A fontos teljesítmények mögött soha nem egyetlen ember áll

A minap belefogtam egy gondolatkísérletbe: vajon találok-e olyan teljesítményt, amire egyértelműen azt mondhatjuk, hogy kizárólag az egyén érdeme?

Ismerősöket kértem fel, hogy mondjanak olyan területeket, amelyek szerintük akár a magányos győztesek pályái is lehetnek. Egyikük rögtön rávágta a futást, így hát felcsaptam a sportlexikont, és megkerestem Usain Bolt nevét. A világ valaha élt leggyorsabb sprinterét a szülei a szegény körülményeik ellenére is támogatták tehetsége kibontakoztatásában. Bár gyerekként inkább a labdajátékok érdekelték, edzője felfigyelt rendkívüli képességeire, és a futás felé terelgette őt. Csapattársai, vetélytársai és szurkolói is egyengették a legendává válásának útját, de még a cipőtervezők is hozzájárultak a világraszóló rekordok eléréséhez.

Tudomány? – kérdezte a barátom második próbálkozásra, de aztán ezt a lehetőséget is gyorsan elvetettük. Albert Einstein sem a fizikaszertár magányában ücsörögve, pusztán saját zsenialitására támaszkodva találta ki a relativitás elméletét. A zürichi Politechnikai Intézetben olyan nagyszerű tudósok mentorálták, mint Hermann Minkowski, de közeli barátja, Michele Besso is inspirálta őt a gondolkodásban. „Nélküle nem juthattam volna el idáig” – hirdette fennhangon a Nobel-díjas tudós. 

Végül a klasszikus zenével kapcsolatban jegyezte meg az ismerősöm, hogy bár a technikai tudásra nyilvánvalóan csak tanulás útján lehet szert tenni, a zsenialitás kibontakoztatása sokszor rettentő magányos elfoglaltság. De nevezhetünk-e magányos alkotónak valakit, akit egész életében múzsák táncolnak körül?

Március idusához közeledve kézenfekvő példa a közösség erejének megmutatkozására nemzeti ünnepünk. Bár a történelem mindig kiemeli magából a maga „influenszereit”, a szabadságharcok mind összefogástörténetek. Ha nincs a márciusi ifjak közössége és a változást követelő pesti tömeg, ami odagyűlt a Landerer nyomdához vagy a Nemzeti Múzeumhoz, akkor a Nemzeti dal is csak egy költemény lenne a Petőfi-kötetben. 

Evolúciós közhelynek számít, hogy az ember társas lény, mégis mintha manapság egyre nagyobb személyes kudarcként, egyéni gyengeségként élnénk meg, amikor segítségre, támogatásra van szükségünk. Már nem mindenkinek természetes átkopogni a szomszédhoz, ha elfogyott a hagyma, és minden be van zárva. Nehezebben hívjuk fel a rokonokat, barátokat, ha elkélne még egy kéz a gyerekek körüli teendők elvégzéséhez, és még egy papírzsebkendőt sem merünk kérni a buszon. 

Úgy csinálunk, mintha az önállóságunk kényszeres bizonygatása felülírhatná azt az alapvető szükségletünket, hogy egymásra kell támaszkodnunk. Az elvárosiasodás és a digitalizáció tovább fokozza elszigetelődésünket, ezért szeretnénk most olyan történetekre felhívni a figyelmet, amelyek összetartásra biztatják olvasóinkat. 

Amikor egyedül érezzük magunkat, gondoljunk arra, hogy nem csak a profi sportolók, tudósok és művészek dolgoznak saját „teammel”. A mi csapatunk tagjai a rokonaink, barátaink, ismerőseink, sőt sokszor vadidegenek is csatlakoznak hozzá. Gondoljunk a kollégára, aki bent marad velünk túlórázni az irodában, mert nem bírunk el a beszámolóval, a fiúra a szupermarketben, aki lehajol a kasszánál, hogy bekösse a kismama kibomlott cipőfűzőjét, a járókelőre, aki felemeli a babakocsit a villamosra, a szociális munkásra, aki segít kitölteni a GYES-papírokat a szegregátumokban élő anyáknak vagy a sofőrre, aki félreáll, hogy segítsen betolni a lerobbant kocsit. 

Együttérzésünk és önzetlen tetteink által mindannyian részei vagyunk az ország szociális ellátórendszerének: még akkor is, ha „csak” annyit teszünk, hogy segítünk egy idős asszonynak felvinni a lépcsőn a bevásárlószatyrot.

Segítséget kérni nem gyengeség, hanem a létezés természetes velejárója, az összefogás pedig nem afféle könyöradománya az emberi erőforrásnak, hanem maga az élet. 

A hónap témája: Együtt könnyebb!