Sorsközösség és irodalom, avagy együtt átélhető mélységek a könyvek lapjain

Együtt könnyebb emlékezni

Fredrik Backman valószínűleg a valaha volt legérzelgősebb skandináv író, aki úgy tud derűs, mégis szívfacsaró történeteket szőni, hogy azok minden klisétől, sallangtól és közhelytől mentesek maradnak. Bár leginkább a Hétköznapi szorongásokról, az Egymás ellenről és Az ember, akit Ovénak hívnak című regényéről ismerjük, ezekben korántsem merül ki az életmű. Méltatlanul elfeledett, háttérbe szorított rövid kis írás A hazavezető út minden reggel egyre hosszabb című egyestés könyve, amelynek terjedelme nem nő túl egy hosszabb novellán.

A történet egy nagypapa-unoka kapcsolatot ír le, annak is a legutolsó fájdalmas, mégis szép szakaszát. Noah életében rendkívüli helyet foglal el szeretett nagyapja, akivel gyakran tölti az idejét. Kedvenc játékuk a vakbarangolás, amikor a nagyapó egy ismeretlen helyre kalauzolja el a kis Noah-t, aki csak a megérkezésük után nyithatja kis a szemét, majd egy térkép és egy iránytű segítségével kell hazatalálnia. 

Ez persze mindig sikerül, a nagypapa ugyanis két dologban bízik megingathatatlanul: a matematikában és az unokájában.

Az kíméletlen öregedés, a felejtés azonban nem válogat, nem tiszteli a kivételes kapcsolatokat sem, így nyer értelmet a cím szimbolikája is. A hazavezető út ugyanis tényleg minden reggellel egyre hosszabbá válik, hiszen az út egyszerre a közös időtöltés és az élet megtestesítője is, ugyanakkor lassan egy búcsúfolyammá szelídül. Egy közös búcsú, ami egyszerre foglalja magába az egymástól való elköszönést és az emlékezés képességéhez való búcsút, amin keresztül azt is könnyebb elfogadni, hogy nemcsak minden hazavezető út hosszabb, hanem a közösen megadatott idő is egyre rövidebb…

Kép

Együtt könnyebb a gyász

Az előbbihez hasonlatos témát dolgoz fel Patricia Lockwood első regénye, az Erről nem beszélünk. Bár a tematikus vezérfonál egy szálon fut, Lockwood progresszív, szókimondó, egyszerre gunyoros és kritikus stílusa mégis változatos. Ez a túlhajszolt posztmodernség nemcsak a regény stílusában, hanem tudatfolyamszerű formanyelvében is jócskán kiütközik, így tehát, ha valaki a klasszikus irodalom híve, akkor Lockwoodot könnyen találhatja profánnak vagy megbotránkoztatónak – bár végső soron azt hiszem, ez is az írói szándék.

A néhol sekélyes, másutt kisszerű indítás rendkívüli mélységeket ér el a könyv végére. A regény elején a főszereplő ugyanis légből kapott influenszerré válik, a bevezető rész tulajdonképpen bejegyzések sorozata, amiket akár egy-egy közösségimédia-felületet megnyitva is olvashatnánk. 

Ez a ragyogó napsütésként érkező néhány perc hírnév azonban hamar felhők mögé búvik, amint kiderül, hogy a Twitter-sztárként tündöklő főszereplő életében nem várt, mégis előre elrendelt családi tragédia várható.

Főhősünk várandós nővérének születendő lányánál egy furcsa kórt, egész pontosan Prótheusz-szindrómát diagnosztizáltak, amely borítékolja, hogy a kislány a születését követő néhány hónapban meg fog halni. Mondhatni, a gyermek koporsóba születik. A hirtelen influenszerré avanzsálódott lány tehát fejvesztve rohan testvéréhez, feladva az ölébe hullott kényelmes karrier lehetőségét. Mindezt azért, hogy támasz lehessen, és nővérével vészelje át az átvészelhetetlent. Együtt várták azt, akitől már a várakozás pillanatában meg kellett kezdeni a búcsút.

Kép

A regény sajátos – talán az európaiak számára túlzottan is amerikai – módon viszonyul a gyász és az anyaság kettősségéhez, azok lélektanához, a szokásostól eltérő módszereket használva a tragédia feldolgozásához. Igazán érdekes regénykísérlet, melynek íve jól megmunkált, a történet szépen lekerekedik – még akkor is, ha az egynegyedén sikeresen túljutott olvasónak még nem ez lesz az első gondolat, ami eszébe juthat Lockwood kapcsán.

Együtt könnyebb nőnek lenni

Az anyaság vonalán továbbhaladva, íme, itt egy novelláskötet egy nőtől, nőkről, nem csak nőknek! Ughy Szabina első könyve, Az átlátszó nő olyan történeteket foglal magába, amelynek főhősei nem megmentésre váró világszép királykisasszonyok, nem szuperanyák, és nem is Meryl Streep módjára öregedő hölgyek. Az átlátszó nő sokkal inkább olyan történetek egyvelege, ahol a nőiség különböző aspektusainak az árnyoldalait láttatja a szerző. Vagy azt is mondhatnánk, hogy a láthatatlan nőkre fókuszál, a csendben élő nők szócsövévé válik. Novelláskötet révén ráadásul képes mindarra, amire egy regény nem lenne: olyan eltérő, diverz témákat, nézőpontokat, elbeszélőket vonultat fel a szerző, amik, akik közül biztosan találunk rokonszenveset.

Az átlátszó nő a női sorsközösség mintapéldája, amelyben 16 novella tükröz vissza 16 különböző élethelyzetet. 

A gyermekonkológiától kezdve a párkeresésbe belefáradt középkorú hölgy vagy a kisgyermekes anya esetén át egészen a reménytelenül súlyosan megbetegedett idős nő életútjáig minden megtalálható ebben a szokatlanul éleslátó kötetben, melyben a rivaldafény a legeldugottabb szegletekre esik. 

Kép

Együtt könnyebb tenni a jóért

Kiss Dávid annyiban biztosan kilóg a sorból, hogy hivatása szerint nem író, és nem is irodalmár, hanem a Máltai Szeretetszolgálat szociális munkása. Cigánytelep nyolctól négyig című műve pedig tulajdonképpen egy munkanapló még a 2010-es évek elejéről, amelynek megírására a Máltai Szeretetszolgálat elnöke buzdította a szerzőt.

Bár a könyv lassan már tizenöt éves, egyáltalán nem friss megjelenés, mégis évről évre egyre aktuálisabb. Kiss Dávid a monori cigánytelepen végzett munkájáról, az egyszerű hétköznapokról és a sajátos integrációs és településfejlesztő programról tudósít.

Ha csak egy könyvet javasolhatnék gimnáziumi kötelező olvasmány gyanánt, akkor az egészen biztosan ez lenne – nemcsak a tartalma, hanem a perspektívája miatt is. 

Ugyan minden leírt élethelyzet, probléma, nehézség egy kis magyar valóságdarab, a beszédhelyzet, amelyből a szerző megszólal, felülemelkedik ezen: empátia, tenni akarás és elhivatottság vegyül egymással.

Kép

Kiss Dávid olyan roma családok hétköznapjait láttatja, akik elveszítették a kontrollt a saját életük felet, akik sokszor már emberi méltóság híján kénytelenek élni – legyen szó idősekről, középkorúakról vagy akár egészen fiatalokról, gyerekekről, akik sorsa a születésükkel megpecsételődött. A szerző mégsem róluk vagy helyettük beszél, hanem velük kezdeményez párbeszédet, amelyhez a legelső lépés észrevenni az embert az embertelenség közepette, és visszaadni a méltóságot, akár egy gesztussal, egy apró segítséggel vagy egy – fizikai vagy átvitt értelemben vett – tükördarabbal.

Együtt könnyebb a 20. század terhe

Annie Ernaux neve – az utóbbi évek és a 2022-es irodalmi Nobel-díj révén – talán ma már nem szorul különösebb magyarázatra, ahogyan egyik leghíresebb műve, az Évek is ismerősen csenghet. Elöljáróban mégis annyit, hogy az írónő legtöbb alkotása önéletrajzi ihletettségű, könyvei nagy részében élete egy-egy szakaszát dolgozza fel.

Az eredetileg 2008-ban megjelent Évek azonban kitűnik ebből az életműből, ugyanis az írónő ezúttal a megszokott személyes hangvételtől radikálisan eltérve többes szám első személyben beszél. Érdekes kérdés lehet, hogy vajon kik helyett szólal meg. 

A II. világháború alatt született generáció helyett? A huszadik századon magukat átverekedő francia állampolgárok helyett? Vagy lehet, hogy csak a nők szóvivője? Esetleg az osztályátlépő értelmiségi réteget képviseli?

Kép

Az igazság valahol mindezek között húzódik, ugyanakkor a kollektív tudatfolyam narratívája mögött implicit módon, egy ősi palimpszeszttekercsként sejlik fel a személyes életút. Amit Ernaux más műveiben elmond a saját vagy épp szülei életútjáról, azok fényképek és események formájában itt is megjelennek; ilyen a II. világháborút átélő kislány, a ’60-as évek tüntetésein résztvevő fiatal, vagy az ikertornyok lerombolásáról értesülő idősödő asszony. Ezen kettőség nyomán nem véletlen, hogy a XX. század francia enciklopédiájaként, vagy az írónő saját megnevezése után autoszociobiográfiaként is gyakran hivatkoznak rá, ötvözve ezáltal az önéletírás személyességét és a társadalomelméleti háttér adatközpontúságát.