„A Jóisten nem a tökéletesre épít” – A pannonhalmi bencések szerint embernek lenni és kereszténynek lenni sebezhetőséget jelent

Vannak Európában nyolcszáz éves bazilikák? 

A jáki, a zsámbéki, a lébényi, sőt a frissen felújított párizsi Notre-Dame is egyidős a pannonhalmi bazilikával. A miénk viszont három oknál fogva különleges. Egyrészt Magyarországon sem méretében, sem kulturális jelentőségében nincsen hozzá hasonló. Másrészt egyedülálló módon ez a templom valóban Szent István korabeli alapokon áll, későbbi építtetője ezt az istváni hagyományt újította meg kortárs módon. A harmadik ok pedig, hogy az a szerzetesközösség, amelyik létrehozta és megőrizte, a mai napig is ekörül a bazilika körül él – ez a fajta személyi, közösségi, imádságos folytonosság egészen különleges. 

Egy olyan világban, ahol éppen azt szoktuk ünnepelni, ami meg tud változni, korszerű-e, ha valami megépül kőből, és megmarad nyolcszáz évig? A trash-kultúra uralkodása idején mit kezdjünk egy majdnem ezeréves, gótikus bazilikával?

A templomot őrző szerzetesközösség maga mindig egyfajta ellenkultúrát fog képviselni. Már az eredeti, a XIII. századi bazilika letisztultsága, ritmusossága is párbeszédben van a mai embernek a letisztultság iránti igényével. Az ember és az épület közötti kapcsolat spirituálisan visszhangzik ma is. A hozzánk érkezők a csendet, a megérintettséget, a fényt veszik észre. Végigsimogatják a köveket. Ülnek a padban, és szembenéznek a fénnyel. Ezt a hatást együtt váltja ki a XIII. századi rózsaablak és benne a XXI. századi áttetszően vékonyra vágott ónix kő. 

Ez ugyanaz az ember, aki egyébként a falra szigszalagozott banánt is művészetnek érzi?

A kettő hordoz is hasonló üzenetet. A falra szigszalagozott banán a „mindent meg tudok oldani” illúziójával szembesít, azt leplezi le. A templom ugyanígy arra figyelmeztet, hogy az ember nem képes mindenre, hogy nem érhető fel minden ésszel és akarattal. 

Ebben a nyolcszáz éves templomban az idő máshogyan működik. Nyolcszáz évnyi távlatban azt gondolni, hogy az ember bárminek az alapja, illúzió, amely lelepleződik. 

Annyira esetleges a pannonhalmi szerzetesközösség történelme! Minden száz évben feloszlatták egyszer. Az, hogy a templomunk megmaradhatott ilyen állapotban, túlmutat az emberi tervezésen. A sajátos monostori időszemlélet arról szól, hogy részese vagyok a folyamatoknak, hozzáteszem a magamét, alakítom, kifejleszthetem a saját képességeimet, ezért is imádkozunk mindennap a gimnáziumban – de az egész csak illúzió, ha magamat tekintem sarokkőnek. 

Másrészről Pannonhalma mégiscsak egyfajta sarokkő – sarokköve a magyar államiságnak. A felelősségvállalás az országért nagyon erősen megjelent az emlékév elején is, és a végén is, illetve mindkét idelátogató köztársasági elnök kiemelte a pannonhalmi bencés közösségnek ezt a küldetését.

Szent István azt a küldetést adta a kiváltságokkal megerősített pannonhalmi közösségnek, hogy ezen a helyen imádkozzanak pro stabilitate regni nostri, az ország fennmaradásáért, megszilárdulásáért és az uralkodó lelki üdvéért, hogy a mű, amelyet létrehoz, az az államszervezet, a keresztény Magyarország, fennmaradjon. Elválaszthatatlanul együtt mozog ennek a közösségnek a története Magyarország történetével, a bajokkal is, és a szerencsés napokkal is. Mindennap imádkozunk Magyarországért, és most már tudatos gesztussal a napközi imaórában a hozzánk érkező vendégeket is belevonjuk ebbe az imádságba. Hétfőn a szenvedőkért, a visszaélések áldozataiért, a hajléktalanokért, a szegényekért imádkozunk. Keddenként hazánk vezetőiért és a politikusokért, akiknek különleges küldetése az, hogy az együttélésben jó példával járjanak elöl. De imádkozunk hazánk művészeiért, sportolóiért és a betegekért, haldoklókért, orvosokért, ápolókért, pszichológusokért is. Ez a heti ritmus tulajdonképpen egyfajta lebontása hazánk gondjainak.

Ez egyfajta hazaszeretet, hűség a közösséghez. 

A pannonhalmi szerzetesközösség olyan korban jött létre, amelyben az a fogalom, hogy hazaszeretet, nem létezett. Majd a történelem Ura ítéli meg, hogy hűségesnek bizonyultunk-e eredeti küldetésünkben, felelősséget vállaltunk-e a helyért és a közösségért, amelyben működünk, mert szerintem ezt jelenti a hazaszeretet. 

De ennél fontosabb, hogy a szerzetesközösségnek nem valamilyen értékeket kell felmutatnia, hanem a Krisztus-központúságot. A legnagyobb értékválság az egyházban vagy a társadalomban, az a Krisztus-központúság válsága. 

Oda lehet, oda kell egy keresztény embernek visszafejtenie a saját identitását, nem állhat meg korábban, más értékeknél. A hit, a Krisztusba vetett hit, életre szóló és mindent átalakító. Mindenki erre van meghívva. Szent Benedeknek a regulájában feltett alapvető kérdése, hogy valóban Istent keresed-e. És ilyen módon nem a szerzetesség, hanem a kereszténység a radikális. Létének alapját a szerzetesközösségnek is, és a világban élő keresztényeknek is Krisztusban kell keresniük. 

Kép

Fotó: Pintér Ádám

Ennek fényében nem túl eredményes a kereszténység jelenléte a világban, ha jól értelek. 

Ahogyan ezt Ferenc pápa mondta a gerendáról és a szálkáról szóló evangéliumi részről, az a szerencsénk, hogy a mi emberi ítélkezésünk és Isten ítélkezése között van egy óriási különbség, ez pedig az, hogy Isten ítélkezése irgalmas. Ha Isten szeretetéről beszélünk a XXI. században, akkor a szeretetnek két dimenzióját érdemes kiemelni, néven nevezni. Az egyik az irgalom, a másik a compassio, az együtt-szenvedés. Ez a két olyan árnyalata az Isten szeretetének, amelyre az emberek nagyon vágynak. Irgalomra és együttérzésre.

Hogyan lehet megvalósítani ezt az együttérző ­szeretetet egy hegy tetejéről, amely ugyan összeköti az eget és a földet, de kicsit mégiscsak a földi világ fölé emelkedik? 

Azt a kérdést szoktuk feltenni, Sylvia Walter svájci szerzetesnő verse után szabadon, hogy ha mi elmennénk otthonról, akkor ki várná azokat az embereket, akik eljönnek hozzánk, hogy otthonra találjanak? Nem mondhatunk le arról, hogy Isten üzenetét átfordítsuk a minket körülvevő emberek nyelvére, hiszen őket szolgáljuk. Nem lehet azt mondani, hogy otthon lenni egy helyen, és itt várni az Úr eljövetelét és azokat, akik nálunk akarnak találkozni az eljövendő Úrral, ne volna hivatás. Hála Istennek ez a hivatás sokakat vonz ma, akik felkerekednek saját otthonukból, eljönnek a monostorba, hogy az itt élő közösség csendjéből, spiritualitásából, munkájából erőt merítsenek, és fölfelé tekintsenek. Óriási, megtisztelő bizalom van az emberekben a monostor iránt. A legmegrendítőbb az, hogy szülők, családok a legféltettebb kincsüket, a gyermeküket rábízzák a kolostori iskolára. Ez a bizalom nagyon erősen vissza kell hogy hasson, és vissza is hat. A bencés gimnázium megújulása, stratégiai munkája, gyermekvédelmi elköteleződése, a közösségi tervezés, felelősségteljes válasz igyekszik lenni arra a bizalomra, amelyet a szülőktől kapunk. 

A bizalom az irgalom kapuja, illetőleg az irgalom az a bizalom bejárata.

Szent Benedek azt mondja a kapusról, hogy mihelyt egy érkező kopogtat, a kapus feleljen rá, hogy hála legyen Istennek. És ezután menjen oda, és nézze meg, hogy ki az. Ez egy megelőlegezett bizalom. A monostor, tőlünk szerzetesektől azt várja, hogy minden érkezőben, bárki kopogtat, abban Isten jelenlétét előlegezzük meg. Lehet, hogy csalódni fogunk. Lehet, hogy az, aki jön, lelepleződik. Lehet, hogy kiderül, hogy nem vagyunk kompatibilisek egymással, de bárkit hoz oda a sors, Istennek legyen hála érte.

Sérülékennyé tesz a bizalom?

Szent Benedek monostorát az érkező vendégek háromszor pusztították el. Jézus Krisztus élete és működése az Istenbe vetett bizalom mentén halálosan kudarcra volt ítélve. Ez nem azt jelenti, hogy ezt kell keresni, de azt tudnunk kell, hogy a szolgának nem lesz jobb sora mesterénél. Embernek lenni és kereszténynek lenni sebezhetőséget jelent, de ha belegyökerezünk az életbe, a minket körülvevő világba, akkor otthon is leszünk benne. „Ebben a világban élnek, de nem ebből a világból valók.” Jézus Krisztus misztériuma, az igazság nem ragadható meg egyetlen egy fogalommal. Ő valóságos Isten és valóságos ember. Ez a katolikus „és”. Hitünk középpontjában ilyen kibékíthetetlen ellentétek állnak. Jézus Krisztus meghalt, és feltámadt. 

Nagy értéknek tartom, ahogyan a fiatalok a bizalommal és a változásra való nyitottsággal élnek. Ezt talán el is lehet tanulni, vagy újra fel lehet saját magunkban is fedezni. 

Amikor Szent Benedek azt mondja, hogy a monostor nem más, mint az Úr szolgálatának az iskolája, akkor ezt a két dolgot beleérti, a bizalmat mint a tanulás alapattitűdjét, másrészt pedig a hibázás lehetőségét.

De azért egy bazilika nézzen ki tökéletesen?

A pannonhalmi bazilika első építő céhe olyan nagyot hibázott, hogy két további céhet kellett hozni Pannonhalmára, hogy helyre lehessen tenni azt a hibát, amelyet ez az első, egyébként végtelenül igényesen építő építészcég elrontott. Az biztos, hogy a Jóisten nem a tökéletesre épít. Nagy bajban volnánk. 

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazin 2025. január-februári számában jelent meg. A magazinra előfizethet itt.