Kamaszkor, pipa? Vagy mégsem? – Az Agymanók 2. című filmről pszichológusszemmel

A történet 

A Disney és a Pixar filmje, az Agymanók 2. ismét Riley fejébe kalauzol bennünket, ahol éppen nagy felfordulás uralkodik. A kamaszkorral elkerülhetetlen változások köszöntöttek be, kibővül és átalakul a fejhadiszállás, hogy helyet kapjanak az új, összetettebb érzelmek, név szerint Feszkó, Irigység, Ciki és Uncsi. Azonban a folyamat nem zajlik zökkenőmentesen, a vezérlőpont rendkívül érzékeny, így már egy kis érintés is kiszámíthatlanul erős reakciókat vált ki Riley-ból. 

Emellett az új és a régi érzelmek között is nézeteltérés uralkodik, mivel nem tudnak megegyezni abban, hogy Riley eddig kialakult énképe vajon alkalmas-e az új kihívások leküzdésére.

 A fejhadiszálláson így megbomlik az addig jól szervezett egyensúly, amelyben eddig Derű irányítása mellett az összes érzelem helyet kapott. Ráadásul Feszkó az eddig felépített pozitív énképet a nemgondol világába hajítja, az alapérzelmeket pedig abba a helyiségbe zárja, ahol Riley a titkait őrzi. Riley-nak ebben az érzelmi zűrzavarban kell a felmerülő krízisekkel szembenéznie. 

A kihívások pedig egyre csak sokasodnak, ugyanis a lány meghívást kap leendő középiskolájának edzőtáborába, aminek nagy a tétje, hiszen ezen múlik, hogy bekerül-e az iskola hokicsapatába, a Tűzsólymok közé. Ha mindez nem volna elég, kiderül, hogy a két legjobb barátnője másik középiskolába megy tovább, ez pedig felszínre hozza Riley félelmét, hogy egyedül marad, és nem lesznek barátai. Az edzőtábor ezzel még nagyobb jelentőséget kap, hiszen nemcsak az a kérdés, hogy bekerül-e az álomcsapatba, hanem az is, hogy sikerül-e új barátokat szereznie és beilleszkednie a többiek közé. Vajon sikerül a krízist úgy megoldani, hogy Riley énképe teljesebbé váljon? 

Nemgondol, tehát nincs? 

Derű, a mosolygós, Riley jóllétét szem előtt tartó érzelem mindent megtesz annak érdekében, hogy főhősünk élete zökkenőmentesen alakuljon. Egyik bevett módszere, hogy válogat az emlékké alakuló tapasztalatok között. Diadalittasan mutatja a többi érzelemnek, hogy olyan gépet épített, amely a fájdalmas érzésekkel teli történéseket kilöki a Riley számára elérhetetlen nemgondolba. Innentől kezdve marad mindaz, ami szép, örömteli és önbizalomnövelő. A lélektan nyelvére lefordítva érthető meg igazán, hogy Derű mit is tesz.  

Visszatérő kiindulási pont jelen cikksorozatban, hogy az újszülött elsősorban túlélni akar. Ehhez pedig szüksége van az őt gondozó személyekre és szeretetükre. Így tehát figyelmének középpontjába helyezi a legalapvetőbb kapcsolatait és azok fenntartását. Felmerülhet a kedves olvasóban a kérdés: vajon tényleg ennyire egysíkú lenne az élet? 

Hiszen a társadalmi helyzet, a földrajzi adottságok, a közösségi normák, a vallott értékek, az egzisztenciális biztonság mind azt támasztják alá, hogy az élet bizony nem annyira egysíkú. Valóban. De mit értene ebből a felsorolásból egy kisgyerek? 

Életkori sajátossága, hogy az érzelmi és szellemi fejlettsége még szűk korlátok közé szorul, túl akar élni, szeretve akar lenni. Ennek rendel alá mindent. Az idő előrehaladtával pedig kialakul benne egy (én)kép, amely minden önmagáról és a saját szerethetőségéről született felismerést és tapasztalatot tartalmaz. Riley azt a képet festi magáról, hogy kedves, segítőkész, ügyes, bátor. Ettől szerethető, ettől él túl – gondolja magáról. 

Mi történik azonban akkor, ha az énképével ellentétes tapasztalatot szerez? Például, ha valaki bántja azért, mert segítőkész, vagy csúfolja, vagy ha ő maga olyat tesz, ami miatt elfogadhatatlannak éli meg magát? Itt jön Derű megoldása: az ellentétes tapasztalatokat elküldi olyan helyre, ahol nem zavarnak, mert nincsenek a felszínen. Akkor ezek szerint a gyerek álomvilágban él? Előfordulhat. Nincs más lehetősége, mint védenie magát és összpontosítani a túlélésére, hiszen kiszolgáltatott helyzetben van.  

Az igazi kérdés az, hogy miként tudjuk kísérni a serdülőket abban, hogy minél kevesebb emléket és tapasztalatot kelljen eltávolítaniuk maguktól? Szülőként lehetőségünk van kapcsolódni a gyermekeinkhez, és támogatni őket abban, hogy a saját érzelemvilágukat jobban értsék. Lehet, hogy elsüllyesztenének egy-egy elsőre ijesztőnek tűnő és az énképükbe nem illő tapasztalatot a nemgondolba, de szülőként rávezethetjük őket arra, hogy más választásuk is van. „Látom, hogy nagyon elszomorodtál és azt is, hogy mennyire igyekeztél. Minden rendben van. Büszke vagyok rád.” 

A gyerekek tőlünk tanulják, hogy miképpen értelmezzék az életük eseményeit. A fenti példamondat arra bátorítja őket, hogy a hibáikkal együtt is értékesnek lássák magukat. 

Így eggyel kevesebb emlék távozik a nemgondolba. John Gottman amerikai pszichológus két szülői típust különböztet meg aszerint, hogy miként viszonyul a gyermek érzéseihez. Az elutasító metaérzelmi filozófiát valló szülők szeretnék, ha gyermekük minél hamarabb túl lenne az olyan negatív érzéseken, mint a harag, a bánat vagy a félelem. Ezzel szemben az érzelem-coaching filozófiát követő szülők arra összpontosítanak, hogy gyermekük negatív érzelmein keresztül is kapcsolódhassanak hozzájuk. A kutatások szerint ez utóbbi stratégia hatékonyabb érzelemszabályozással és jobb mentális egészséggel jár együtt. 

Kép

Kép forrása: Profimedia − Red Dot

Árnyalatlanból árnyalt 

A kisgyerekkor az egyszerű, árnyalatlan érzelmek időszaka. Ideális esetben Derű irányít, de igazságosan teret biztosít minden alapérzelemnek. Amint belépünk a tinédzserkorba, jelentős átalakulás veszi kezdetét. Előtérbe kerülnek a saját döntéseink, hiszen néhány éven belül el kell jutnunk oda, hogy a szüleinktől függetlenül létezzünk. Ekkor merül fel a kérdés, hogy ki is vagyok valójában, és mit is akarok az élettől. Egyre nyomasztóbb lesz annak a felelőssége, hogy mennyi mindent elronthatunk, és ezáltal még fontosabbá válik az, hogy mi az, amit valójában képesek vagyunk irányítani. 

Kamaszkorban még formálódik az eszköztárunk, hogy a komplex érzelmi helyzeteket kiegyensúlyozottan kezeljük. A fejlődés nem lineáris, hanem hullámvölgyek tarkítják, vagyis a regresszió elengedhetetlenül szükséges a fejlődéshez. A tinédzser ilyenkor visszalép egy korábbi fejlődési szakaszba, mindebből pedig a felnőtt gyakran csak annyit lát, hogy magába zárkózik, egész nap ki sem lép a szobájából, vagy egyik pillanatban nagyon elutasító, míg a következőben úgy bújik, mint ahogyan kisgyermekkorában. 

Nehéz ezen a sok ambivalencián szülőként kiigazodni, és a kamaszt is megijeszthetik a hirtelen változások a hangulatában, viselkedésében. Ráadásul, ahogyan a filmben is, Derű gyakran eltűnik az irányítópult mellől. 

Ezzel egy időben pedig nagyobb szerepet kaphatnak azok az érzések, amelyek a mélyebb, sebző érzelmek és gondolatok elfedését szolgálják. 

Ilyen például Uncsi, aki közbelép, mikor Riley-nak védelemre van szüksége, mert túlságosan kiszolgáltatottnak érzi magát. A környezet számára ez gyakran irritáló lehet, mert flegmaságnak, közönynek tűnhet, sőt az is előfordulhat, hogy a szülő Uncsi jelenlétét úgy értelmezi, hogy a gyermeke egyenesen utálja őt. Azonban, ha alaposan megvizsgáljuk a helyzetet, akkor szinte mindig felismerhetjük a serdülő kapcsolódás utáni vágyát, amelyet érdemes meglátni, megérezni az összes elutasítónak tűnő fedőérzelem alatt is.  

A fenti érzelmi hullámvasutat elképzelve nem csodálkozhatunk azon, hogy Feszkó előkelő helyet kap a kamasz érzelmeinek irányítópultjánál. Riley esetében legfőbb célja, hogy egy biztonságos jövőt teremtsen, ezért arra összpontosít, hogy minden hibalehetőségről információt gyűjtsön. Ez a hozzáállás azonban egy beszűkült világszemlélethez vezet, ahol csupán a veszélyek kerülnek előtérbe. Feszkó úgy gondolja, hogy azok a meggyőződések, amelyek eddig formálták a lány énképét (jó ember vagyok, a szüleim büszkék rám), többé nem segítenek. Ezért elvárásokat épít be a hitrendszerébe, például azt, hogy a Tűzsólymok között sosem lesz egyedül vagy azt, ha jól megy a hoki, akkor lesznek barátnői. 

Kép

Kép forrása: Profimedia − Red Dot

A gyermekkori érzések és meggyőződések, valamint a kamaszkori hitrendszer Riley esetében olyan világot alkot, amelyben vagy minden ideális és pozitív, illetve amelyben ő maga csak akkor lesz elfogadható, ha megfelel a környezet elvárásainak. A serdülőkor feladata, hogy ezen ellentétesnek látszó állítások között kialakuljon az összhang, amely az integrált énkép alapjait képezi. 

Ebben az összhangban mindenféle emléknek és tapasztalatnak helye van, és a kamasznak fontos eljutnia oda, hogy mindezekkel együtt elfogadhatónak és szerethetőnek élje meg magát. 

Szép, szimbolikus jelenet a filmben, amikor az érzelmek átölelik Riley újonnan formálódott énképét, és ki tudják mondani, hogy szeretik, minden zűrös és gyönyörű pillanatával együtt.

És boldogan élt, amíg meg nem halt… 

Riley meseszerűen, néhány napba sűrítve megküzd a tinédzserkor nehézségeivel, és aránylag zökkenőmentesen lép át a jóval árnyaltabb gondolkodást lehetővé tevő felnőttkor világába. A valóságban ez az érzelmileg hullámzó időszak, amely a serdülőt és a szülőt próbára teszi, hosszú évekig tart. Ez idő alatt számos olyan történés kísérheti az életüket, amelyek megakasztják vagy torzítják a felnőtté válás legrázósabb éveit. A szüleinkkel szembefordulni – ami elengedhetetlenül szükséges – nehéz. Nagy érzelmi biztonság kell ahhoz, hogy a kamasz bátran kipróbálhassa a különböző szerepeket, és a szülőkről való leválást megkockáztassa.  

A leválás ugyanis azt is jelenti, hogy a fiatal a tinikor végére a szülőkkel egy szintre, a saját érzelmi életében pedig az ő helyükbe lép, hiszen innentől kezdve ő vállal felelősséget saját magáért. Ennek a folyamatnak a része, hogy a serdülő újraértékeli a szüleiről alkotott belső képet, és már nem mindenható, mindentudó, idealizált szerepben látja őket, hanem valóságos, esendő emberként. 

Ez a belső átformálódás feltétele annak, hogy a szülőktől való (érzelmi) függetlenedés megtörténjen, és a felnőtt-gyerek kapcsolat érett, valóságos felnőtt-felnőtt kapcsolódássá váljon. 

Ezért a pozícióért olyan családokban lehet sikeresen megküzdeni, ahol megvan a kellő rugalmasság, és nem kell tartani attól, hogy a szülők túl gyengék és összeroppanak, sem attól, hogy a túlzott szigor a kamaszt roppantja össze. Elengedhetetlen a szülők felelősségvállalása, hogy olyan határokat szabjanak, amelyek nem túl lazák, és nem is túl merevek, ezáltal pedig megadják a tizenévesnek azt a biztonságot, amely szükséges a fejlődéséhez és a kiteljesedéséhez. Nem véletlenül mondják: nehéz kamaszkor, könnyű felnőttkor. Az egészséges felnőtt személyiség kialakulásának érdekében szülőnek és fiatalnak együtt meg kell küzdenie a serdülőkor támasztotta kihívásokkal.  

Minden szülői jószándék ellenére sok felnőtt ember döbben rá arra, hogy felnőtt mivolta nem teljes. A párkapcsolati elakadás, a felelősségvállalás és az elköteleződés nehézségei, az önállótlanság és még sorolhatnánk – mind azt jelzik, hogy a serdülőkorban valami elmaradt. A felnőtt ember ekkor dilemmával találja magát szembe. Küzdje-e keresztül magát húsz-, harminc-, negyvenévesen a kamaszkoron? Vállaljon-e olyan vitákat, szembesüléseket és konfliktusokat, amelyek anno elmaradtak? Elvégre mégsem tizenöt éves már. Vagy most már mindegy, ezért maradjon minden így?

Mindkét útnak ára van. 

A serdülőkor kihívásaival később megküzdeni költségesebb, mint tizenéves korban. 

A világ elfogadóbban áll egy kamasz lázongásaihoz, mint egy felnőttéhez. Másfelől a tét az, hogy a még hátralévő évtizedek milyen minőségben telnek. Ez a fennmaradó időszak pedig jó esetben még legalább kétszer annyi idő, mint amennyit addig élt az adott fiatal felnőtt. A kamaszkor nem kerülhető meg, nem hagyható ki, és pótlékokkal sem lehet helyettesíteni. Amennyiben felnőttként eszmélünk rá, hogy nem vívtuk meg a tinédzserkor szükséges csatáit, akkor érdemes ezzel a problémával – talán leghatékonyabban szakember segítségével – szembenézni. A fáradságos, sok esetben félelmeket és szorongást is rejtő munka jutalma egy kiegyensúlyozottabb és boldogabb felnőttkor.  

Ez a cikk eredetileg a Képmás magazinban jelent meg. A magazinra előfizethet itt.