Az otthontól sok ezer kilométerre is számíthatnak rá – Szili András a Magyarországon élő spanyol ajkúak lelkipásztora

Ismét elérkezett a kereszténység legfontosabb ünnepe. Lehet még újat mondani a húsvétról?

Hatodik éve szolgálok itt, Ófaluban, a Békásmegyeri Szent József Plébánián, ötödik éve a Kövi Szűz Mária templomban, és idén tíz esztendeje a spanyol ajkúak lelkipásztoraként: számomra is fontos kérdés, hogy sikerül-e még újat mondanom a közösségeimben. Sokat számít persze, hogy a húsvéti liturgiába besegít Bajzáth Ferenc atya, valamint José Daniel Dallos Maldonado atya is. Talán, ha nem mondunk el minden évben mindent, hanem a húsvét örömének egy-egy részletére helyezünk nagyobb hangsúlyt, akkor idővel az összkép is egyre részletgazdagabb és elmélyültebb lesz. Fontos, hogy mi magunk is évről évre változunk. 

Az ünnepi készületkor szándékosan nem veszem elő a korábbi jegyzeteimet, direkt azt keresem, ami aktuálisan megérint – azt tudom hitelesen átadni.

Eltérőek az igényei a magyar és a spanyol közösségnek?

Részemről mindenképp más készületet igényelnek. Először is, bár jól tudok spanyolul – persze tudhatnék sokkal jobban –, rendre szembesülök azzal, hogy nem tudok mindent elmondani úgy, ahogy az anyanyelvemen. Fordítva pont ez adja meg a szolgálat értékét: hogy a latin-amerikai spanyol ajkúak viszont több ezer kilométerre a hazájuktól anyanyelvükön és az egyház egyetemes liturgiáján keresztül szólíthatják meg a Jóistent. A hívek egyébként nagyon közvetlenek, igénylik a személyességet. Előfordult, hogy amikor nem jutott eszembe egy szó, besúgták a padok közül.

Kényelmetlen élmény volt?

Nem, sőt oldotta azt az alapvető papi helyzetet, hogy a prédikáció egy monologizáló műfaj. Az efféle nyelvhasználat fonákja, hogy bár rengeteg egyházias kifejezést ismerek, a hétköznapi csacsogás néha nehezebb, vagy inkább olaszul jobban megy.

Sok a spanyol liturgikus alkalom?

Régebben komplett jegyesoktatásokat is tartottam, ma már ebbe José Daniel atya és a Verbum Dei nővérek besegítenek, de még így is évente van vagy húsz esküvő. Ugyanolyanok a feladatok – liturgikus és adminisztratív téren egyaránt –, mintha a Budapesti Spanyol Nyelvű Katolikus Misszió egy apró plébánia lenne. Ezért is lettünk lelkészség a közelmúltban. Egyházmegyei hatókörű a lelkészség, de előfordul, hogy az ország más tájairól kérnek segítséget, legtöbbször kétnyelvű esküvőkhöz. Nem könnyű mindent elvállalni, de ha az állomáshelyem lelkipásztori ellátása nem sérül, akkor csak a saját erőmön múlik. 

Az örömük bőven kárpótol a fáradságért, nem is említhető egy lapon, hogy valaki anyanyelvű liturgiát kap az esküvőjén, és az, hogy kevesebb időm jut pihenni.

Mennyire tér el a latin-amerikaiak vallásos habitusa az európaiakétól? Jelent lelkipásztori kihívást a babonaságokkal való keveredés?

Ez a jelenség, vagyis a helyi hitvilág és az egyházi vallásosság keveredése még Latin-Amerikában is főként a törzsibb környezetben élők körében figyelhető meg. Tapasztalatom szerint ide városias miliőből érkeznek, náluk ez nem jellemző. Vannak persze a mi hagyományainktól eltérő szokások, de ezek nem ellentétesek a dogmatikus hittel.

Tudna példát mondani?

Náluk karácsonykor a gyermek Jézushoz fűződő mély, szeretetteljes kapcsolódásnak van egy különleges gesztusa: az ünnepet követően sokszor „örökbe fogadják” a kis Jézust, vagyis „keresztszülei” lesznek. Vagy például sokszor mondatnak magánmisét elhunyt családtagért, amikor csak a rokonok vannak jelen. Ilyenre persze a magyarok számára is van lehetőség, csak tőlük sokkal kevesebb igény érkezik. Aztán európai hívőként talán az is furának tűnhet, hogy ők szívesebben tapsolnak, éljeneznek örömükben; például sokszor előfordul, hogy kérnek engedélyt valami különlegesebb, a mi szokásainktól eltérő ünneplésre. Nem vagyok szigorú: ha megvizsgálom, és rendben van, akkor mindig törekszem otthonosabbá tenni számukra a hitéletet. De ezzel együtt is a magyar játékszabályok szerint zajlik minden.

Kép

Szili András a gyülekezet fiatal tagjaival − Forrás: Szili András

Honnan érkeztek a legtöbben? 

Mindenféle spanyol ajkú van: kolumbiai, venezuelai, mexikói, argentin… Spanyolországi spanyol van a legkevesebb, egy kezem elég lenne megszámolni, hogy a százhúsz vasárnapi miselátogatóból hány spanyol. Ennek történelmi okai vannak, mivel a spanyol egyház ma többféle történelmi nehézséggel küzd. Persze Latin-Amerika is, csak ők nem a történelemmel, hanem a paphiánnyal. Ott rengeteg a katolikus hívő, és nagyon kevés a pap. Emellett az észak-amerikai kisegyházak is jelen vannak a régióban, sokak, akik egyébként katolikusnak vallják magukat, ezekben a közösségekben kapnak vallásos élményt, ha közel-távol nincs pap. Főleg a belsőbb területeken, például az Amazonas vízgyűjtő területén jellemző ez, ahol az infrastruktúra kezdetlegesebb – vagy épp természetföldrajzi okokból egyszerűen hiányzik –, és egy magyarországnyi területre jut 36 katolikus pap. Az ő helyzetük elképesztően nehéz. 

Egy-másfél napnyi vízi közlekedéssel lehet például eljutni egy-egy bennszülött csoporthoz, akik katolikusok, de fél éve nem láttak papot… Ilyenkor pár napra ott marad a kolléga: keresztel, esket, szentel, misét mond – amire épp szükség van, ami az elmúlt hónapokban „felgyűlt”. 

De nekem erre komolyabb rálátásom nincs.

Az orosz-ukrán háború kitörésekor volt egy különleges missziója, amit januárban, a Raoul Wallenberg-díj átadásakor is kiemeltek. Mesélne egy kicsit erről?

Amikor 2022-ben kitört a háború, kiderült, hogy ukrán egyetemeken relatíve sok – orosz vagy ukrán nyelven tanuló – ecuadori diák van. Ők nem angolul tanultak, tehát alapvetően spanyolul és szláv nyelven lehetett velük kommunikálni – ez akkor vált világossá, amikor menekültként megjelentek a magyar határon. Tőlem az itt élő ecuadoriak egyesülete kért segítséget egy vasárnap délutánon „negyven menekült” elszállásolásában. Azt sem tudtuk, hogy negyven diákról vagy negyven családról van szó. Mindazonáltal az esti misén már kihirdettem, hogy aki tud, jöjjön, hogy szállást és alapvető ellátást biztosíthassunk nekik. A megmozdulás minden várakozásomat felülmúlta! Első körben a békási hívek segítettek, utána viszont híre ment – minthogy több hónapig tartott az egész –, és bekapcsolódtak a nem hívő helyiek is a támogatásba. És persze élen járt végig az itteni egyetemista közösség, a Pueblo is, ők fogadták a buszt.

Beszélünk majd a Pueblóról, de most még egy kicsit maradjunk az ukrajnai egyetemistáknál. Hogyan érkeztek meg?

Kalandosan! Nem jöttek meg az előre jelzett időre, feltartóztatták őket a határon. Végül aznap éjjel negyven egyetemista érkezett, később viszont több hullámban más spanyol ajkúak is jöttek, köztük idősebbek, komplett családok. A plébániát és a plébániához tartozó intézmények épületét használatba vették, matracok voltak mindenütt: iskolában, közösségi házban, hittanteremben. Vécé még csak-csak van mindenütt, de fürödni például a környékbeli családokhoz jártak, meg volt beszélve, hogy ki mikor van otthon, hogy fogadja őket zuhanyzásra. Ebben is hatalmas összefogás mutatkozott. Volt persze, hogy eltévesztették, rossz házba csöngettek be, hogy „jöttünk fürödni”, a házigazda mégis konstruktív volt, és csak utólag derült ki, hogy egyáltalán nem is azzal a családdal volt megbeszélve… Sávokra osztottuk a napot, egy rögtönzött Facebook-csoportban egyeztettük a segítségnyújtást. Sok menekült hosszú távra volt berendezkedve Ukrajnában, voltak, akik kutyával menekültek. A segítségnyújtásba bőven bekapcsolódtak a nem katolikus helyiek is. 

Egy közeli pizzéria harminc pizzát ajánlott föl, otthon lévő kismamák kondérokkal főzték a magyaros egytálételeket, az állatorvos a menekült kutyákat látta el oltásokkal, chipekkel és vizsgálatokkal.

Nulla-huszonnégyben velük kellett lenni, hiszen a legtöbben tolmácsra szorultak, és nem volt helyismeretük. Másfél-két hónapig tartott ez az állapot, de folyamatosan rotálódtak az emberek. Az ecuadori nagykövet is járt nálunk meglátogatni a fiatalokat. Aztán sokan továbbálltak, mentek Nyugat-Európába, mások pedig hazatértek a családjukhoz.

Kép

Fotó forrása: Szili András

Milyen személyes pozitív hozadéka lett mindennek?

Megtanultam a „matrac” szót spanyolul! A viccet félretéve: látni az összefogást, hogy a menekültek számára a lehető legemberségesebb körülményeket tudjuk biztosítani, és hogy ebben mennyi segítőkész, jó ember volt partner, lelkileg felemelő. Megható volt a menekültek hálája is: miközben a legtöbben üres zsebbel érkeztek, akadt, akitől a továbbutazása előtt kaptam egy gyönyörű sötétkék nyakkendőt. Azóta elteltek már évek, de például nemrég visszatért Budapestre két fiatal, akik Ukrajnából 2022-ben Németországba mentek tovább. Összebeszéltek, hogy eljönnek, és fölkeresnek. Persze az a tapasztalat, hogy miként kell megszervezni egy ilyen segítségnyújtást, nagyon jól jött később, amikor kárpátaljai diákok számára nyitottunk egy „kollégiumot” a plébánián. Ők azért már rendezettebb körülmények között voltak itt, ráadásul mindössze egy tucatnyian, de cserébe sokkal tovább: egy évig maradtak.

A békás-ófalusi plébánia híres az ifjúsági közösségéről, a Pueblóról. Miben látja ennek az erejét?

A fiatalok hozzák a barátaikat, terjed a közösség jó híre. Minden összejövetelünk Krisztus-központú. Nagyböjtben most inkább elcsendesedőbbek, imádságosabbak voltak az alkalmak, gyertyafényben kezdtünk, ezt követte a szokásos előadás, és persze a végén mindig van egy kis falatozás.

Az alkalmak bizalmasak és jó hangulatúak egyszerre, nagyon szép látni, hogy a fiatalok egymást hívják a közösségbe, azokat is, akik nem hívők, de kíváncsiak. Amikor maguk közt mondják, hogy „na, ez jó”, annak van ereje és hitelessége. 

Hat év óta folyamatosan bővül a csoport, van persze lemorzsolódás, de vannak visszajáró „öregek” is, akik az első társaságból valók, csak már más az élethelyzetük. Úgy látom, hogy a fiatalokban van az erő, a fiatalok elköteleződésén látszik, hogy komolyan veszik a hitet.