„Én nem a lelkek pásztora vagyok, hanem az embereké” – Dom Hélder Câmara, a nyomornegyedek főpapja

A favelák lelkipásztora  

Dom Hélder Câmara 1909 elején született az észak-brazíliai Fortaleza városában sokgyerekes polgári, középosztálybeli családban. Édesapja egy helyi cég könyvelője, édesanyja tanítónő volt. A fiatal Câmara tizennégy évesen a papi hivatás mellett döntött, 1931-ben szentelték pappá. Öt éven keresztül lelkipásztori szolgálatot végzett, munkásokkal és értelmiségiekkel foglalkozott, részt vett a világi híveket tömörítő Katolikus Akció megszervezésében, és 1931-ben megalapította Ceará állam munkáslégióját, 1933-ban pedig a katolikus munkásnők szakszervezetét. A harmincas évek közepén egy ideig együttműködött a radikális „zöld ingesek” jobboldali mozgalmával, de egy idő után kétségei támadtak velük kapcsolatban. Hamarosan felkérték, hogy államtitkárként irányítsa a tartomány oktatásügyét. 

Két év múlva Rio de Janeiróban, a szövetségi oktatásügyi minisztériumban kapott fontos beosztást, de közben lelkipásztori munkát is végzett. 

A főváros nyomornegyedeiben, a favelákban tapasztalta meg a szegények reménytelen életét. Szociális heteket szervezett, amelyeken világiak, papok, szerzetesek, püspökök vitatták meg az ország helyzetét és az egyház feladatait. Korábbi, tartózkodóan konzervatív nézeteivel 1937-ben véglegesen szakított, hivatali és papi munkája mellett egyházi lapok szerkesztőjeként hirdette a hit és a társadalmi igazságosság ügyének összekapcsolását. Már ismert közéleti személyiségként 1952-ben Rio de Janeiro segédpüspökévé nevezték ki, jelentős szerepet vállalt a Brazil Katolikus Püspöki Konferencia létrejöttében, amelynek 1964-ig főtitkára volt. 

Ő volt az 1955-ben, Rióban megrendezett harminchatodik Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus fő szervezője, amelyen számos latin-amerikai püspökkel volt módja nézeteket cserélni, és érvelni amellett, hogy az összefogás a szegények érdekében kiemelkedően fontos feladat. Kezdeményezésére a kongresszus keretében megalakult a Latin-amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa, a CELAM, amelynek fontos célja lett a szociális megújulást célzó egyházi törekvések támogatása és összefogása. A szervezet és vele Hélder Câmara célja ettől fogva annak a kérdésnek a megválaszolása volt, amelyet egy vendég európai főpásztor fogalmazott meg a kongresszuson: 

„Hogyan történhet meg az, hogy mi az Eucharisztiában a köztünk lévő Krisztust tiszteljük, miközben nem vesszük észre ezt a Krisztust Rio de Janeiro faveláinak szegényeiben, a társadalom peremén?”  

Gondviselés Bank és Katakomba-paktum  

Hélder Câmara ettől kezdve minden erejét, szervezőtehetségét és karizmáját a szegények szolgálatába állította. Rendszeresen látogatta a nyomornegyedeket, azért fáradozott, hogy a szegények elfogadható lakáskörülményekhez és megélhetéshez jussanak. Ennek érdekében mondott rádióbeszédei ismertté és népszerűvé tették. Egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a helyes és hatékony karitatív munka nem puszta jótékonykodást jelent, hanem a szociális igazságosság megvalósítását, a meglévő társadalmi struktúrák békés megváltoztatását. Szociális segítő mozgalmat indított, megalapította a szegények öngondoskodását támogató Gondviselés Bankot. 

Részt vett a II. vatikáni zsinaton, ahol egyszer sem szólalt fel, de háttérbeszélgetései és a VI. Pál pápával ápolt jó kapcsolata révén, komoly befolyást gyakorolt a tanácskozásra. Azt szorgalmazta, hogy az egyház valóban „szolgáló egyház” és „a szegények egyháza” legyen. A zsinat vége felé a sok püspök által elfogadott és aláírt, erősen szociális tartalmú Katakomba-paktum is elsősorban az ő fáradozásának eredménye. Ebben a harmadik világ püspökei az evangélium szociális üzenete, a szegények ügyének szolgálata, egy egyszerű és szegény egyház mellett kötelezték el magukat. A zsinat idején, 1964-ben nevezte ki VI. Pál pápa Olinda és Recife érsekévé. 

Közben Brazíliában a katonák vették át a hatalmat, és a két évtizedes diktatúra alatt a szegények ügyének képviselete még nehezebbé vált. 

Elveire személyesen mutatott példát, nem költözött be az érseki palotába, egy szerény belvárosi lakásban élt, a palotát átengedte az egyházi emberjogi bizottságnak. 

A katonai juntával dacolva képzési és önsegélyező programot indított a parasztok számára, elindította az Akció a békéért és igazságosságért nevű mozgalmat. Támogatta a báziscsoportokat és a felszabadítási teológiának azon képviselőit, akik a társadalmi reformok keresztény szellemű, erőszakmentes megvalósítása mellett álltak ki.  

Kép

Dom Hélder Câmara 1974-ben − Forrás: Profimedia – Red Dot

„A vörös püspök”  

A jobboldal „vörös püspöknek”, kommunistának kiáltotta ki, és a nép lázításával vádolta. A vádakra azt válaszolta: „Én nem a lelkek pásztora vagyok, hanem az embereké. Az egyháznak és az államnak is a feladata, hogy az egész, a teljes emberrel foglalkozzék. Krisztus nem csak a lelkekről való gondoskodást adta számunkra feladatul. Korábban azt mondták: a recifei egyházmegyéhez egymillió-kétszázezer lélek tartozik. Nem! Igaz, hogy egymillió-kétszázezer lélek él itt, de ezeknek a lelkeknek testük is van. Én nem tudom ezeknek az embereknek a lelkét és a testét egymástól elválasztva szemlélni.” De némi iróniával úgy is fogalmazott: „Ha enni adok a szegényeknek, azt mondják, szent vagyok; ha felvetem a kérdést, miért nincs mit enniük a szegényeknek, akkor azt mondják, kommunista vagyok.”  

A szegények egyháza  

Munkatársait bebörtönözték, üldözték, és őt is akadályozták abban, hogy szerepeljen, ám külföldi útjai során bátran bírálta a latin-amerikai társadalmi és politikai állapotokat, az igazságosság, a szabadság és a demokrácia hiányát. A CELAM 1968-ban rendezett medellíni (Kolumbia), majd pueblai (Mexikó) konferenciáján a brazíliai püspököket képviselte. 

Kimondták, hogy a szegénység embertelen és ellentétes az evangéliummal; a szegénység nem Isten akaratából van, hanem nagyon is kézzelfogható, bűnös gazdasági, társadalmi és politikai okokra vezethető vissza, amelyeket meg lehet és meg kell változtatni. 

Kimondták, hogy az egyház, amely korábban az igazságtalan társadalmi struktúrákat támogatta, a jövőben a szegények oldalán áll. Hélder Câmara tevékenységét külföldön több nemzetközi békedíjjal ismerték el, számos egyetem avatta díszdoktorává. Hetvenhat éves korában, a korhatárt elérve – a szociális igazságosság és szeretet apostolává lett érsek – lemondott érseki hivataláról, és visszavonult, de továbbra is nyomon követte a világegyházban zajló eseményeket. 

Kép

Hélder Câmara (jobb oldal, fent) díszdoktori avatása után készült csoportkép, Cambridge, 1974 − forrás: Profimedia − Red Dot

A halál végül kilencvenéves korában, 1999-ben érte érseki székvárosában, Recifében. A temetési szertartáson a hívő tömegek mellett számos bíboros, érsek, püspök, a pápai nuncius és Brazília hivatalban lévő alelnöke is megjelent. Testét Olinda székesegyházában helyezték örök nyugalomra. Hosszú előkészületet követően hivatalos boldoggá avatási eljárása Ferenc pápa regnálása alatt, 2015-ben vette kezdetét, és 2017-ben a brazil képviselőház kulturális bizottsága az emberi jogok brazil patrónusává nyilvánította. Testamentumnak is beillő szavai így foglalják össze üzenetét: „Evangéliumi szemléletem engem a békés erőszakhoz vezetett. Ez azt jelenti, hogy nem elégszem meg mini reformokkal: mélyreható változásokat kívánok nálunk és a fejlett országokban is, mivel minden mindennel összefügg.”  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.