A Himnusz szerzőjét is elvarázsolta a szatmári Szerelemország

Szatmár vármegye ma már csak egy hosszú megyenév kombinációjában jelenik meg, nagyobb részét Satu Marénak hívják Romániában, de bárhová is sodor innen az élet, nem tudom feledni Szatmárnémetit, Nagykárolyt, Nagybányát, Kocsordot, Győrteleket, Ökörítófülpöst, Mátészalkát, Szamossályit, Porcsalmát, nagyanyám virágoskertjét.

Hagyományőrző ikerpár 

Első állomásunk legyen mindjárt Csenger, a kicsi, de nagy múltú mezőváros. „Csenger híres város / Ha esik az eső sáros / Ott lakik a babám / Kivel leszek páros” – olvasható a Csengeri Helytörténeti Múzeumban kiállított, 1945 előttről való bekeretezett versike jiddis és magyar nyelven. Valaha egy szegény zsidó házát díszíthette az olcsó vásári portéka. 

A csengeri nagy vásároknak évszázadokon át országos híre volt. 

Ma már a Makovecz Imre tervezte belvárosáról híres és a gyönyörű 1320 és 1350 között, piros-fekete téglából épült, fakazettás mennyezetű hétszáz éves templomáról, amely a reformációig a katolikus felekezet tulajdonában volt. A református hagyomány kézzel tapintható Csengerben. Ha a szilva- és almalankáktól körülölelt Szamos-parti városkában járunk, ne felejtsük el meglátogatni a már említett múzeumot sem, amely egyedülálló Magyarországon.  

Egy ikertestvérpár, Fábián László és Fábián Béla hozta létre, mindketten tanárok. Fábián László nemcsak pedagógus, hanem kitűnő etnográfus is, testvérével, Bélával már a hatvanas évektől gyűjtik a paraszti kultúra tárgyait és szellemi értékeit. Több száz hangfelvételt, fotót készítettek a városka sokat látott öregjeivel. Ízes, szép szatmári beszéd, szívélyesség, vendégszeretet és áradó mesélőkedv jellemzi Béla bácsit. Nem lehet úgy távozni Csengerből, hogy ne vegyünk részt a tárlatvezetésén, amelyen megelevenednek a mezőváros valaha élt lakói örömeikkel, bánataikkal. Gazsi, a vörös macska úr pedig külön attrakció, ahogy kecses léptekkel követi gazdáját, Béla bácsit a megtestesült genius locit, majd kedélyesen az ölébe kuporodik egy fotó erejéig.

Kép

A csengeri református templom − forrás: Profimedia − Red Dot

Elátkozott uradalom, kirabolt kastélyok 

Csengertől búcsúzva, sorra következnek a karcsú, fehér templomtornyú kálomista falvacskák. Fehérek a néhol még megmaradt nádfedeles, mívesen faragott, estikétől és kenyérmorzsától illatos szelíd hajlékok is. 

Az úrasztalának kehelypohár motívuma díszíti a reformátusok lakta házakat.

Napraforgótáblák, vékony akácosok szegélyezik az utat, a határban a Szamos szalad. Elvitte Nagygécet. A helyi emlékezet a „bresciai hiénához”, Haynauhoz köti a megsemmisülés átkát, ugyanis Nagygécen állt a Haynau-kastély. Sokáig rémhírek, horrortörténetek keringtek a faluban arról, hogy mik történtek az évszázados falak között. 

A nagy árvíz idején, 1970-ben a Szamos elnyelte a települést. Egyedül a falu Árpád-kori templomát nem pusztította el. A református istenházát mára felújították, és a Megmaradás templomának nevezték el. Ma is hirdeti, hogy valamikor itt pompás uradalom virágzott: hintók jártak a kastély körül, csorda sétált haza este a Fő utcán, élettel volt teli minden porta, akár gazdag, akár szegény.  

Győrtelek a Holt-Szamos egyik faluja. Hatalmas békalencseszőnyeg borítja a folyó megszelídített ágát, tavirózsák himbálódznak rajta. Igazi horgászparadicsom, de nemcsak a pecásoké, hanem a természetrajongók, madarászok világa is. A megye legnagyobb holtága öt község határát mossa. 

Tizenhét kilométer hosszú a vadregényes, titokzatos víz, nyugalmat és békét áraszt. 

Győrteleken áll a szecessziós Csizmadia-kúria is, egy feledésre és pusztulásra ítélt kis kastély, amelyet sajnos sem a település önkormányzatának, sem az Országos Műemlékvédelmi Hivatalnak nem sikerült megmentenie az enyészettől. Az államosítás után sok jobb sorsra érdemes szatmári udvarházat, kiskastélyt rágott meg az idő. Egy ideig téeszként, kultúrházként, iskolaként, óvodaként, gyermekotthonként működtek, a rendszerváltás után azonban sorsukra hagyták az épületeket. A győrteleki Csizmadia-kúria homlokzatának kedves angyalkamotívumai sem tudtak eléggé vigyázni az évszázados úrilakra. 

A kocsordi Tisza-kastély még áll, hatalmas angolpark mélyén bújik meg. A szocializmus éveiben tüdőszanatóriumként működött, most magánkézben van. Gróf Tisza Kálmán és fiai, István és Lajos voltak az urai, Tisza Lajos gróf a kastélyból irányította az uradalmat. Zárkózott agglegénynek ismerte a falu, aki csodálatosan zongorázott, empátiájáról, szociális érzékenységéről számos kocsordi parasztgazda és napszámos is beszámolt. A falu lumpenjeiből verbuválódott elvtársak könnyen elfelejtették a gróf irántuk és családjaik iránt tanúsított jóságát. Mindent rekviráltak, amíg csak volt mit elmozdítani a kastélyból. 

A Tisza-kastély megrongált, kirabolt könyvtárában Jókai Mór levelei, dedikált regényei sem élték túl a világ proletárjainak egyesülését.

A szilvaillatú vidék 

A szomorú sorsú szatmári udvarházak után „evezzünk vidámabb vizekre” a Túristvándi vízimalom és a Túr-bukó habjaira. Ezek már a Beregi-Tiszaháton találhatók, a legendás szatmári szilva vidékén. Igazi gasztronómiai kalandtúrát kínál ez a táj. A lekváros derelyét, a borsos ciberét, a mocskos tésztát (szilvalekváros laska) mindenképpen meg kell kóstolni, és természetesen az ember szívét-lelkét megvidámító szatmári szilvapálinkáról sem szabad megfeledkezni. A Tisza árterében vadon növő nemtudom szilvából készül itt a lekvár, pálinka. Persze nem csak ebből, most már rekordméretű, nagy szemű szatmári szilvából is főznek. 

A régiek a nemtudom szilvára esküdtek, és vannak, akik még mindig ehhez ragaszkodnak. Augusztusban szilvalekvár illata és íze van ennek a vidéknek. A Panyolai Szilvórium kihagyhatatlan, a Penyigei Lekvórium pedig a lekvárrajongóknak kitűnő gasztronómiai program. A százéves, tornácos parasztház önmagában is szemgyönyörködtető, udvarán a szilvalekvárfőzés kellékeiből találhatunk egy kis kiállítást, bent pedig a hagyományos parasztkonyhával ismerkedhetünk meg. 

Az autentikus szatmári hangulat meghozza a kedvet ahhoz, hogy alászálljunk a lekváros szilkék legmélyebb bugyraiba. 

Ha már Penyigén járunk – ígérem, mindjárt megyünk Túristvándiba és a Túr-bukóra is –, előbb sétáljunk ki a falu temetőjébe. A szatmári régi, református temetőkben kopjafákkal állítottak emléket az elhunytaknak, alacsonyabbak, egyszerűbbek, mint az erdélyiek. Időzzünk el kilenc szépen faragott kopjafa előtt. Kilenc kislány örök álmát vigyázzák, emléküket népballada is őrzi. A lánykák 1905-ben aratni indultak a Vályi-birtokra, csónakba ültek, át szerettek volna menni a Szenke túlsó partjára, de a csónak felborult, őket pedig elnyelte a víz.  

Kép

Szatmári gyümölcsöskert Kömörő határában − Fotó: Páczai Tamás

Ahol Kölcsey ringatózott 

A Kende bárók tulajdonában álló vízimalomban, Túristvándiban szerencsére nem történtek efféle tragé­diák. A malom múzeumi része fotókkal, tárgyakkal szemlélteti, hogyan működött ez az évszázados szerkezet, hogyan lett a gabonából liszt. Külön élmény figyelni, amint elindulnak a kis kerekek, és „énekelni” kezd a szerkezet. Amíg az ember a smaragdszínű kis Túrt bámulja, elhiszi, hogy vízimanók fickándoznak benne. 

Kép

A túristvándi vízimalom kerekei − Fotó: Páczai Tamás

Igen népszerű hely a Túr-bukógát, amelyet a Kendék építettek Szatmárcseke és Tiszakóród között a húszas években, azóta szolgálja a Tiszát. Bár nem kijelölt fürdőzőhely, de az oda érkezők gyakran bújnak a gátról lezúduló vízesés alá, vagy gyönyörködnek a Túr és a Tisza összefolyásában. Nem, Petőfi Sándor nem itt írta A Tisza című versét, hanem kicsit odébb Nagyarban, ugyanis a folyószabályozások előtt a kis Túr ott sietett a Tiszába a kertek alatt. A Túr-bukó ettől a kis irodalomtörténeti pontosítástól azonban semmit nem veszít a varázsából.  

Csend van, átellenben már Kárpátalja, csak a Tisza és a Túr beszélgetését hallani. Kajaktúrára az egyik legjobb terep, ahogyan az egész Felső-Tisza vidéke. 

Szatmárcsekén a Tisza-parton kívül a csónakos fejfákat érdemes megnézni, lassan körbesétálni a temetőt, ahol a Himnusz írója pihen. Itt élt, itt mélázott el azon a legendás „csolnakon”, amelyet a Tisza ringatott évszázadokkal előttünk, és nem is akart elköltözni Szatmárból. Ahogyan unokahúga, a szelíd, félénk Kölcsey Antónia, Tónika sem, akinek naplóját Gábor Júlia az irodalmunkból „hiányzó, magyar biedermeier regénynek” nevezte, és amelyet, ha e táj felé indulunk, mindenképpen érdemes magunkkal vinnünk. Ha pedig majd megérkezünk, üljünk le vele a Tisza-parton, a nagy fűzfák árnyékában, és lapozzunk bele, hogy mi is megérthessük Szerelemország titkait.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.