Lángosillat, NDK-NSZK találkozók, hotelóriások – Így lett a Balatonból Vörös Riviéra a Kádár-korban

Mielőtt rátérnénk a Vörös Riviéra által vizsgált időszakra – mi volt a Balaton sorsa 1945 előtt?

A déli part az odavezető vasút megépüléséig főként mocsárvidék, az északi pedig hagyományos agrárvidék volt, több évszázados szőlőkultúrával. A 19. század vége felé már üdülési célú épületek is létrejöttek, a Balatonnál is megjelentek a jómódúak és a középosztály. A vasút megépítése meggyorsította az utazást, a déli partról eleinte áthajóztak vagy átkocsikáztak az emberek az északira. 

Ám Trianon értékelte fel igazán a területet, hiszen akkor az ország elveszítette a tengerparti részeit, viszont megmaradt ez az édesvizű tavunk. 

A Horthy-korban tudatos fejlesztés indult, korszerű gondolkodással igyekeztek hasznosítani a Balaton környékét. 1945 előtt csírájában megvolt minden, ami később kibontakozott: ha nincs a nagy politikai váltás, folyamatosabb lehetett volna a fejlődés – így megakadásokkal, más ideológiai környezetben alakult ki a Balaton tömegturizmusa.

Nyugaton 1945 után a közlekedés és az életszínvonal fejlődésének köszönhetően beindult a nemzetközi utazgatás, a keleti blokkban pedig pont, hogy leállt. Magyarországon a Rákosi-éra veszélyes elemként tekintett a külföldről érkezőkre, és sajátosan kezelte a belföldiek turizmusát is…

A motorizációs robbanás nyomán, a világháborúból való kilábalás után az ötvenes évektől „útnak indult a világ”, de a Rákosi-rendszer szovjet típusú kommunista diktatúraként, ideológiai alapon azt mondta: mi csak a dolgozóink üdültetésével foglalkozunk. Államosították a szálláshelyeket, a vendéglátást, és ellenőrzésük alatt tartva, szervezetten utaztatták az embereket nyaranta a Balatonra.

Ennek az állami üdültetésnek propagandisztikus célja is volt, hogy el lehessen mondani, milyen jó világ lett, mert a régi urak helyett most már a munkások nyaralnak a Balatonnál.

A belföldi szociális üdültetés nem ördögtől való, de akkori formájában egy diktatúra eszközeként hatott, ennek megfelelően szinte kizárólagossá vált. Főleg, hogy a vasfüggöny leereszkedésével ellehetetlenült az utasforgalom Kelet és Nyugat között, és a szocialista országok egymás közötti viszonylatában sem lehetett valódi turizmusról beszélni. A Rákosi-korban pénzt nem költöttek az infrastruktúrára, a háború előttről maradt szállásokra terhelték rá az üdültetett tömeget.

A Kádár-korban ismerte fel a szocialista államvezetés, hogy a turizmusból haszna is származhat?

Akkor került előtérbe az a gazdasági potenciál, ami az országba csábítható nyugati vendégekben és az ő devizájukban rejlett. Ehhez a szovjet blokkon belüli politikai enyhülés is kellett, amit Sztálin halála indított el, másrészt a magyar kommunistáknak a pluszbevételre nagy szükségük volt, mert bár a hatalmat ’56-ban szovjet segítséggel megtarthatták, az ország továbbra is komoly gazdasági-társadalmi nehézségekkel küzdött. Az pedig már a forradalom előtt megfogalmazódott, hogy szükség lesz turizmusfejlesztésre, de az ez irányú lépések megtétele a fegyveres harc kirobbanása miatt későbbre tolódott. A Kádár-rendszer emiatt a többi keleti ország – Bulgária, Románia, Lengyelország – viszonylatában lépéshátrányba is került, de aztán mégis jelentős eredményeket tudott felmutatni. 

Adottságai folytán Budapest – és esetleg a Hortobágy, Bugac, a „puszta romantikája” – mellett a Balaton volt a legalkalmasabb arra, hogy üzleti hasznot hozzon. 

Ha sok külföldi költi el itt a pénzét, az növeli állam bevételeit, jót tesz a GDP-nek. Az utazás lehetősége emeli a kölcsönös bizalmat, így könnyebb üzleti kapcsolatokat létesíteni kifelé, a Kádár-rendszer igyekezett is kihasználni ezen előnyöket. A hetvenes évektől Magyarország számított a „legvidámabb barakknak”, a Balatonnál pedig kialakult a nyugat- és keletnémetek kedvelt találkozóhelye. A látszólagos eredmények ideig-óráig elfedték a rendszer fenntarthatatlan voltát. Arról, hogy az eladósodott ország 1981-re az államcsőd szélére sodródott, kevesen tudtak. A kollektív emlékezet is szívesebben idézi fel a szépet, például, hogy milyen jó volt akkoriban a Balatonnál nyaralni.

Kép

Automata büfé a füredi Vitorlás étterem mellett, 1971-ben - Forrás: Fortepan / Bauer Sándor

Az NSZK-sok és NDK-sok találkozóit megelőzően a hatvanas években az átlagember üdültetése mellett előbb a motelek, majd a kempingek térhódítása zajlott, majd a szálláshiány okán elterjedt a vadkempingezés is…

A kemping és a motel mint szállásforma tipikus kényszer szülte megoldás volt a férőhelyhiányra, amit pénz szűkében is orvosolni kellett valahogy. Hiszen míg a korábbi panziók, üdülők, vendégházak az államosításukat követően a belföldi üdültetést szolgálták, a növekvő külföldi és belföldi érdeklődés létesítményigényei kielégítetlenek voltak. 

A legegyszerűbb, legolcsóbb szállástípust a kemping jelentette, ahol csak folyóvízre, csatornázására, villanyra volt szükség, a sátrát meg a lakóautóját pedig már a vendég hozta. 

Ezért a szocialista állam a hatvanas évek során számos kempinget nyitott a Balaton körül. Ennek dacára is adódtak olyan időszakok, amikor a tó körül egyidejűleg jóval több ember akart nyaralni, mint amennyit a vízpart aktuális infrastruktúrája el tudott látni. Ez történt például 1964-ben, amikor is megrohamozták az országot a csehszlovák turisták, és nyomukban tényleg nomád viszonyokra emlékeztető vadkempingek lepték el a Balaton frekventált partszakaszait. 

Hamarosan – a hazaiak és a keleti blokkból jövők rovására – előtérbe kerültek a nyugati vendégek. Ahogy egyre többüket igyekezett a magyar vezetés az országba vonzani, még több férőhely kellett.

Még mindig a hatvanas éveknél maradva, miközben Bulgária vagy Románia jelentős szállodafejlesztési programot hajtott végre a Fekete-tenger partján, lehetőségeihez mérten a Kádár-rendszer is valami hasonló megvalósítására törekedett a Balatonnál. Ehhez előbb a föld alatt kellett megteremteni a feltételeket, kiépíteni a közműveket, aztán jöhettek a látványosabb szállodaépítések, amelyek a közelmúltig meghatározták a Balaton képét. A hatvanas évek derekáig felhúzott siófoki hotelek mellett 1968-1969-ben készült el Füreden az Annabella és a Marina, Almádiban az Auróra.

A szezonális hotelmonstrumok létrejöttét nagyrészt romániai és bulgáriai tanulmányutak tapasztalatai inspirálták, tehát azt lehet mondani, hogy a korabeli balatoni szállodák elsősorban bolgár, illetve román mintára létesültek.

A beruházások irányítói úgy vélték, a körülbelül ezer fő befogadására alkalmas egységek az ideálisak mind az építési, mind az üzemeltetési költségek optimalizálása szempontjából. Idővel azonban bebizonyosodott, hogy ez koránt sincs így, a nagy idényszállók rentábilis üzemeltetése, fenntartása komoly nehézségekbe ütközik. Ráadásul, mint egyes idegenforgalmi szakemberek már a hatvanas években felhívták rá a figyelmet, a balatoni táj jellege és az üdülőhelyek arculata inkább kisebb, családiasabb szállodákat kívánt volna. Mindazonáltal az említett balatoni szállodák – ha kisebb-nagyobb átalakításokkal is – máig köztünk vannak egy korszak jelképeiként, megszoktuk látványukat.

Kép

Mikortól üzemelhettek magánszálláshelyek – Zimmer Frei-ek –, illetve „maszek” szolgáltatások is?

Magánember hivatalosan nem alapíthatott üzleti célra sem vendéglátóhelyet, sem szállást, mert a szobakiadás mint „nem munkával szerzett jövedelem” szembement a szocialista ideológiával. Azonban hamar látszott, hogy önmagában az állam nem lesz képes a turizmus robbanása folytán intenzíven növekvő férőhely- és ellátási igényeket biztosítani. Ezért egyfajta tűrt kategóriaként a rendszer mégis lehetővé tette a magánházaknál a nyaraltatást, idővel a magánszektor térhódítását a vendéglátásban. Ennek nyomán épültek fel panzió méretű családi házak a tó körül, létesültek sorra maszek lángos és halsütők. A magánerő bevonása a Balaton nyári üzemeltetésébe már a hatvanas években megindult, de a jelenség a hetvenes évektől vált látványossá.

A keleti blokkon belül a Kádár-rendszer egyik sajátossága volt, hogy bár a hatalom elítélte a kapitalista üzletelést, valójában sok tekintetben, például a Balatonnál is meglehetősen üzletiesen gondolkodott.

Ekkor jöttek létre, illetve váltak kultikus helyekké máig népszerű csárdák is, az állami vendéglátóipar egységeiként. A nyári szezonban a nyugati vendégekre koncentráltak, belföldi vendéget, akiknek jó része az első osztályú árakat akkor sem igen tudta megfizetni, elvétve szolgáltak ki. Az átlagos belföldi turistának az említett lángossütők, halsütödék, olcsó kifőzdék maradtak. Meg a sorban állás. Hiszen a szocialista gazdaság egészét, így a turizmus szolgáltató szektorát is általánosságban a hiány jellemezte. Ráadásul a Balatonnál minden a rövid nyári üdülőszezonról szólt, amikor már-már elviselhetetlen tömegterhelés jelentkezett, azon túl nyolc hónapon át Csipkerózsika-álmát aludta a tópart.

Mi lett a szőlészettel, borászattal, ami korábban oly meghatározó volt?

Az északi parti tájnak a mediterrán bájt, a szinte olaszos hangulatot a római időkig visszanyúló szőlőművelési kultúra, a hegyoldalakban megbúvó kis falvak kölcsönözték. A kommunista hatalom azonban nem tradicionális agrárkultúrában, hanem szovjet mintájú termelőszövetkezetekben, nagy állami gazdaságokban gondolkodott és az ötvenes évektől mindent megtett annak érdekében, hogy elvegyék az emberek kedvét az egyéni gazdálkodástól, a szőlőműveléstől.

És bár a Balaton-környéki adottságok, a tagolt dombvidék egyáltalán nem kedvezett a nagyüzemi gazdálkodásnak, itt is kierőszakolták az erőltetett átalakulást, amit a mezőgazdaság szocialista átszervezésének neveztek.

Ennek nyomán korábban magánkézben művelt területek maradtak parlagon, majd megkezdődött az elhanyagolt, gazos területek újra felparcellázása, és immár beépülése. Mert hiába kerültek ismét magántulajdonba a nagyüzemi művelésre alkalmatlannak nyilvánított mezőgazdasági területek, az emberek többsége a Balatonnál már nem gazdálkodni, hanem nyaralót, házat építeni akart. Az egykori szőlőterületek beépítése, a tradicionális táj átalakulása, pusztulása ma is tart.

Kép

Rehák Géza − Fotó: Vámosi Patrik

Összegezve milyen hasznot, értéket hagyott maga után a könyvében elemzett időszak, és a Balatonnál élő emberként hogy látja: mit tudunk tanulni a jövőre nézve az akkori hibákból?

Egyrészt a Kádár-korban keletkezett a tó körül ma is használatos infrastruktúra jelentős része: utak, parkolóhelyek, közművek, ezeket ma is használjuk. Másrészt az akkori építkezésekhez kapcsolódott egy olyan, a korabeli építész-urbanista szakma által képviselt eszmeiség, hogy a régiót összefüggő egységként kell kezelni, fejleszteni. Önmagában már ez is figyelemreméltó. Születtek szép nyaralók, de létesültek sajnos tájidegen épületek is nagy számban. Ez utóbbi káros következmény abból fakadt, hogy az üdülőterület egészének minőségét meghatározó értékek védelme a hatvanas-hetvenes évek fordulójától háttérbe szorult.

A Balaton környékének hasznosítása, beépítése kontrollálatlanná, átgondolatlanná vált, és ez a folyamat sajnos a rendszer bukása után is folytatódott.

Mert ha a térséget üdülőterületnek tekintjük, egyáltalán nem mellékes kérdések, hogy a tó és környezete, a táj hol és mennyiben tud megmaradni pihenésre, kikapcsolódásra alkalmas vonzó vidéknek.