll), amely mintha egy meséből nőtt volna ki. A legenda szerint helyi banditák építették búvóhelyüknek a XV. században, ma pedig már az a Snowdonia Társaság kezeli, amely a nemzeti park egészére is vigyáz.

Innen már csak egy keveset kellett északnyugatnak tartanom, és – ami késik, nem múlik! 

„Szűz Mária-templom a fehér mogyorófák tavacskájánál, a gyors örvény közelében, St. Tysilio templomának vörös barlangjánál”. 

Ezt jelenti a leghosszabb walesi településnév, amit a bevezetőben említettem, s most nem írnék le újra… A nevet egy „walesi bárd” adta a falu vasútállomásának tréfából, és így is maradt.

Vicces, hogy az útjelző táblákra csupán a rövidített Llanfairpwllgwyngyll név fért fel, az itt nyomtatott vasúti menetjegyen viszont a teljes településnév szerepel, cserébe a tikett hossza tizenöt centi. Még jobb humorra utal, hogy a körülbelül háromezer lakosú falunak két testvértelepülése is van: az egyik a hollandiai Ee, a másik a franciaországi Y, azaz kiválasztották mindkét ország legrövidebb nevű faluját (az Y-ban élő franciák „ipsziloniennek” nevezik magukat, de ez már egy másik történet).

Aki a kis területre sok természeti kincset halmozó Walesből London felé megaludna félúton – és nem foglal előre szállást –, az jól nézze meg, nincs-e épp lovas derby abban a városban, ahol a plusz éjszakát tervezi. Mert ahol én terveztem, ott volt… Ebből egyenesen következett, hogy nem akadt már szabad szoba a környéken, egy tűt sem lehetett leejteni. Végül egy jó fej kocsmáros megszánt egy ággyal a pub feletti kis lyukban. Így történt, hogy egész éjjel a köztudottan „csendesen” mulató britekkel együtt táncolt az ágyam, és benne én is. Megünnepeltették velem, hogy jól sikerült a túrám. Végül is még mindig jobb, mintha egy jó kis sípcsontrúgó versenybe keveredtem volna…

Ez a cikk a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.